a mai nap dala: northland - the rite

A normafai blót emlékére:

a másik garnitúra

Ezúttal bodzabogyó-lé, a többi változatlan.

és még mindig tojás...

Hat keménytojás, fél liter vöröshagyma-főzet, egy evőkanál ecet, néhány hústű, rengeteg türelem, foszladozó idegrendszer és voilá! :)

   

tojásfestés természetes anyagokkal

A bolti festék megvásárlása helyett színezhetjük a tojásokat olyan természetes matériákkal is, amelyek a háztartás, a kert hétköznapi tartozékai, be/vagy megszerzésük egyaránt olcsó és könnyű.

(Forrás)

Vöröset, barnásvöröset a vöröshagyma szolgáltat. Annyi héjat, amennyit épp ellep, tegyünk fél liter vízbe. Főzzük 30 percet, majd szűrjük le, és adjunk hozzá (1-)2-3(-4) evőkanál ecetet. A kifőtt tojásokat még melegen engedjük bele. Minél tovább áznak a festőlében, annál intenzívebb, mélyebb árnyalatot kapnak. (Az ecet adagolása valamennyi festőléhez javasolt, mert segít a színnek megkötni, ugyanakkor a tojáshéjat puhítja, feloldja, ezért jól válasszuk meg a mennyiséget és az áztatási időt.)

Pirosat (lilásbordót, illetve rózsaszínt) ad a céklalé, a csipkebogyó,- és a hibiszkusztea, illetve a festőmályva virágdrogjának főzete. A céklát felszeletelve vagy lereszelve, sós vízben főzzük legalább egy óráig, majd szűrjük át. Boltban kapható vagy házilag eltett ecetes cékla levét is használhatjuk (mindenféle forralás, főzés nélkül), azonban ez esetben a szín halványabb lesz. A teákat készítsük minél töményebbre.

Szintén piros színt eredményez az almakéreg, szurokfű és nyírfalomb együtt főzve.

Narancssárgát, sárgás-pirosat sárgarépa vagy pirospaprika révén festhetünk: aprítva főzzük meg őket, majd a leszűrt lébe áztassuk a tojásokat. Őrölt pirospaprikából 4-5 csapott evőkanálnyit egy bögre vízben feloldva (felfőzve) téglapiros színt kapunk. 

Sárga, narancssárga lesz az eredmény, ha pitypanggyökér, körömvirág, eperfalomb, gilisztaűző varádics-virág vagy almarügy,-és vessző főzetét készítjük el (utóbbihoz némi timsót is adagolni kell). Halványsárgát ad a (körülbelül negyed óráig főzött) citrom,- és narancshéj, zöldessárgára színez a kamilla. Némi timsó hozzáadásával a vöröshagyma-lében áztatott tojások is napsárga árnyalatot nyernek. 

Kiváló festőanyag a kurkuma,-vagy curry is. 1 liter vízbe tegyünk 50 g curryport, forraljuk fel, hagyjuk állni 1-2 órát, majd szűrjük át. A kurkuma kevésbé időigényes, negyedóra főzés után mehetnek bele a tojások.

Barnát (sötétbarnát, feketét) feketetea, kávé, vagy dióbarka, dióhéj,-és levél felhasználásával kapunk. 

Lilát, lilásvöröset a fentiekhez hasonlóan alkalmazott lilahagyma-héj vagy a bodzabogyó szolgáltat (utóbbit persze akkor tudjuk csak használni, ha van ősszel gyűjtött szárítmányunk). A bodzával szép sötétlila szín nyerhető.

Kéket a vöröskáposzta, az áfonyalé vagy a (timsóval elegyített) csillagvirág produkál. Az összevágott káposztát legalább egy óráig főzzük, a tojásokat hidegen (már kihűlt állapotban) pakoljuk bele. Az áfonyalében történő hosszabb áztatás bíboros árnyalatot eredményezhet. Liláskék, szürkéskék lesz a cseresznyefa-kéreggel, ibolyavirággal, kékszőlő-lével festett tojás

Zöldet apróra darabolt spenót, medvehagyma, petrezselyem, búzacsíra, zsenge csalánlevél (nyírfarügy, nyírfalevél) főzetével állíthatunk elő. 

A lecsöpögtetett, megszáradt tojást szalonnahéjjal volt szokás átdörgölni, hogy a felülete kifényesedjen. Étolajos szalvétával, konyharuhával is elvégezhetjük ezt a műveletet.

az ördögi piros tojás

Ha szeretnétek egy jót mosolyogni a húsvét hétfői locsolkodást - tulajdonképpen joggal - pogány tévelygésnek bélyegző keresztényi lelkesültségen, itt a beregújfalui református egyház honlapjának egy gyöngyszeme :).

No, mentem tojást festeni.

(Forrás)

a böjti boszorkány

Böjti boszorkánynak nevezi a népnyelv a farsangfarkában vagy húsvét előtt kiebrudalt, általában nőalakot formázó szalmabábut, amely a telet, a hideget, a halált hivatott szimbolizálni. Ide sorolható a jól ismert kisze, kicice, kiszőce, amelyet a falu hajadonjai felöltöztetve, ünnepélyes menetben körbehordanak a településen, majd a határhoz érve elégetik vagy szétszaggatva vízbe vetik. A kisze alakjában a sötét évfélhez kapcsolódó asszociációk ötvöződtek: a betegség, a zimankó, a fagy, az elmúlás. Diadalmas elpusztítását a villőzés, vagyis a sarjadó életet jelképező barkás fűzvesszők behozatala ellenpontozta, hirdetve a tavaszt, az újjászületést. Hasonló télvégi rítusok találhatók az egész kontinensen, elég csak a kiszézéssel kapcsolatos bejegyzésben szintén említett Morena-ra, Marzanna-ra gondolni. Röviden idézem a korábban írtakat:

Marmuriena, Morena "gyászmenete" 2011-ben, a szlovákiai Vesna-ban. (Forrás)

"... A tél 'kihordásának' különféle rituáléi Európa-szerte ismertek. A keleti szlávoknál Kosztroma, Kosztrubonyka (férfi,-vagy nőforma szalmafigura) testesíti meg a telet, akit a tavasz beköszöntével jelképesen elsiratnak, eltemetnek (darabokra tépve elégetnek). Hasonló szokás - Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - az észteknél is dívik; itt az egyik évben férfinak, másik évben nőnek öltöztetett babát  énekszó mellett az erdőbe vitték és egy fára akasztották. Német vidékeken a téltemetés farsang végén zajlott le. A nyugati szlávoknál (ahová e rítus valószínűleg Dél-Németországból kiindulva, Thüringián, Szászországon és Csehországon keresztül érkezett) a zord évfelet egy Marena-t mintázó - akár életnagyságú - szalmabábu jelképezi, amelyet (többnyire a tavaszi napéjegyenlőség táján) a falu népe ünnepélyes menetben kivisz a határba, hogy ott szétszaggassa és/vagy tűzre vesse, folyóba dobja. >>A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban, K-Németo.-ban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen ’halálkihordás’, cseh: nesou smrt ’viszik a halált’, lengyel: śła śmiertecka z miasta ’elment a halál a városból’). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica<< - írja a Magyar Néprajzi Lexikon. A bábfigura kihordását a természet megújulását, az időjárás javulását bűvölő énekek kísérik..."

Orosz Maslenitsa, azaz pogány gyökerű téltemető ünnepség ábrázolása. (Forrás)

 

Arra, hogy a böjti boszorkány a folklórban mint valós személy, az általában vett boszorkány sajátos variánsa jelenne meg, egyetlen, bizonytalan adat utal. Dugonics András 1820-ban publikált munkája, a "Magyar példabeszédek és jeles mondások" az "olyan, mint a bűdi boszorkány", "borzas, mint a böjti boszorkány" (=szakadt, rendetlen) szólásmondást úgy magyarázza, hogy a böjti boszorkány, aki nagyböjt idején sűrűn jár a Szent György-hegyre, zilált külsejét a seprűn nyargalászásnak köszönheti. Dugonicsot Kállay Ferenc és Ipolyi Arnold is citálja, ám utóbbi valószínűleg lényeglátóan rámutat, hogy a telet megszemélyesítő szalmabáb épp elég kócos és toprongyos egy ilyen csúfolkodó hasonlat megszületéséhez. Summa summarum, nagyon valószínű, hogy a böjti boszorkány hús-vér emberként történő azonosítása félreértésen alapul. 

Felhasznált irodalom:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Kállay Ferencz (1861) 1999: A pogány magyarok vallása. Püski, Budapest.  

Pallas Nagy Lexikona - Böjti boszorkány

áldott napéjegyenlőséget!

európa vad emberei

"Medvékké, szarvasokká, ördögökké válnak. A halált idézik, mégis termékeny életet ajándékoznak. Modern korban élnek, de régi hagyományokat elevenítenek fel." - így kezdődik a National Geographic cikke Charles Fréger 'Wilder Mann' című fotósorozatáról, amelyre az Annwn jóvoltából akadtam rá. A képek Európa különböző országainak téli népszokásait, maszkos alakoskodóit örökítik meg, a napfordulóhoz kapcsolódó tradícióktól egészen a télűző-tavaszköszöntő rítusokig. A továbbiakban a fenti cikk folytatását olvashatjátok, a fordítás az én művem minden hibájával és esetlenségével együtt.

 

Európa ősi szíve még dobog. Az okostelefonok felszínes csillogása alatt régi rítusok nyugszanak; rítusok, amelyek aratásról, napfordulóról és a téli sötétség félelméről regélnek. Szörnyek derengenek ebben az árnyékos mélységben, ám a tavaszi újjászületés, a bőven termő gabona és a gyermekáldás reménye is. Úgy tűnik, az Óvilág - legalábbis részben - nem vesztette el kapcsolatát a természet ritmusával.

Ez a kapcsolat elevenedik meg azokon a kontinens-szerte elterjedt ünnepeken, amelyek december elejétől Húsvétig kerülnek megülésre. E jeles napok ugyan a keresztény ünnepkörhöz igazodnak, rítusaik azonban gyakran kereszténység előtti gyökerekkel bírnak, noha pontos eredetüket nehéz kinyomozni. A - legutóbbi időkig kizárólag férfi - résztvevők jelmezt öltenek, amely elrejti az arcukat, leplezi alkatukat, így lépnek a nyilvánosság elé. Álruhájuk lehetővé teszi, hogy áthágják a határvonalat ember és állat, a civilizáció és a vadon, a fizikai valóság és a szellemvilág, halál és újjászületés között. "Az ember kettős személyiséget ölt magára" - mondja a portugál António Carneiro, aki a podencei- karneválon ördögi careto-ként vesz részt. "Valami misztikus, rejtélyes lénnyé válik."

A fényképész Charles Fréger célja az volt, hogy lencsevégre kapja ezt az általa "törzsi Európának" nevezett különös, vad világot. Két télen át utazott, tizenkilenc országot járt be. Az ez idő során megörökített jelmezek régiónként, sőt, akár falunként nagy variálódást mutattak. A romániai Corlata-ban a férfiak gímbikának öltöznek, és táncosok segítségével egy vadászatot jelenítenek meg.  Olaszországban, Szardínia szigetén kecskék, szarvasok, vadkanok vagy medvék játsszák az áldozat szerepét. Ausztria-szerte a krampusz, Szent Miklós bestiális alteregója riogatja a rosszcsont gyerekeket. 

Mindenütt megjelenik a Vad Ember figurája. Franciaországban ő a "l'Homme Sauvage"; Németországban "Wilder Mann", Lengyelországban a bohóc-szerű Macidula. Állati bőrt, szalmát, zuzmót-mohát vagy gallyakat visel a testén. Félig antropomorf, félig mitikus keveréklény külsejével a vadember az - elsősorban is vidéki, gazdálkodó - emberi közösségek és a természet közti szoros és összetett viszonyt reprezentálja. 

A medve alakja szorosan kapcsolódik a vademberéhez - bizonyos legendákban egyenesen az apja. Ember-szerűségét kiemeli, hogy képes felegyenesedve járni. Téli álma - a hibernáció szinte tetszhalott állapota - és újjászületéshez hasonlatos ébredése hírül adja a tavasz és vele a bőség beköszöntét. A fesztiválok résztvevői számára, ahogy Fréger mondja, "medvévé válni egyszerre jelent azonosulni a vadállattal és ugyanakkor uralkodni rajta."

E tradícionális szokások hagyományosan a fiatal férfiak beavató rítusaiként is felfoghatók. A vadember vagy a medve külsejét felöltve a fiatalok "demonstrálják a bennük rejlő erőt", így Fréger. Az életrevalóságot és férfiasságot a kosztümökön lógó nehéz kolompok is hangsúlyozzák.

A kérdés az, vajon az európaiak - a civilizált európaiak - valóban elhiszik, hogy ezekre a szokásokra szükség van a termőföld, a jószágállomány és az emberi populáció termékenységének biztosítása érdekében? Valóban elhiszik, hogy e jelmezek és rítusok képesek elűzni a gonoszt és véget vetni a télnek? "Mind tudják, hogy nem kéne elhinniük" - mondja Gerald Creed, aki Bulgária maszkáit tanulmányozta. A modern élet arra tanítja őket, hogy ne tegyék. Mégis nyitottak maradnak a lehetőségre, hiszen a régi utak mély nyomot hagynak...

 

(Valamennyi fotó Charles Fréger linkelt oldaláról származik)

cibere vajda és konc király

Ezt a bejegyzést eredetileg - népies kifejezéssel élve - farsangfarkán, azaz a karneváli időszak végefelé szándékoztam közzétenni, node ember tervez, a technika ördöge meg végez. Noha aktualitását elvesztette, remélem, azért így is tartogat egy-két közhasznú ismeretmorzsát.

A farsang mindenestül - fordított világ. Az Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő, Karácsony és nagyböt közti karneváli forgatagot (ill. az ehhez hasonló ünnepeket) a középkorban a törvények és normák feje tetejére állása jellemzi. Az alakoskodás segít megszabadulni a mindennapok társadalmi kötöttségeitől, s egyben új szerepkörrel ruház fel. Az ünnep lázában semmi sem szent: a köznép megjeleníti és kifigurázza a felette álló hatalom képviselőit (bírót, papot, főúri méltóságot, csendőrt, katonát, püspököt-pápát), szatirikus bohózat formájában kritizálja az arisztokráciát, az egyházat, s az általános ellenszenv központjában álló személyeket (megszemélyesítő bábukat) nyilvános megbecstelenítés (charivari-előadás) keretein belül megalázza, elégeti, kikergeti a településről (városból, országból, stb). Magából az ember-nemből is gúnyt űz, mikor groteszk állat-kosztümökbe bújik. Az illemszabályok átmenetileg kispadra kerülnek: trágár nóták visszahngoznak az utcán, vaskos tréfák, gúnyversek harsannak fel, a verbális párbaj olykor tettlegességgé fajul, pofonok és csókok csattannak. A hagyományos szereposztás felborul: asszony basáskodik az férje felett, nők férfiaknak, férfiak nőknek öltöznek, úr hajlong a szolga előtt, a bolond ragadja magához a hatalmat.    

Peter Burke szerint a középkori és kora-újkori Európa farsangja (ideértve a más időpontban zajló, de a farsangi tobzódáshoz hasonló elemekkel tűzdelt ünnepeket) három kulcsszó köré szerveződik: evés - szexualitás - erőszak. Az évnek e periódusában a máskor oly takarékos jónép nyakló nélkül habzsol - s nem csak élelmet; a közösség szigorú erkölcsei felolvadnak, hogy szabad utat adjanak a legális és illegális szerelemnek ("Álarcában a vágy bejárja a tereket és az utcákat/És a cenzor távollétében a kéj meglátogat minden házat" - írja a 16. sz. elején élt költő, Mantuanus). A nemiség nyíltabb kifejezési formát is nyert: fallikus szimbólumokat (Nápolyban 1664-ben egyenesen egy fából kifaragott óriási péniszt) látunk a felvonulás jelképei között, s szerelmi potenciát sugallnak a hegyes, hosszú csőrrel vagy szarvval ellátott maszkok. A hazai farsangi népszokások is bővelkednek pajzán rítusokban, színművekben (ilyen például a 'halottsiratás' meglehetősen szentségtörő paródiája, vagy a - stilizált vagy valós - falloszmutatás különböző módozatai). E hangsúlyos erotikum - amely a középkorra felszínessé, vulgárissá vált - talán a hajdani tavaszváró termékenységünnep emlékét őrzi.

"A farsang nem csak a szexualitás, hanem az agresszivitás, a rombolás, a szentségtörés ünnepe is volt." - írja Burke. Az agresszió részben szimbolikus-formális kereteket kapott, mikoris az alakoskodók ellenérzései például jelmezeikben nyilvánultak meg. "Egy 1637-ben Madridban rendezett farsangi felvonuláson a következő feliratot vitte egy megnyúzottnak öltözött alak: 'Sisas, alcavalas y papel sellado/Me tienen desollado.' (A fogyasztási adó, a kereskedelmi adó és a pecsétes papíron kivetett adó/az utolsó bőrt is lehúzta rólam). Mások a címekkel és rangokkal való kufárkodásra utalva a katonai testületek ruháit öltötték magukra, és ráírták: 'eladó'." A rituális-tréfás harci játékok, előadások és sportversenyek szintúgy az agresszió mederbe terelését szolgálták. Azonban sokaknak ez nem volt elég. Londonban húshagyókedden "kővel, kalapáccsal, mérőléccel, malteroskanállal és kézifűrésszel felfegyverkezett" inasok randalíroztak; nem volt ritka a mulatságot felügyelő hatósági személyek és a 'plebs' közti összecsapás; mi több, olykor régi haragosok közti véres leszámolásra, egy-egy durvára sikeredett sértés megtorlására is sort került ilyenkor. "Moszkvában a farsang idején mindig megszaporodott az utcai gyilkosságok száma. A 16. század végén velencei látogatása kapcsán egy angol utazó azt jegyezte fel, hogy 'húshagyókedd éjszakáján tizenhét embert öltek, és még többet sebesítettek meg. De ez még korántsem minden, hiszen a farsang idején szinte minden éjjel megöltek valakit.'" Az erőszakhullámnak könnyen  áldozatul estek a társadalom perifériájára szorult személyek, csoportok. Rómában külön futóversenyt rendeztek a zsidóknak, ami során az indulókat a közönség sárral és kővel dobálta. Gyakorinak nevezhetők az állatkínzás ilyen-olyan megnyilvánulásai is. 

A Farsang 'Eszemiszomországa' tehát éles ellentétben áll a hétköznapok világával. Féktelen zűrzavarában egyfelől a fennálló társadalmi rend megcsúfolását láthatjuk - azonban egyben biztonsági szelepként is szolgált. Résztvevőiben épp a bevett normákra fittyet hányó szokatlan szabadosságával tudatosította kivételes mivoltát, s ezen keresztül paradox módon a mindennapok rendjének legitimitását. A 'tréfás lázadás' azt segítette elő, hogy ne alakuljon ki valós lázadás. A köznép az uralkodó osztályokkal, törvényekkel szembeni panaszait, ellenszenvét, dühét komikus-rituális formában adta ki magából ahelyett, hogy fegyverhez nyúlt volna. E "zsiliphatást" már a kortársak egyike-másika is felismerte. 1444-ben francia papok így érvelnek a Bolondok Ünnepe megtartása mellett: "Az ősi szokás szerint tréfából és nem komolyan csináljuk e dolgokat, hogy a bennünk lakó bolondság egyszer egy évben kiszabaduljon és elillanjon. Vajon nem hasad-e ki a borostömlő s hordó is, ha nem húzzák ki a dugót időről időre? Mi is régi hordók vagyunk..." Előfordult azonban, hogy az egy-egy ünnep apropójából összegyűlt, indulatos tömeg - bizonyos, gyújtópontként szolgáló társadalmi feszültségek fennállása esetén - valódi felkelést robbantott ki; a mulatságból mészárlás lett (tökéletes példa erre a 'böse Fastnacht', vagyis az 1376 - os bázeli húshagyókedd). 

A Farsang buja és mértéktelen élvezetekben dőzsölő, végső soron az ösztönvilágnak hódoló mibenléte másfelől a Böjt aszketikus önmegtartóztatásával kerül összeütközésbe. A mulatságsorozat vége felé gyakori elem volt a karnevált megtestesítő figura és a böjtöt megszemélyesítő alak közti tréfás párviadal, amely utóbbi győzelmével jelezte: elérkezett a vigasság vége, ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba, megkezdeni a megtisztulást célzó bűnbánó-csodaváró vezeklést (ilyen a hazánkban dívó címadó szokás is). Bruegel 'A Karnevál és a Böjt párviadala' c. festményén egy boroshordón lovagló pocakos férfi vív egy sovány öregasszonnyal. Burke a kompozícióban a megszokott előadáson túl jelképesen a reformáció-ellenreformáció szent hevében égő Egyház és a hagyományos népi kultúra összeütközésének allegóriáját látja.

Az 1500-as években kivirágzó reformáció (és nyomában a katolikus válaszreakció) célul tűzte ki, hogy megtisztítsa a populáris műveltséget a keresztény eszmeiséghez méltatlan motívumoktól. Hogy mi tartozott ide? Jószerével minden, ami a néphagyományt, a folklórt oly sokoldalúvá, varázslatosan színpompássá emeli. Burke - mindössze ízelítő jelleggel - rövid felsorolást közöl, tőle kölcsönzök: álarcviselés, balladaköltészet, bábjáték, bikaviadal, boszorkányság, charivari (a már említett gúnyos előadás), énekmondás, jóslás-jövendőmondás, kártyázás, kockázás, kocsmázás, medvetáncoltatás, népkönyvek, népmesék, sarlatánság, színészmesterség, tánc, varázslás, vásár. Kereszttűz alá került a májusfa-állítás (amelyben a klérus - teljes joggal - felfedezte az ősi termékenység-szimbólumot), a vallásos dráma ("nem azért kaptuk a Szent Bibliát, hogy legyen mivel elütni az időt" - idézi Burke az 1572-es nimesi kálvinista zsinat állásfoglalását), az egyházi ünnepekhez kötődő búcsú, de még a Miklós-napi ajándékozás hagyománya is. 

Az intézkedések egységes vezérfonala a "pogány babonák", azaz a kereszténység előtti hitvilág elemit őrző, illetve a keresztény erkölcsiségnek meg-nem-felelő elemek kimetszése volt (minthogy a Farsang ezek gazdag tárházát sűríti magába, a reformerek vadul támadták). E magasztos igyekezet a Római Anyaszentegyházat sem kímélte: Luther és Kálvin követői még egyes katolikus rítusokat és szokásokat is  pogány bálványimádásnak minősítettek, Vénusz tiszteletének továbbhagyományozódását látva a Mária alakját övező rajongásban és fétis-hitnek bélyegezve a szentkultuszt. A két keresztény ágazat szembenállásának komikus lecsapódása Szent György és a sárkány esete. Míg a katolicizmus a sárkány-legendát minősítette apokrif, mitikus elemnek, s így a Szent György életét taglaló 1621-es augsburgi népkönyvből az mindenestül hiányzik, a protestáns Norwichban, miután 1552-ben "betiltották a pápista szagú szentek" tiszteletét, a -z egyébként Európa-szerte népszerű - György-napi ünnepségekből maga a szent tűnt el; a kedélyesen "Vén Falánk"-nak becézett sárkány viszont 1835-ig a felvonulás állandó résztvevője maradt.

A különbségekre az ünnepek megítélése is rávilágít. "Voltak protestánsok, akik csak a vasárnapot fogadták el ünnepnek, míg mások még az ünnep eszméjét is elutasították, mondván, hogy egyik nap sem szentebb a másiknál.", így világképükben semmi hely nem maradt a nép ünnepi rítusainak. A katolikusok ezzel szemben ragaszkodtak bizonyos szakrális alkalmakhoz - ám épp e jeles napok szentsége miatt nem tűrték meg a hozzájuk kötődő profán cselekedeteket. 

A hitújítók többek között igyekeztek a népi színjátszás minden válfaját kiirtani - a világi jellegűeket azért, mert túl vulgárisak, míg az egyházi témájúakat azért, mert gúnyt űznek a szentségből. "Bizonyos népi rítusok a keresztény liturgiát tekintették mintájuknak (ld. misztériumjátékok - közbevetés tőlem: h.e.). A reformerek felismerték ezt, ám ugyanúgy elítélték ezeket is. Azt állították, hogy az ilyen rítusok tiszteletlenek, istenkáromlók, szentségtörők, botrányt okoznak, sértik a jámbor szemeket és füleket, profanizálják a szent misztériumokat és gúnyt űznek a vallásból." Betiltották a gyermekpüsök-választást, a bolondok abbéjának megválasztását; elítélték a céhes beavató szertartásokat is, amelyek során a legények játékos misét és keresztelőt celebráltak az újonnan felvett tiszteletére. "A teológusok nem látták a különbséget a tréfás keresztelő és a keresztelés kigúnyolása között." 

A forradalmi lendület kiterjedt a nép körében, sőt, azzal egy közösségben élő - s lássuk be, épp ezért sokszor bizony nagyon is világias temperamentumú - papság stílusának csiszolására is. A prédikációt, amelyet a pap korábban nagy beleéléssel, színpadias, a hallgatóságot hol kacajra, hol könnyekre fakasztó gesztusokkal, népmesei fordulatokkal, vaskos tréfákkal, földhözragadt szóképekben, magyarán: közössége nyelvén adott elő, a reformátorok elképzelései szerint fennkölt szavakkal, túlhabzó indulatok nélkül kell prezentálni. Nem csak az atya, hívei sem gyakorolhattak különféle előadóművészeteket a templomban vagy annak közelében. A papok számára tiltottá vált a körmenetekben, felvonulásokon, maskarádékon történő részvétel, a színjátékok szervezése, sőt: megtekintése. A világi híveknek megtiltották, hogy farsang idején papi jelmezt öltsenek, aláásva ezzel a szent hivatás méltóságát. Tiltólistára kerültek a tréfacsináló vagy bumfordi lelkipásztorokról, szerzetesekről szóló elbeszélésciklusok; a református területeken az irodalomból igyekeztek kiirtani mindenféle "pápista" elemet, s például a lovagregényekből a fordítás során gondosan kiollózták a szentekkel kapcsolatos kitételeket. Más művek a mágia szerepeltetéséért érdemelték ki az Index-pozíciót. 

A történelem fricskája, hogy az angol puritánoknak a népi szórakozás különböző formáit ostorozó "vádiratai", amelyekben - mint Phillip Stubbes az Anatomy of Abuses-ben - kikelnek  "a farsangi ünnepeket szervező tréfamesterek, a májusi játékok, a karácsonyi ünnepségek, a templomi ivászatok, ill. virrasztások, a medvetáncoltatás, a kakasviadal és a tánc" ellen, a korabeli populáris kultúrát tanulmányozó kutató elsőrangú forrásaiként maradtak fent. 

"A példák alapján kitűnik, hogy a reformerek a szent és a profán szétválasztását tartották a legfontosabbnak. Ez a szétválasztás most élesebb lett, mint a középkorban volt. Más szóval, a népi kultúra reformja többet jelentett, mint egyszerű epizódot Isten szolgái és a laikusok között folyó hosszú háborúban. A vallásos mentalitásban és érzékenységben bekövetkezett jelentős elmozdulás kísérője volt. A szigor híveinek az volt a célja, hogy lerombolják a szenthez fűződő hagyományosan meghitt viszonyt, mert meg voltak győződve arról, hogy a meghittség a tiszteletlenség forrása." 

Burke innentől datálja a népi kultúra (amely alatt nem csak a parasztság, hanem a városi köznép műveltségét is érti) és az - egyházi és értelmiségi -  "elit" kultúrájának egymástól történő elszakadását. Az eltávolodás fokozódott a felvilágosodás, a technikai és tudományos forradalom beköszöntével, s oda vezetett, hogy a reformkorban az arisztokrácia az egzotikum ízével fedezte fel - ismét - saját hazája, nemzete népi hagyományait, hiedelmeit, művészetét. Amelyek, szerencsére, meglepően szívósnak mutatkoztak: a több évszázados üldöztetés ellenére is sokat megőriztek egy letűnt műveltség kincseiből.

Belegondolni is elrettentő, milyen lenne a világ, ha a lelkes egyházatyák sikerrel járnak. Valóban Isten báránykái lennénk mindannyian: mást se tudnánk, csak bégetni. 

Források: 

Burke, Peter 1991: Népi kultúra a kora-újkori Európában. Századvég, Budapest (a bejegyzésben szereplő idézetek innen származnak). 

Tátrai Zsuzsanna: Erósz a jeles napi szokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Ujváry Zoltán: Erotikus és fallikus megnyilvánulások a dramatikus népszokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Cibere vajda és Konc király - Magyar Néprajzi Lexikon

magyar kalendárium (XV): szent györgy napja

Nos, Szent György napja jött, látott, és továbbállt, nem törődve vele, hogy holmi kétségbeesett kis boszorkány a gyógyhatású gombák tengerében fuldokolva nem tudott időben hírt adni róla. Sebaj: jobb későn, mint soha. Legalább a jövő évi ápr. 24.-éről nem csúszok le :).

Szent György

Szent György napján a kereszténység a sárkányölő lovagról emlékezik meg. A hős (i.sz. 275/281-303) előkelő palesztinai család sarjaként látta meg a napvilágot (apja, Gerontius kappadókiai katonatiszt, anyja, Polychronia palesztíniai nemesi család leánya volt, mindketten keresztények), és felnövekedvén kiváló kardforgató vált belőle. Diocletianus császár alatt a római légióban szolgált, ám mikor a császár - Galerius befolyására -  üldözni kezdte a keresztényeket, lemondott addigra kivívott tribunusi pozíciójáról. A császár megdöbbenéssel vegyes felháborodással fogadta, hogy legkiválóbb tisztjei egyike is a krisztusi hit követője, és különböző felajánlásokkal igyekezett őt rábírni, hogy vallását megtagadva áldozzon a római isteneknek. Minekutána Georgius következetesen ellenszegült, Diocletianus végül kínpadra vonatta, majd sokáig húzódó tortúra után Nicodemia városfala előtt, 303. ápr. 23. - án lefejeztette. Testét a palesztíniai Lyddában temették el, ahol a helyi keresztény közösség mártírnak kijáró tisztelettel tekintett rá.

A sárkánnyal való küzdelmének legendája - keresztény interpretációban - a krisztusi hitnek az elnyomó Római Birodalom, a pogányság és a Sátán ellen vívott győzedelmes csatáját szimbolizálja. A történetben azonban ráismerhetünk számos ókori mitológiai párhuzamra, például Perszeusz és Androméda sztorijából. A história kétségtelenül hasonló: a sárkánykígyó fészke megakadályozza 'Silene' lakóit abban, hogy megközelítsék a város víznyerőhelyének számító forrást, ezért birkákat, majd szüzeket ajánlanak fel a szörnynek, hogy eképp tereljék el a figyelmét. Mikor azonban a hercegnőre kerül sor, közbelép a rettenthetetlen Georgius, és a kereszt jelével meghátrálásra készteti, majd megláncolja a sárkányt.

kihajtás a modern Hortobágyon

A néphagyományban Szent György napjához tavaszköszöntő, tavaszkezdő szokások kötődnek (hasonlóan május elsejéhez). Magyar kultúrterületen ekkor hajtották ki az állatokat a legelőre. Tették ezt mindenféle mágikus termékenységvarázsló praktika közepette: láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdaaszony kötényén stb. hajtották keresztül a marhákat. A terelésre használt vesszőt nagy becsben tartották, később mágikus célzattal alkalmazták (Hidegkúton pl. vajköpülő szárát faragták ki belőle). Medvesalján a gazdák vadrózsa-gallyakat fektettek keresztbe az istállóajtóba, s azon keresztül engedték ki az állatokat; majd e csipkeágakkal csapkodva terelték ki őket a legelőre.  Mindezen praktikák elsősorban is a boszorkányoktól hivatottak megvédeni a jószágot, mert - a hagyomány szerint - azok ekkor kerülgették leginkább az istállót. A rontás ellenszere volt a füstölés is, például karácsonyi morzsával. Az alábbiakban a Magyar Néprajzból idézek: "A Hortobágy vidékén a gulyások, csikósok, juhászok füstölték meg a jószágot, mert úgy vélték, hogy akkor nem bitangol el, és elháríthatják róla a rontást. Az Ipoly menti palócok az istálló védelmére zöld gallyat tűztek az ajtajára, fokhagymafüzért helyeztek rá, és füstöltek.

tejbemérés

Hagyományosan Szent György napjához kapcsolódó jellegzetes pásztorszokás Kalotaszegen az ún. tejbemérés. Ilyenkor állapítják meg, hogy a gazdák a nyár folyamán lemért tejmennyiségnek megfelelően milyen sorrendben, mennyi tejet kapnak. A tejbeméréshez termékenységre utaló vagy serkentő mozzanatok kapcsolódnak, például a lányok, a juhászok és a juhok vízzel való leöntése. [...] Evés-ivás, táncmulatság zárta a napot.

Szent György napját a magyar néphit rontásra, varázslásra alkalmas időpontnak tartotta. Jellegzetes megnyilvánulása ennek a hitnek a harmatszedés – különféle mágikus célzattal. Harmatot szedtek a tejhaszon érdekében. Zagyvarékason vászonabroszt vagy a kötényüket húzgálták a harmatban, miközben mondogatták: „Mind szedem…”, vagy „Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”. Közben egy marék füvet is szedtek. Ezt a tehén elé tették. A harmatos ruhadarabot pedig a tejesfazékba facsarták ki, hogy sok vaj legyen (Pócs 1964: 156). A Mura-vidéken harmatszedés közben ezt mondogatták: „Viszek is hagyok is”, vagyis nem viszik el az egész hasznot, hagynak másnak is (Penavin 1988: 87). A harmatszedéssel tehát nemcsak a tejhaszon elvitelét vélték, hanem a termőföldét is. Az Ormánságból való leírás szerint: „Akinek gyenge vetése van, az Szent György napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye, akkor szép lesz a gabonája” (Zentai T. 1983: 154). Az e nap hajnalán lepedővel szedett harmatból a kenyértésztába cseppentettek, hogy szebbre süljön a kenyér. E sokfelé ismert hiedelem mellett van olyan század eleji leírás Borsod megyéből, mely szerint a harmattal pogácsát készítettek, amit megszárítva, megsózva adtak a tehénnek, hogy jól tejeljen.

harmatszedő asszony

Szent György éjszakáján különösen féltek a boszorkányok rontásától. Az Ormánságban úgy tartották, hogy akinek a kapufélfáját ezen az éjszakán a boszorkányok megfaragták, annak ezzel elvitték a tejhasznát. Közismert hiedelem, hogy a boszorkányok különböző tárgyakból (pl. kútágas, lepedő, kötény, kocsirúd) tejet tudnak fejni. A boszorkányok rontása ellen védekeztek a már említett zöld ágakkal, füstöléssel, fokhagymával, a tejesköcsögök gyógyfüvekkel (pl. úrnapi füvek) való kimosásával.

Szent György napját a néphit alkalmasnak tartotta a földbe rejtett kincs keresésére, melyről úgy hitték, hogy minden hetedik évben Szent György-napkor lángot vet. A kincskereséssel kapcsolatban a következő berettyóújfalusi élményelbeszélést idézzük:

„A Leszkai kocsissal is kimentek Szentgyörgy iccakáján oda, ahol lángot láttak. Csak úgy bömböltek a bikák. Három bömbölés hallatszott. Arra tartotta balkézzel a kefét az egyik, amerről a bömbölést hallotta (látni nem lehetett, csak hallani) a másik addig kiásta a pinzt. Ott ment el egy hosszúszakállú ősz, öreg ember s azt mondta: jól tették, hogy kiásták, nem kell tovább őrizze… s eltünt. Isten födgyinek hijják aszt a hejet: kincses hej a” (Sándor M. 1976: 206).

Az egész magyar nyelvterületen elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtt fogott gyíkkal és kígyóval kapcsolatosan. Nagykőrösön a Szent György-nap előtt fogott gyíkot a torokgyík megelőzésére tartották alkalmasnak. A gyík torkánál háromszor végighúzták gyűrűsujjukat, majd megkenték a saját torkukat háromszor. Medvesalji falvakban azt hiszik, hogy amelyik kézzel megfogták a gyíkot, azzal gyógyítani lehet. A jászdózsaiak szerint a Szent György-nap előtt fogott kígyóval tudást lehet szerezni. A moldvai magyarok úgy hiszik, hogy aki Szent György előtt kígyót üt meg, annak nagy lesz az ereje, de ha a kígyó elmegy, akkor elviszi az illető erejét.

Ugyancsak a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtti mennydörgéssel kapcsolatosan. Turán azt tartották, hogy ha Szent György-nap {7-147.} előtt megdördül az ég, bő áldás lesz. Ahonnan hallatszik, abból az irányból várható egész esztendőben az eső. Jászdózsán a mennydörgés, akárcsak az aznapi eső, bő termést jelent.

Időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak a Szent György napja körüli időszakhoz. Úgy vélik például a bukovinai magyarok, az Ipoly menti falvak lakói is, hogy ha e nap előtt megszólalnak a békák, az korai tavaszt és nyarat jósol. A Szent György-nap előtt megszólaló béka a medvesalji falvakban esőtlen nyarat jelez. A békát gyógyításra is használták ezen a vidéken. Kiszárított békával és ráolvasással szemölcsöt gyógyítottak.

A Gyimes-völgyi magyarok szerint, aki Szent György-nap előtt megfürdik a szabadban, az egész évben nem lesz rühes.

Az ágynemű szellőztetését tiltották ezen a napon különböző okokra hivatkozva, például a Gyimes-völgyi magyarok szerint sok égzengés lenne, a berettyóújfalusiak a jószág pusztulásától féltek.

Szent György napját általában a kukorica, bab, uborka vetésére tartották alkalmas időpontnak. Jó előjelnek tartották a termésre, ha a varjú nem látszott ki a búzából [...]." 

pásztorok mulatozása

A hazai szokások egy része egy ókori római pásztorünnep, a Palilia (avagy Parilia) emlékét őrzi. E jeles napon (ápr. 21), mely egybeesett Róma alapításának dátumával, a pásztorok a nyájak szaporaságáért és egészségéért felelős Pales isten(nő)nek hódoltak. A hajnal első fényeinél a kitakarították a juhok szálláshelyét, majd babérből, szalmából, olíva-ágakból és kénből rakott tűzzel rituálisan is megtisztították azt. A lángok közt pattogó gallyak hangja gyümölcsöző esztendőt jósolt. A pásztorok - a birkákat maguk után húzva - átugrottak a tűzön, majd áldozatul kölest, süteményt és tejet ajánlottak fel Pales-nek. Ezt követően megnedvesítették a kezüket harmattal, és arccal keletnek fordulva négyszer fohászkodtak hozzá, kérvén, hogy oltalmazza meg őket és a juhaikat betegségtől, rontástól, s minden hibás cselekedeteik, akaratlan vétkük következményeitől.Végül tej és forralt bor keverékéből álló italt fogyasztottak, s a ceremónia zárásaképp háromszor átugrottak a máglya felett.

Az ünnep városi formája a Veszta-szüzek által bemutatott, a város megtisztulását, gyarapodását, és sikeres jövőjét biztosítani szándékozott égőáldozat köré összpontosult, amelyben egy ( a Fordicidia alkalmából Tellusnak feláldozott vemhes tehén méhéből eltávolított és rituálisan elégetett) meg-nem született borjú hamvait, valamint (vélhetőleg) az Októberi Ló (az előző év október 15.-ei fogathajtóversenyt nyerő fogat jobb kéz felőli lova) vérét égő szalmához keverték.

Nem tudom, ki merre és mit (vagy kit) kerülgetett Szent György napján, én bizony legfeljebb csak a tyúkólat :), de gyíkot láttam, békát, mennydörgést hallottam, s harmatot is szedtem - a cipőmmel :). Mindazonáltal a boszorkányoknak még egy fontos feladata akad e nap: méghozzá a Gellért-hegyi gyülekezés. A folklórból - ahogy azt 'a boszorkány és a szőlőhegy' c. bejegyzésben említettem - kitűnik a Gellért-hegy kultikus szerepe, s az ottani, Szent György-napi boszorkányszombat  - mondhatom, egyszerre rettegett és vágyott - képe. A hiedelmek szerint jó kartársaink hajnalhasadtáig mulatoztak a borospincék mélyén és a szőlőtőkék között, s a bátor halandó megleshette őket. Biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén közéjük kívánkozott... ;)

Áldás!

Források:  

Magyar Néprajz 

Wikipedia-Parilia

Wikipedia - Saint George

  

magyar kalendárium (XIV): húsvét hétfő

A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt.

Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).

Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:

Szépen kérem az anyját,
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjjön nagyra,
Mint a csíkó farka,
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?
(Orosháza, Békés m.; Ortutay–Katona 1975: II. 125)

 

A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:

Ajtó megett állok
Piros tojást várok,
Ha nem adtok lányok
Mind a kútba hánylak.
(Konsza 1957: 449)

Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik

Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz: Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták. Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot. Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és szlovákul is mondják a rigmust Tordason:

7. ábra. Húsvéti korbácsok Tordasról (Fejér m.): a) 9 szálból készült „kígyóhátú” vagy „gömbölyű” siba; b) 8 szálból készült „négyszegletes” siba; c) 6 szálból készült, d) 4 szálból készült húsvéti korbács (Lukács László nyomán)

{7-162.} Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.

Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat {7-163.} használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.

8. ábra. Hímes tojások: a) Bukovina-Tolna m.; b) Árapatak (Háromszék m.); c) Dunántúl, valószínűleg Gyönk (Tolna m.); d) Andrásfalva (Bukovina)-Hidas (Baranya m.); e) Istensegíts (Bukovina)-Kismányok (Tolna m.); f) Andrásfalva (Bukovina)-Hidas (Baranya m.). (Györgyi Erzsébet nyomán)

A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. A nyugati határszélek mentén ismert a savval való tojásírás, amit a barokk kor fejleményének tartanak. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún. patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel. Ma már kereskedelmi forgalomban kapható színezőkkel és matricákkal díszítik a tojásokat. A népművészeti boltok hagyományos technikával készített tojásokat is árulnak.

A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié sértetlen marad, elnyeri {7-164.} a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem, elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén kokannyának nevezik.

9. ábra. Hímes tojások: a) Istensegíts (Bukovina)-Kismányok (Tolna m.); b) Árapatak (Háromszék m.); c) Gyimesközéplok (Csík m.); d) Gelence (Háromszék m.); e) Gyimesközéplok (Csík m.); .f) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.). (Györgyi Erzsébet nyomán)

A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték el, vagy a gyerekek mentek érte (Bálint S. 1976: 304–305).

A húsvéti ajándékozásnak ezen túl is voltak hagyományai. A múlt századi szokásgyűjteményben ezt olvashatjuk: „A fiatal menyecskének, leány vagy legénynek, egész évre elrontaná férje, vagy illetőleg anyja munkakedvét, ha neki húsvétra új, leánynak többnyire piros vagy sárga csizmát nem venne. Ha tán egész évben semmi új ruhadarabot nem szerezne neki, csak húsvétkor legyen meg az új csizma, úgy a vágyak kielégítvék. E csizmákat a nőszemélyek húsvétkor, vagy egy ideig azután is vasárnapokon, ha sár van, a templomig, hogy tiszták maradjanak, kezeikben viszik, s ott húzzák fel sártól megtisztított lábaikra, hogy istentisztelet után ismét lehúzzák, s miként jöttek mezítláb menjenek haza” (Réső Ensel 1867: 25).

10. ábra. Hímes tojások: a) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.); b) Kézdivásárhely (Háromszék m.) környéke; c) Uzon (Háromszék m.); d) Kézdivásárhely (Háromszék m.) környéke; e) Gyimesközéplok (Csík m.); f) Dunántúl, valószínűleg Gyönk (Tolna m.). (Györgyi Erzsébet nyomán)

{7-165.} Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása. Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből.

Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak ideje is.

11. ábra. Hímes tojások: a) Gyimesközéplok (Csík m.); b–c) Andrásfalva (Bukovina)–Hidas (Baranya m.); d) Istensegíts (Bukovina)–Kismányok (Tolna m.); e) Nyírjákó (Szabolcs m.); f) Sárköz (Györgyi Erzsébet nyomán)

 

Forrás: Magyar Néprajz 

magyar kalendárium (XIII): húsvét vasárnap

Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad.

A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat.

Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.

Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. [...] A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.

Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz (Bálint S. 1976: 297–298).

A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966). Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (Mezősi 1987: 360).

{7-158.} A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek:

1. pár: Gyüjj átul, gyüjj átul, te szép arambuza!
Többiek: Átul mennék, átul, hogyha nyitva volna.
2. pár: Nyitva vagyon, nyitva, csak bujj átul rajta!
Mindenki: Bujj, bujj, bokrostul, bokrod itt maradjon!
Új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul!

     (Gyulakeszi, Veszprém m.; Békefi 1977: 72)

A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek” (Réső Ensel 1867: 166).

Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel.

A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” (Réső Ensel 1867: 162). Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt {7-159.} pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás.

A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!” (Réső Ensel 1867: 164).

A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek.

Forrás: Magyar Néprajz