a legrosszabb film

Milyen okból minősítünk rossznak egy-egy filmet? Például mert gyenge a forgatókönyv, a cselekményvezetés vontatott és lapos (vagy éppen követhetetlenül kusza); primitívek a párbeszédek, vacak a rendezés, a színészi teljesítmény kritikán aluli, a karakterek esetlenek, a főszereplők ellenszenvesek, a technikai kivitelezés alacsony színvonalú, túl sok a vér, túl kevés a vér, túl sok az érzelem, túl kevés az érzelem, és így tovább.

A tegnap látott 'Wanted'-re a fentiek egyike sem igaz, és mégis: életem legrosszabb filmélményének tartom.

Hogy miért? Mert a produkció semmilyen emberi értéket nem mutat fel. Döbbenetes, hogy lehet egy hajszálhíján két órás médiaterméket ilyen moralitás köré felépíteni.

A főszereplő, Wesley Gibson agyonhajszolt, kisebbségi komplexussal küszködő, pánikbeteg irodakukac. Hatalmaskodó, arrogáns főnöke, Janice úgy bánik vele, mint egy mosogatóronggyal; a magasvasút mellé épült, zsebkendőnyi lakásán egy hisztérikus barátnővel osztozik; 'legjobb barátja', Barry leereszkedő jóindulattal viseltetik iránta, de azért a háta mögött szívbaj nélkül döngeti Wesley kedvesét. 

Egy nap aztán Wesley életébe betoppan A Kaland, Angeline Jolie személyében. Jolie a tőle megszokott szexi profizmussal hozza a kőkemény akciócsajt: a filmben a Szövetség nevű titokzatos bérgyilkos-társaság tagja. Hogy kapjunk némi Dan Brown feelinget is, megtudjuk, hogy a Szövetséget egy textilszövő céh (háh, némi szójátékba ágyazott humor - pirospont a feliratkészítőnek) alapította ezer évvel ezelőtt, arra a random, bináris kódolású titkosírásra alapozva, amelyet felfedezni véltek a szövetszálakba rejtve. Credójuk szerint a rejtjeleket maga a Sors szőtte az anyagba, eképp tudatva velük, kit kell megölniük a mindenség egyensúlyának biztosítása érdekében. A kiszemelt célpontok látszólag ártalmatlan, hétköznapi figurák, mégis, a Szövetség hisz benne, hogy halálukkal ezrek életét menthetik meg. 

Természetesen kiderül, hogy Wesley apja is a gyilkosbagázs tagja volt, s egyszem gyermeke örökölte tőle azt a sajátos adrenalintúlhabzást, amely lehetővé teszi, hogy a pillanat töredéke alatt reagáljon, mozduljon, cselekedjen. A Szövetség azért szeretné rávenni, hogy álljon közéjük, mert egy renitens tag sorra öldökli hajdani bajtársait, kezdve az idősebb Mr.Gibsonnal. 

Wesley-t felvillanyozza a felismerés, hogy izzadós kis senkiből akár még kegyelmet nem ismerő profi bérgyilkossá is válhat, és néhány hétnyi kiképzés után az eltaposottak minden bosszúszomjával felvértezve, lelkesen ugrik neki az első megbizatásnak Végcélja természetesen az, hogy csővégre kapja Crosst, a kiugrott aszasszint, aki megölte a szépemlékű papát.

Hol itt a probléma? Nem is tudom. Kezdetnek talán ott, hogy pozitív szereplőkként tálalnak egy rakás gyilkost, akik valami nonszensz ideát - a Végzet által hímzett utasításokat - követve önbíráskodnak. Talán ott, hogy a főhős, akivel azonosulnunk kéne, egy idegileg labilis, pszichésen sérült fickó, aki nyilvánvalóan élvezi a gyilkolászást, ebben találva gyógyírt élete minden megaláztatására. Talán ott, hogy a kiszemelt célponton kívül 'n' darab ártatlan esik áldozatul, sérül meg egy-egy akciódús hajtóvadászat során. Talán ott, hogy semmilyen pozitív emberi vonást nem látunk a történetben a halálosan pontos célbalövés képességét leszámítva. 

Persze aztán jönnek a szokásos csavarok, az alig sejthető fordulatok és végül a 'katartikus' befejezés. Kiderül, hogy a Szövetség feje a maga szájíze szerint adta a küldetéseket, megkímélve bizonyos, a Sors által halálra ítélt személyek (köztük a saját) életét, s megöletve azokat, akik az útjában álltak; kiderül, hogy Wesley-t léprecsalták a holt atyáról szóló dumával, s éppen Cross, a főgonosz az apja (aki rájött a piszkos üzelmekre, és egyszemélyes lázadásba fogott); s hogy azért képezték ki a tulajdon fiát ellene, mert tudták, őt soha nem bántaná. 

Wesley rájön, Wesley bepöccen, Wesley bosszút áll. Noha a Szövetség tagjai többségének gőze sem volt a nagymester, Sloan önkényes döntéseiről, kedvenc fiacskánk - biztos, ami biztos - előszöris néhány ezer , patkányokra erősített mini plasztikbombával (szegény patkányok) felrobbantja a társaság fedőszerveként működő textilgyárat, majd halomra lő mindenkit, beleértve a mit sem sejtő szövőmunkásokat. Végül az utolsó tíz embernek nagyvonalúan elmagyarázza a mészárlás indokait. Itt következik be a hősnő önfeláldozása: mikor Jolie megtudja, hogy nem csak Sloan, de a legtöbbük nevét kiköpte már a Végzet szövőszéke, fantasztikus körbepörgőforgólövéssel kinyír mindenkit, önmagát is beleértve. Sloan ugyan meglép, ám Wesley léprecsalja és lepuffantja; végül keményen belenéz a kamerába és megkérdezi a tisztelt nézőt: 'no és te mi a szart csináltál eddig?'.

Eeeewwh.

Lehetett volna az alapsztoriból egy elgondolkodtató, az emberi jellem mélységeit boncolgató, az igazságérzet, a lelkiismeret és az elnyomás alatt deformálódó psziché viszonyát bemutató, komoly etikai és morális kérdéseket megfogalmazó (pl.: van-e joga bárkinek is megölni egy embert, tudván, hogy ezrek életét mentheti meg vele?) szellemi értelemben színvonalasabb alkotást készíteni. Ehelyett egy pörgős akciómozi lett, látványos lassításokkal, adrenalindús, attraktív üldözős-lövöldözős jelenetekkel, kellő mennyiségű vérrel és trutymóval, de az emberiesség leghalványabb szikrája nélkül. 

Ezúttal csak azt tudom ajánlani: NE nézzétek meg.

Szebb napot!

Eső

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.

Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!

Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.

Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.

Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 

No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 

Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.

Áldott tavaszodást!

a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

hapci

a tollas-bundás sereglettel való négy hónapnyi harmonikus együttélést követően tegnap kitört rajtam a fránya allergia.

legalábbis reménykedem benne, hogy csak allergia, mert minden egyéb lehetőség rosszabb.

eljutottam oda, hogy papírzsebkendők helyett nemes egyszerűséggel egy tekercs (illatos, háromrétegű, pihepuha) WC-papírt tartok az íróasztalomon, karnyújtásnyi távolságra a munkafelülettől. szánalmas

én tényleg szerettem volna valami varázslatos felhanggal nyitni az évet, de egyelőre ott tartok, hogy szóljon, aki tud egy jó kis náthaűző bűbájt.

siralmas. tudom.

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

áááááááááááá

Elegem van! Boszorkánykodni szeretnék, varázsolni szeretnék, imádkozni szeretnék, körbe akarom táncolni az oltárt a Hold fényében, énekelni akarok az isteneimnek! Levelet akarok írni a barátaimnak, akiket hetek óta hanyagolok, okkult anyagokat szeretnék olvasgatni a neten, ismét el akarok merülni a varázsvilág nyüzsgő forgatagában. Úgy vágyom némi spirituális felfrissülésre, mint a kiszáradt, porlepte föld az esőre -  legszívesebben sikítva toporzékolnék: hagyjatok már békén, hadd kapjak levegőt! Belefulladok a mindennapok nehézségeibe, az újratermelődő konfliktusok özönébe, felőrölnek a köröttem villódzó feszültségek, a rám nehezedő elvárások, kusza érzelmek és érzések. Apró lázadásokkal igyekszem ellensúlyozni a káoszt: vásároltam egy újabb pentagramm-medált, ezúttal az Apacs ékszerüzletben. Mivel ezüst, nem okoz allergiás kiütéseket a bőrömön, így szünet nélkül hordhatom, a belefonódó világfa-motívum pedig biztosítja, hogy a felületes szemlélő ne szúrja ki azonnal a körbe foglalt ötágú csillagot. Tegnap már a munkába is magammal vittem Scott Cunningham "Földmágia" című művét, és kevéske nyugodt percemben lopva elővettem. Hetek óta lázasan tervezgetem leendő, természetesen nem pusztán esztétikai értékű, hanem mélyebb jelentéstartalommal bíró tetoválásaimat, telefirkáltam a határidőnaplóm lapjait különféle kelta motívumokkal és bölényalakokkal. Minden délután előveszek egy angol nyelvkönyvet, és végigrágom magam egy-két leckéjén, miközben az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre a Stonehenge-nél szeretném ünnepelni a Lithát. Ha nem szentelnék a napomból néhány percet efféle tevékenységeknek, valószínűleg záros határidőn belül megőrülnék.

Higgyétek el, nem maga a meló készít ki - állatok közt lenni számomra maga a paradicsom. (És micsoda állatok közt! Mesélhetnék például Rióról, a kék-sárga arapapagájról, aki nap mint nap újabb káromkodással rukkol elő... ésatöbbi.) A történet emberi oldala azonban kevésbé rózsás. Túl sok súrlódás, túl sok önhittség, túl sok makacs büszkeség, túl sok sértett harag, túl sok pénzsóvárság, túl sok indulat vesz körül. Nem bírom az érzelmileg túlfeszített élethelyzeteket, és most pontosan a közepén csücsülök egynek. Ha a munkáltatóim és a munkatársaim részéről nem is ér semmiféle atrocitás, akkor a családom, a magánéletem irányából zúdul rám egy rakás negatívum, szintén az állásommal kapcsolatban. Kezdek kikattanni.

Rettenetes, hogy mindig csak panaszkodok, nem? A minap (értsd: hetekkel ezelőtt. teljesen elvesztettem az időérzékem. a napok egybefolynak a folytonos, fullasztó szorongás égisze alatt) végigolvastam a májusi bejegyzéseket. Csupa elkeseredett, borúlátó, depressziós gondolat hemzsegett bennük.  Annyira le voltam terhelve, hogy képtelen voltam az örömteli pillanatok kellő értékelésére - bezzeg a gondok érzéseim szerint úgy tornyosultak fölém, mint egy sereg morcos elefánt. Ezúttal a kánikula is súlyosbítja a helyzetet. Említettem már, hogy ki nem állhatom a nyarat? Mert meleg, mert zajos, mert zsúfolt, mert túlontúl kitárulkozó, extrovertált, hangos és lármás. Főleg, ha a strandon nyüzsgő tömegek zsivaja mellett három páva, egy rakás gyöngytyúk és egy szószátyár papagáj rikoltozik az ember fülébe naphosszat :).

Na majd holnap. Holnap szabadnap, holnap talán jön egy kis enyhülés, holnap talán kicsit fel tudok töltődni. Holnap azt kezdek az időmmel, amit csak akarok. Holnap végre vehetek egy nagy levegőt.

Áldás reátok!

Haló Eső

"... nekem lesz a legjobb melóm a nyáron..."

nem véletlenül született meg a mondás, miszerint: "ne igyál előre a medve bőrére".  részletek este, addig is morcogok.

MCK

meg fogom alapítani a Magányos Chipszabálók Klubját, hogy eképp biztosítsak az elhízásnak és depresszióba süllyedésnek egy társadalmilag is elfogadott hátteret

még mindig harapós kedvemben

Tudom, hogy ez tényleg magánügy, ami tényleg nem tartozik akárkire, de nem bírom ki, hogy ne füstölögjek tovább.

Miért büntetnek az égiek?! Egész életemben szerencsétlen voltam a kapcsolatok terén. Aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, aki meg udvarolt volna, az nekem nem jött be. Alig pár alkalommal talál viszonzásra a vonzalmam,- minden esetben már foglalt pasik részéről. Valahányszor sikerült felkeltenem egy nekem is rokonszenves srác érdeklődését, kiderült róla, hogy van barátnője, és én lettem a gonosz harmadik, a gaz csábító, minden tisztességes, pasival felszerelt leányzó rémálma. Úgy tűnik, ahhoz nagyon jól értek, hogy rátaláljak egy kapcsolat gyenge pontjaira és módszeresen szétziláljam azt. Ebben az egyben aztán tényleg penge vagyok, noha csöppet sem tesz büszkévé a dolog.
Minden pillanatát gyűlöltem az ilyen helyzeteknek. Összes porcikámban éreztem, ahogy a gyanakvó barátnők féltékenysége és jogos dühe rám nehezedik. Szinte fojtogatott a belőlük áradó megvetés, harag és bosszúvágy, még akkor is, ha több száz kilométer választott el bennünket egymástól. Egyszóval ne gondoljátok, hogy élveztem a szerető szerepét. Arról nem is beszélve, hogy végül rendre én kerültem ki a legviharvertebb állapotban a szituációból.

Erre most itt van Levente. Megint. Ez már nem az első körünk, kitűnően példázva, mennyire hamvába holt próbálkozásról van szó.

Szánalmasak voltunk tegnap. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a megfelelő parti a számára. Előhozakodtam mindennel, még a pogánysággal is (mire nem képes két korsó sör), de sajnos az sem rendítette meg különösebben. És olyan édesen türelmes és kitartó és kedves volt, dehát őszintén: nem kétségbeejtő, ha egy srác annyira magányos, hogy képes a legjobb (lány-)barátjának rimánkodni egy fél estén keresztül?!

Annyira könnyű lett volna belemenni egy kis flörtbe, erőnek erejével kellett fegyelmeznem magam. Levente meg, aki pontosan tudja, mikor érdemes próbálkoznia, az utolsó pillanatig ütötte a vasat. Akkor és ott mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni neki - egycsapásra megoldódott volna a pasikérdés. Legalábbis míg kitart az alkoholmámor, mert józanul - és ebben biztos vagyok - nem akarok járni vele. Mennyivel kevésbé komplikált lenne az élet, ha viszonozni tudnám az érzelmeit! És valószínűleg sokkal kiszámíthatóbb is. Szépen ráállnék a "jókislány" - vágányra és végigpöfögnék rajta. Együttjárás, munka, eljegyzés, házasság, családi ház, gyerekek, megöregedés tisztességben (és unalomban).

Lehet, hogy nem vagyok igazságos, elvégre honnan tudhatnám, hogy milyen vele lenni, amíg nem vagyok vele. De csak kíváncsiságból belevágni, anélkül, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag meglenne az a bizonyos plusz, nem akarok. Őszintén irigylem azokat a lányokat, akik képesek belebonyolódni egy párkapcsolatba úgy, hogy nem tetszik nekik igazán a srác - én nem tudok. Sakk-matt.

Befejezem a hisztit, tényleg nem így szerettem volna felvezetne a Beltaine-t a blogba. Úgy tűnik, ezen a hétvégén semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem.

Áldás!

bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)

Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.

Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

alapjáraton

olyan vagyok, mint a darált sz@r, két órát aludtam, hányingerem van, és csak egy hajszál választ el attól, hogy megátkozzam a PannonWork-öt, amiért még mindig nem fizették ki az ásatáson ledolgozott nap után járó bért!

... a legkisebb is számít...

Alig hat óra múlva ismét a tescóban fogok gürizni. Nem panaszkodok, jól jön egy kis kereset, és hát huszonnégy éves fejjel az embernek igazán illik valamit dolgozni, mégha csak diákmunkásként is.

Naszóval, tesco. Szó mi szó, a személyzeti részleg tele van lelkesítő, emberbarát plakátocskákkal. Hónap dolgozója, év dolgozója, erősségeink és gyengeségeink, pályázatok, karrierépítési lehetőségek, biztonsági felhívások, munkavédelmi intelmek, zöld propagandaszöveg. Na igen, utóbbi már facsarja az orrom. A tesco ugyancsak igyekszik a környezetbarát multicég imázsában tetszelegni (ha egyáltalán létezhet olyan), szelekítv hulladékgyűjtés, mindenütt az energiatakarékosságot fontosságát hirdető matricák, etc. Kedvem lenne az egyik "Ne hagyd égve a villanyt feleslegesen!" felirat alá odafirkantani, hogy "Ne importálj pólókat Kambodzsából feleslegesen!"

Gondolom, nem kell részleteznem, hogy a tecsó addig környezetbarát, amíg abból anyagi haszna származik. A bebálázott műanyag,- és papírhulladékot pénzért passzolja le, a dolgozói energiatakarékosság pedig a vállalat villany,- és vízszámláját karcsúsítja. Pedig akkor használna a legtöbbet a szűkeb-tágabb környezetének, ha mindenestül eltakarodna.

A másik: úgy fest, már nem kell az Újvilágba hurcolkodni ahhoz, hogy megéljük az amerikai álmot. Ki emlékszik még, hogy Magyarországon élünk, amikor a tinilányoknak Hannah Montana-s és Justin Biber-es pizsamafelsőket meg napsapkákat árulunk, amikor a csecsemőket "I'm so cool, just like my dad" és "100% cute" feliratú rugdalózókba bujtatjuk, amikor "I love New York" matricás pólók függenek tömött sorokban a fogasokon, amikor a tesco rádió hullámhosszán bömbölő amerikai popszámok aláfestésével shoppingolhatunk? Amerika a politikai,- gazdasági, - és haderejét tekintve is hatalmas befolyással bír a világ többi részére, de a legrosszabb az a kulturális egyeduralom, amit a populáris médiában elért. Persze, én is, ahogy mindenki más, rengeteg amerikai filmet, sorozatot nézek, amerikai zenét hallgatok; ezzel együtt megdöbbentő, mennyire rátelepedett az emberek tudatára az újvilági életmód, életszínvonal, életstílus mint idealizált eszménykép. Ezzel lehet a leghatékonyabban becsalogatni a mélyen tisztelt fogyasztókat egy áruházba. Siralmas.

Feleslegesnek érzem tovább ragozni a témát, szerintem mindannyian találkozunk a fenti jelenségek számtalan megnyilatkozásával. Hogy mit tehetünk ellene? Váljunk az "Ismerd meg kis hazádat" :) mozgalom részeseivé. A hazai cult-art szférának is vannak kiemelkedő alakjai, vívmányai, akár filmekről, akár könyvekről, akár zenéről legyen szó. S ha már itt tartunk, hadd ajánljam figyelmetekbe a Kaukázus nevű együttes "Teszkó" c. számát :).

Áldás!

Hulló Eső, 2011-04-15

undo

ok, lehiggadtam és bepötyögtem a google-ba a megfelelő keresőszavakat--- két perccel később pedig máris folyamatban volt a fiókom törlése. egyszóval, az imént elhangzott keresetlen megjegyzések egy része visszaszívva

ismét fészbúk

átmeneti elmezavartól hajtva ismét megpróbáltam regisztrálni a facebook-ra, ezúttal Hulló Esőként.

őrület

a regisztráció fél perc, az még rendben volt. A gond a profilkép feltöltésével kezdődött. egymás után ötször kíséreltem meg,  szemlátomást minden eredmény nélkül; majd, midőn feladtam a próbálkozást és kiléptem a menüből, azon kaptam magam, hogy - ugyan profilképem továbbra sincs - az adatlapom feletti "diaszalagon" ott virít ugyanaz a fotó öt példányban. Kitörölgettem a feleslegeseket, az uccsóhoz érve pedig ismét, nyomatékosan felszólítottam a programot: márpedig tegye meg azt profilképemmé.

nem tette.

ok, nagyvonalúan átsiklottam a problémán, jött az érdeklődési kör, satöbbi. lelkesen hozzáadtam vagy 30 együttest, könyvet, filmet a megfelelő rovatokhoz. amikor aztán láttam, hogy helyesírási hibáktól és elírásoktól hemzsegve jelennek meg az adatlapomon, felment bennem a pumpa és többszöri, eredménytelen javítás után egyesével letöröltem mindet (kétszer is, mert elsőre a nyavalyatörte facebook nem mentette el a változtatásokat). másodszorra a mentés sikerülni látszott, ám mikor az 'adatlap megtekintése' fülre klikkeltem - ellenőrzés végett - bezony ott virított mind a 30 együttes, könyv és film, ugyanolyan ordenáré hibákkal.

ezen a ponton már ököllel vertem az asztalt és kis híján bőgtem, merthogy nagyjából másfél óra ment pocsékba semmitérő erőfeszítésekkel, ahelyett, hogy olvastam volna terry pratchett-től 'a mágia fényét'.

nosza, elhatároztam, hogy egy huszárvágással keresztbe teszek a rohadt programnak: törlöm a fiókom.

és mi derült ki? hogy nem lehet, legfeljebb felfüggeszteni, ami addig tart, míg be nem jelentkezel ismét.

minden személyes vonatkozástól (habzó szájú bosszúfogadalomtól) eltekintve elgondolkodtató a helyzet. vajon hányan tudják, hogy amit egyszer felpakolnak facebookra, az mindörökre ott is marad? mégha a külvilág felé le is tiltják a profilukat - mint ahogy én tettem most - a szervergépeken minden információ megtalálható. legalábbis egyelőre nagyon úgy fest, hogy nem lehet végleg megsemmisíteni a felhasználói fiókot. körül fogom járni a kérdést, de kezdek piszkosul bepöcceni.

szép estét

Hulló Eső, vérben forgó szemekkel

puhhh

újabb félóra kitartó munkával sikerült elérni, hogy a blog éppen úgy nézzen ki, mint az első módosítás után.

hrrr-mrrr

...

még holnapig sem kellett várni. Ellenkező véglet, túlontúl is világos, túlontúl is szögletes. Nem vagyok én ennyire kockafejű.
Mindegy, ma már nem bajlódok vele tovább.

7

Magasságos egek, csak nehogy úgy teljen az egész év, ahogy a mai nap!

Tudniillik a délelőtt felét és a délután javarészét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam lecsupaszítani egy rothadófélben levő kecskekoponyát.

Nem, nem vagyok teljesen aberrált.  A fejet egy állattenyésztő ismerősünktől kaptuk, aki épp a látogatásunk előtti napon vágott le két bakot. A sógorom vette magához a "hadizsákmányt", majd a következő szavakkal nyújtotta át: "Boldog Karácsonyt - íme egy bomladozó, véres kecskefej." Én azzal válaszoltam, hogy ez a második legjobb ajándékom idén, mire ő bevallotta, hogy hasonlóképp érez (neki jutott a másik 'trófea'), és kijelentette, hogy büszke rám. Így történt, hogy a hatszemélyes kisbuszban nyolc fő utazott haza.

Másnap hat órán át főztük a két nyomorult állatot, aztán lehámoztuk a szerves szövetek nagy részét, végül magasnyomású mosóval elintéztük a többit. Legalábbis így hittem. Hazavittem a koponyát, és felzsúfoltam a szekrényem tetejére, hogy a macska még véletlenül se próbálja megcsócsálni.

Ma reggel úgy éreztem, ideje tenni még egy lépést a fej szalonképessé varázsolása érdekében. Eredeti terveim szerint ez abban merült volna ki, hogy visszaragasztom a tisztítás hevében levált apró orrcsontokat és összekötözöm az alsó állkapcsot. Ám amikor leemeltem magaslati pozíciójából a csontokat tartalmazó lavórt, a bomlás édeskés szaga csapta meg az orromat. Tüzetesen szemügyre vettem a koponyát, és elborzadva fedeztem fel, hogy annak üregében bizony még fellelhetők néminemű szerves szövetek, amelyeknek bukéja csak egy több hete a napon aszalódó tengeri sünével vethető össze (csak tudnám, hogy lehetséges ez fél napon át tartó forralás után!!).

Kivittem a fürdőszobába a gyalázatot, és alig másfél órányi kínlódás árán sikerült leszámolni a nemkívánatos maradványokkal. Ezt követően a koponyát, meg a műtéthez használt eszközöket (két hústűt, a szemöldökcsipeszemet, egy mosogatódörzsit és egy gazdagon festett evőpálcikát, amit a szüleim kaptak szuvenírként vagy harminc évvel ezelőtt Japánt megjárt nagynénémtől) beáztattam hipós vízbe, fertőtlenítettem az egész helységet, és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Aztán eszembe jutott, hogy ha már itt tartunk, a szarvakat sem ártana átvizsgálni. Fogtam egy drótnyelű üvegpucoló kefét, és nekiestem a szarukürtők belsejének. Minekutána végeztem, a szarvakat és a kefét behajítottam a többiek mellé a hipóba, majd fertőtlenítettem az egész helységet és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Nyolc órával később elkövetkezett a második felvonás. Időközben még néhányszor rámtört a buzgóság, és a már említett mosogatódörzsivel átsikáltam a csontokat (ezen művelet legalább két további átöltözést tett szükségessé). Végül vacsora előtt kihalásztam a kecskét a vízből és a szobámban levő radiátorra pakoltam az alkatrészeit, száradni. Tíz perc elteltével már vágni lehetett volna a dögszagot. Hat óra forralás és nyolc óra hipózás után.

Kezdtem teljesen kétségbe esni. Még azon csontok is romlott tintahalként szaglottak, amiken semmilyen szemmel látható szövetmaradvány nem volt, de kétségtelenül a koponya vitte el a pálmát. Megpróbáltam fényt deríteni a bűz forrására, és rádöbbentem, hogy hanyag munkát végeztem délelőtt. Kezdődött elölről az egész: ki a fürdőbe, elő a csipeszt, a hústűket meg az evőpálcikát, és nosza. Aztán újfent kitakarítottam, újfent megváltam az öltözékemtől és újfent nekiálltam kihipózni az eszközöket.

Borzalom.

Mostanra rezignált nyugalommal üldögélek a gép előtt, miközben továbbra is mindent betölt a rothadás ragacsos aromája, és azon töprengek, hogy mit vétettem az istenek ellen.

Hulló Eső, 2011-01-01

karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25