kék hold, borzálom

Tegnap elutaztam és beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre. Gyakorlatilag egy fillér nélkül, diákhitelből szándékoztam megkezdeni a tanulmányaimat, és már épp megbarátkoztam a gondolattal, hogy adós leszek állambácsinak 130,- esetleg 260e forinttal, mikor tudatosodott bennem, hogy a költségtérítés összegén túl egyéb kiadások várhatók: utazás, szállás, étkezés, jegyzetek, stb. Így aztán fontolóra vettem a szabad felhasználású hitel legalacsonyabb összegű (65e ft/szemeszter) verziójának igénybevételét is, - de ha arra gondolok, hogy félévenként 200e forint adósságom gyűlhet össze (természetesen csak azokban a félévekben, amelyekben felhasználnám a hitelt) - nos, csomóba ugrik a gyomrom.  

A rosszullét határán emésztettem magam: merjek-e bevállalni ilyen léptékű pénzügyi manővert? Ha bízni tudnék a kormány ígéreteiben, az államgazdaság stabilitásában, a biztos jövőben... de félek, a jelenlegi társadalmi és pénzügyi rendszer nem marad tartós. S ha mégis, akkor is beüthet a hitelfeltételek kedvezőtlen módosítását előíró kormányrendelet. 

Nyilvánvalóan okosabb volna halasztással indítani, és az így nyert egy évet némi egzisztenciateremtésre, pénz-spórolásra, a lehetőségeim feltérképezésére használni. De egy év alatt annyi minden történhet! Mi van, ha jövőre - elég jelentkező hiányában - el sem indul a szak? Mi van, ha addigra egészen más fordulatot vesz az életem, és ez az álom is a múltba olvad? Egy rég várt lehetőség most itt van az orrom előtt, én meg habozok megragadni. Ugyanakkor azzal is kénytelen vagyok számolni, hogy talán csak a bírvágy vagy az önfejűség beszél belőlem: meglehet, azért ragaszkodok ilyen makacsul a tanulmányok megkezdéséhez, mert jó érzéssel (és némi büszkeséggel) töltene el a tudat, hogy néprajzos vagyok. Vagy mert továbbra is az iskolarendszerben mozoghatnék, jól ismert és megszokott környezetben, ami újabb néhány évre távlatokat, célt és kereteket adna az életemnek. Néha attól tartok, a rám jellemző önpusztító nemtörődömség munkálkodik a döntéseim mögött, ami a pillanatnyi kényelmet előbbre helyezi a hosszútávú céloknál. Olyan vagyok, mint az egyszeri tücsök, aki nyáron hegedül, és úgy tesz, mintha a tél sosem jönne el. Vagy ahogy édesapám mondaná, már hosszú ideje tovább nyújtózkodom, mint a takaróm ér. 

Egyszóval őrlődöm. Még megtehetem, hogy passziváltatom a félévet, visszamondom vagy szüneteltetem a diákhitelt, és elhalasztom az iskolakezdést (habár e gondolattól majd megszakad a szívem - már megküldték az első félév kurzuslistáját, olyan tárgyakkal, mint 'Rítus és vallás, mentalitás', 'Vallás, mentalitás, vallásos folklór Európában, új vallási mozgalmak', 'Magyar és összehasonlító folklorisztika', 'Kulturális antropológia', 'Vallásantropológia'... és még sorolhatnám.). Végül - talán illetlenül későn - úgy döntöttem, az égiek segítségét kérem.

A 'Kék Hold' kifejezés csalóka, mert nem az égitest színére utal: azt a jelenséget takarja, mikor egy naptári hónapon belül kétszer van Holdtölte - ahogy ez idén augusztusban is történt (legközelebb egyébként 2015-ben várható). 

Ugyan nem ünnepeltem nagy körítéssel, lefekvés előtt kikönyököltem az ablakba. Az égen vágtázó esőfelhők piszkosszürke masszájából sápadtan derengő fényfoltként rajzolódott ki Holdanya arca. Azzal a fohásszal fordultam hozzá, hogy adjon valami jelet, bocsásson rám jósálmot, ami segíthet döntést hozni. 

Mindezek után borzalmasan aludtam,- a szél-rángatta erkélyajtó nyikorgása, a hűvös hajnali levegő, a macska szöszmötölése újra és újra felébresztett. Reggelre összesen két álomkép maradt meg az emlékezetemben. Az egyikben a kutyánk, Árnyék a kertben kapirgáló tyúkokra vadászott - ezt valószínűleg az a jogos aggodalom generálta, amit akkor érzek, ha magára kell hagynom az ebet a pipékkel, a múltban ugyanis történt egy-két szégyenletes epizód. A másik álomban találtam az udvaron három kisállatot. Messziről ugyan fészekből hullott madárfiókáknak gondoltam őket - leginkább a havasi csókára hajaztak, de ez talán kevésbé lényeges - ám ahogy közelebbről megszemléltem (kézbe vettem) hármójukat, kiderült, hogy borzkölykök. Az egyikük arányos testű,-és fejű volt, szép, fejlett; a másiknak az előzőhöz hasonló méretű feje, de aránytalanul kicsi, mondhatnám, sorvadt teste volt; a harmadik fiatalabbnak tűnt, irinyó-pirinyó volt, fázósan kucorodott össze és látszott rajta, hogy az éhenhalás szélén áll. Igyekeztem is befelé velük a meleg házba, közben a kicsi táplálását tervezgettem --- és filmszakadás.

Noha elsőre nem tanúsítottam különösebb jelentőséget ennek a futó és felületesnek vélt víziónak, azért utánanéztem, mit jelenthet - és nem kellett csalódnom.

Egyszerű álomképként értelmezve a borz hideg időjárást jósol, ami nem igényel különösebb magyarázatot - csak nézzetek ki az ablakon. Ha azonban álmunkban feltűnik egy jelkép, érdemes alaposan utánajárni, egy állat esetében például megvizsgálni, mit szimbolizál totemként, szellemi erőlényként. A borzról tudtam, hogy a makacsság, (hadd ne mondjam, önfejűség) és a céljainkért folytatott kitartó küzdelem megtestesítője; az Annwn eképp ír róla:

"A borz a következõk szimbóluma: elhatározás, tettrekészség, erõs akarat, koncentráció, stratégia, szívósság, védelem, függetlenség, önbizalom.

Az amerikai õslakosok szerint borz nyomokat látni jó elõjel, üzenet, hogy minden lehetséges, ha a belsõ kreatív erõnkre hallgatunk.

A borz megszerzi magának, amit akar. Tehát a totemállat esetében is gondolnunk kell arra, hogy terveinkben kitartóak legyünk. Fõleg azoknak fontos ez, akik nem fejezik be azt, amit elkezdtek. A borz segít ebben az aspektusban. Ha nem is totemállatként, hanem erõt adó állatként hívnád, akkor számíthatsz a borz makacsa és akaratos szellemére, ha elkezdesz valamit.

A borz erõsen önálló is és agresszív, ha fenyegetik. Ez a lecke számunkra azt jelenti, hogy álljunk a saját lábunkra és védjük meg magunkat, ha a helyzet úgy kívánja. [...].

A borz a földdel áll kapcsolatban, ezért földelõ totem. Ha zavartnak és idegesnek érezzük magunkat, a borz segíthet a gyökerek megtalálásában és vasmacskaként szolgálhat az életünkben.

Ha a borz feltûnik életünkben, elérkezett az ideje a terveinknek, s ha szükségünk van rá álljunk ki magunkért vagy kérjünk segítséget, ha fontos. A borz egyszerre jele az elvonulásnak és az önállóságnak, ám közösségi életben való magabiztosságnak is. A világnak tudnia kell, hogy mi is létezünk.

A borz nagyon különleges lény. Nem törõdik senkivel, sem azzal hogy mit „mondanak” mások. Ezt kell megértenünk nekünk is.

A legnagyobb lecke, amit adhat a borz, hogy járd a saját utad a saját tempódban. Ne figyelj arra mit mondanak mások. Bízz magadban és képességeidben. Tudd, hogy fel vagy szerelve mindennel bármi is jön eléd."

Jelen esetben persze az álom értelmét a szituáció is meghatározza: a három kisállat jellegzetességei, különbözőségei. Biztos, hogy az apró részletekben is megbújik valami többletjelentés, amit még ki kell hámoznom. Az is fontos kérdés, hogy vajon a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi-e a borz, vagy a követendő utat jelöli ki a számomra. Egyszóval van még min elmélkedni. 

Addig is áldás!

Eső

ásó, kapa, nagy kaland

Tegnap rámtalált egy álom.

A történet két héttel ezelőtt kezdődött, mikor egyik évfolyamtársnőm, nevezzük 'Füvellő'nek, felhívta a figyelmemet az egyetem által indítandó ökogazdálkodási kísérletre. Magával ragadott a lelkesedése, és sebtében jelentkeztem a projektre. Akaratlanul is remek időzítéssel tegnap tartottuk az első megbeszélést a program szülőatyjának, a Kertészeti Tanszék prominens professzorának elnökletével, s mindjárt lefektettük a leendő Biokert Egyesület szellemi alapjait, melynek táptalaján majd az érdemi munkavégzés kicsírázhat. Aztán felkerekedtünk és testületileg kivonultunk megtekinteni a színteret. Az pedig menten rabul ejtett.

Az egyetem - néhány adminisztratív bukkanón keresztülvergődve -  rendkívül szerencsés vétellel hozzájutott egy, közvetlenül a nagy múltú szőlészet mellett fekvő, nagyjából 3000 négyzetméteres telkecskéhez. Nemcsak a kert nyújt pompás látványt roppant gyümölcsfáival, a panoráma is pazar, hiszen az egész öbölre rálátni. S mindezek tetejében a 'birtok' északkeleti csücskében egy mesebelien bájos, nádtetős, vályogból épült parasztházikó trónol. Mintha csak az álmaimból szalasztották volna: félméteres falak, boltíves átjárók, étcsokibarnára érett fafödém, padlástéglából lerakott járólap, cserépkályha, nemespenésszel borított borospince, borostyánnal körbenőtt, bűvös rejtekajtónak tetsző padlásfeljáró, faoszlopos tornác, cizellált petróleumlámpák... Egyszóval kívánni sem lehetne szebbet-jobbat.

A megbeszélés első felében el-elkalandozott a figyelmem; a szervezeti felépítéssel és a jogi háttér megteremtésével kapcsolatos részletkérdések sora nem tudott lekötni. Hogy egész őszinte legyek, némi szkepticizmussal figyeltem a fejleményeket, hiszen minek munkacsoportokat alakítani, levelezőlistákról meg egyesületalapításról meg nyári táborozásról beszélni, míg egy kapavágást sem ejtettünk? Mikor azonban ott álltunk a fűszeres illatú alkonyatban az 'ígéret földjén', szemernyi kételkedést sem éreztem afelől, hogy részévé akarok válni e folyamatnak. Máris magaménak éreztem a célkitűzést, hogy egy önfenntartó, kertszintű mini-biogazdaságot alakítsunk ki e zsebkendőnyi földdarabkán, amelynek keretei között egy élő, lélegző, komoly kulturális értéket hordozó közösség születhet a résztvevőkből. Megértettem, hogy egy álom nem csak birtoklás útján valósulhat meg: s hogy ennek a házikónak meg a kertnek a gondozása, építése-szépítése - amely nem csak tényszerű ismeretekkel, hanem lelki, érzelmi élményekkel is megajándékozza a rajta munkálkodókat s az odalátogatókat - legalább olyan gyönyörűség lesz, mintha a magam tulajdonáról lenne szó. Még többet is nyújthat, hiszen nem csak nekem, de számos más embernek is örömet szerez, s picit mindannyian a sajátunknak érezhetjük majd. 

Arról pedig inkább nem is szólok, hogy talán többet is találtam ott egy inspiráló szakmai lehetőségnél...

Áldás!

Eső, 2012-03-21

utóirat

Az iménti kis eszmefuttatást nagyon földhözragadt események indukálták. Ezerrel készültem a vizsgáimra, rettegve a bukástól. A tanulás hevében keresgélni kezdtem egy jegyzetet: félretoltam az ágyam előtt álló, tankönyvekkel, füzetekkel és íróeszközökkel telepakolt kerek kosarat (hátha mögéje pottyant) - és a kosár takarásában, félig az éjjeliszekrény alá csúszva megtaláltam elveszettnek hitt borostyánkő-nyakláncomat. A kövecskét tavaly ősszel egy rövid bűbájba foglaltam, s később mint szerencsehozó amulettet viseltem a különféle zéhák, majd a diplomavédés és az államvizsga alkalmával. Gondoltam, nem lehet véletlen, hogy éppen most akadt a kezem ügyébe. A hétfői és a szerdai vizsgára is magammal vittem - és lőn, a körülmények összeesküdése ellenére (nem kezdek bele a részletekbe, de higgyétek el: elég rosszul indult mindkét kollokvium) egy agrokémia ötössel és egy mezőgazdasági géptan négyessel az indexemben távoztam. 

Ennyit a véletlenekről :)

Áldás!

(igennnn)

(igen!igen!igen! most kaptam a mailt: 4-es lett a géptan dolgozatom:)!)

kicsit szomorkás...

Némiképp el vagyok kenődve. Nem volt túl fényes a mai nap. Délután (pót)zéhát írtunk mezőgazdasági géptanból, és nem merem bizton állítani, hogy sikerült. Sok volt a kérdés, kevés az idő meg a tudás :).

Tegnap rövidke varázslatot komponáltam a siker érdekében. Ugyan nem sűrűn szoktam megosztani a nagyvilággal csetlés-botlásaimat a mágia berkeiben, most kivételt teszek. Íme.

Kedd lévén - vagyis a háború isteneinek napja – Arészhez, Tyrhez, Marshoz, és persze pártfogómhoz, Thorhoz fohászkodtam. Azt kértem tőlük, hogy kölcsönözzék nekem erejüket, állhatatosságukat, önbizalmukat, kitartásukat, céltudatosságukat, hódító hatalmukat. Hogy mikor a vizsgalap felett töröm a fejem, és közben éget a lelkiismeretfurdalás, amiért nem fordítottam több időt és energiát a felkészülésre, segítsenek felülemelkedni a bűntudaton, csalódottságon és a kudarctól való félelmen. Makacs harciasságuk töltsön el bátorsággal és akaraterővel, ami arra sarkall, hogy - képletesen szólva - az utolsó csepp vérig, vagyis az utolsó pillanatig, az utolsó ismeretmorzsáig mindent megtegyek a szimbolikus győzelemért.

Ami a technikai kivitelezést illeti: a jegyzeteket egymásra halmoztam és rájuk állítottam egy piros gyertyát (a siker, az előretörés, a szenvedély, a diadal jelképeként). A kupactól jobbra egy tálka sót készítettem a kezem ügyébe, míg balra egy fakupában zsálya, rozmaring és majoranna forró főzete gőzölgött (az emlékezőtehetség és összpontosítás előremozdítása végett. E. Holland nyomán. Ugyan nem kimondottan fogyasztásra ajánlja e növényeket, gondoltam, baj nem lehet belőle:)). Törökülésben a padlóra telepedtem, különösebb felhajtás nélkül meggyújtottam a gyertyát és lehunyt szemmel fohászkodni kezdtem a fent nevezett hadurakhoz. Hosszan és részletesen taglaltam a helyzetet, és alázattal kértem a támogatásukat. Végül fennhangon is megszólítottam őket: „Tyr, Thor, Árész és Mars, a Ti nevetekben sikeres legyek a holnapi megmérettetésen!”. Közben meghintettem a könyveket a sóval, mintegy „száműzendő a mumust”. Aztán mindkét kezemmel átfogtam a gyertyát, és körözni kezdtem vele a könyvek felett, miközben csukott szemmel, halkan ismételgettem a fenti mondatot. Éreztem, ahogy az energia örvénylése fokozódik bennem. Azon kaptam magam, hogy előre-hátra ringatózok, mind gyorsabban suttogva a rigmust, míg végül az egész erőáramlás jól  érzékelhető csúcspontba torkollott. Ezalatt afféle energetikai maximumot értek, ami egyfajta mentális-pszichés érzelemrobbanást idézett elő. Az utolsó szavaknál elakadt a hangom, és csak tátogtam kábultan, mint egy partravetett halacska.

Az energia lassan leülepedett, szétfoszlott körülöttem. Elengedtem a gyertyát, kinyitottam a szemem és lassan, felidézve, miért is teszem, elkortyoltam a gyógyteát (írhatnék bájitalt, de valahogy túl fellengzősen hangzik. Ha nem válik be, egyenesen nevetségesen hat majd e titulus). Végül elfújtam a gyertyát és összepakoltam. A jegyzeteket és rajtuk a piros lánglovagot egyelőre az éjjeliszekrényemre helyeztem: hátha jó hatással lesz a tananyagra a diadalmas tűzhordozó. Ma délelőtt ismét meggyújtottam pár perc erejéig, miközben a sikerre koncentráltam.

Most már nincs is más dolgom, mint várni az eredményt. Meg közben persze tanulni a következő vizsgára.

Lélekemelő kilátások :). 

az egyszeri földmíves bánata

Démétér nem mutatott könyörületet irányomban. Nem sikerült a zéhá; miután megkaptuk a feladatlapot, meditáltam fölötte úgy öt percet, aztán visszaadtam és távoztam. Nem sűrűn csináltam ilyet az utóbbi öt és fél évben (vagyis mióta felsőfokú tanulmányokat folytatok), úgyhogy most :(.

mother of the grain

Mit gondoltok, Démétér a fejembe tudná kalapálni, hogy használjam a revolverfejtáras, vezetőküllős palántázógépet? Végtére is egyszer már megtanította az emberiséget a földművelésre. Belekalkulálta vajon, hogy előbb vagy utóbb többtonnás gabonakombájnokkal, függesztett röpítőtárcsás műtrágyaszórógépekkel és hasonló szörnyetegekkel kell bajlódnia az egyszerű szántóvetőnek? :S

zéhá

Grrrrr, ebben a káprázatosan szép időben négy fal közé szorultam egy 800 oldalas mezőgazdasági géptan könyvvel. Hétfőn zéházunk, és szokás szerint az utolsó pillanatra hagytam a felkészülést. Tudom, hogy egy gyógynövénytermesztő szakembernek ismernie illenék a szántóföldi eszközöket, de kiráz tőlük a hideg. Csupa vas, meg acél, meg olaj, meg bűz és zaj. Tudom, hogy hatékonyabbá teszik a földművelést, és hogy nélkülük nem élhetnénk ennyien ezen a planétán, tudom, hogy a gobális élelmiszertermelésben elengedhetetlen a használatuk, tudom, hogy idővel majd bizonyára kifejlesztik a környezetbarát meghajtású változataikat, de akkor is. Fizika, meg fejlett technológia, meg vegyszerek, meg lélektelen erő. Magukba sűrítik mindazt, amit nem értek, ami iránt ellenszenvvel viseltetek, amit elítélek. 

Csakazértis felöltöztem négy réteg ruhába (úgy nézek ki, mint egy jól táplált pandamackó), és kiülök a kertbe. Nem érdekel, ha odafagy a székhez a szebbik felem. Lélegezni akarok. 

Áldás!

utána

Nem is tudom, hol kezdjem.

Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.

Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."

No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?

Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.

A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)

Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...

Majd még írok, ha lesz mit:)

Áldás - Hulló Eső

mélyrepülés

Nem akartam a cohkka feletti örvenkedésemet borúlátóbb gondolatokkal folytatni, de muszáj.

Akárhogy szépítgetem a dolgot, úgy érzem: összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fullasztóan telepszik rám a tudat, hogy az elmúlt közel öt és fél év minden munkájának a következő három hétben kéne eredményt hoznia. Minden eddigi erőfeszítésem, a vizsgákra, zéhákra, gyakorlatokra és házidolgozatokra fordított összes energia lényegében arra csúcsosodott ki, hogy eljussak ide: a diplomavédés és az államvizsga küszöbére. Mondhatnánk úgyis, hogy mindaddig, amíg nem teljesítem utóbbiakat, minden eddigi részsiker, apró győzelem tulajdonképpen semmitérő. Bármit profitáltam is belőlük menet közben (tárgyi tudást, tanulási módszertant, koncentrációs készséget, élettapasztalatot, stb), a bukás tükrében nem tudnám értékelni e "járulékos hasznokat".

 A szakdolgozatom fogadtatásáról még mindig semmi hír, úgyhogy továbbra is kétséges az eredmény. Az államvizsgáról kiderült, hogy a leghúzósabb része minden bizonnyal a természetvédelmi jog lesz, amelyet én nagyvonalúan az utolsó hétre ütemeztem.

Szerdán afféle "hagyjatok csendben megdögölni" - hangulatban voltam, csütörtökre ez továbbfejlődött az "ide a rozsdás bökőt" - lelkiállapottá, mostanra pedig vérben forgó szemekkel fantáziálgatok arról, hogyan dobok bombát mindkét egyetemre.

Annyira elképesztően hihetetlennek tűnik, hogy kicsivel több mint két hét múlva - akár így, akár úgy -  túl leszek a nagyján! Persze ha az államvizsga netán nem sikerülne (amire azért van némi reális esély), s mellette a gyógynövényes szakon is elbaltázom a zéhákat, tehát az egész félév egy tökéletes csődsorozattal zárul, az valószínűleg némiképp oxidálja majd a karácsonyi hangulatot. Bele se merek gondolni.

Oké, már megint túlspilázom a dolgot. Eddigi tanulmányaim során minden nagyobb lélegzetvételű vizsga előtt belehajszoltam magam valamiféle öngerjesztő pánikörvénybe. Az utolsó napokat a csúfos bukásról vizionálva, mélységes depresszióba süllyedve vegetáltam át, öntudatvesztésig ismételve és ismételve a tételeket, miközben úgy éreztem magam, mintha a társadalom megbélyegzettje, érinthetetlen pária, leprás haldokló vagy valami hasonló, magányra és megvetésre kárhoztatott nyomoronc volnék. Emlékszem, mikor fás szárú fajismeretből vizsgáztam: előző éjjel a monitor előtt görnyedezve magoltam, és elmondhatatlanul irigyeltem a vizsgán sikeresen túljutott lakótársnőmet, amiért fényűző gondtalanságban fürödve mókázott a barátjával. Úgy éreztem, egyszerűbb volna másnap egyenesen a vágóhídra vonulni bégetve, mint betenni a lábam a Növénytani Intézet kapuján.

Hiába mondogatom magamnak, hogy mostanra már oly mindegy, hogy decemberben vagy esetleg jövő nyáron teszem-e le az államvizsgát, hogy a szakdolgozat leadása volt az igazi mérföldkő, a többi már csak hab a tortán, egyre kevésbé hiszem el. Ösztönszinten rágörcsölök a témára, mert az a rohadt teljesítménykényszer arra sarkall, hogy csináljam meg most, mégha beledöglök is.

Félek. Röviden és tömören.

Vajon miért nincs bennem elég hit, hogy bízzak az isteni közbenjárásban? Nem vagyok elég alázatos, elég elkötelezett? Az Úr és az Úrnő annyit segítettek az elmúlt időszakban, és én mégsem tudok teljes szívemből rájuk támaszkodni. Talán még mindig nem veszem elég komolyan a vallásom: talán még mindig csak eljátszom, hogy boszorkány vagyok, eljátszom, hogy varázsolok, s gyermekként örülök a sikereknek, de a megpróbáltatások elől visszamenekülök a konvenciók világába, a racionalitások józanul és kiábrándítóan rideg, stabil talajára.

No, hát nem leszek kételkedő gyaur és punktum. Mit nekem nyolc zéhá meg egy államvizsga, ha mellettem állnak az égiek (meg némi bűbáj)? :)

(bárcsak őszintébb lenne az a szmájli

valahogy kifogyott belőlem az ösztönös indíttatás, hogy valamiféle pozitívumra hegyezzem ki a mondókám végét

csak a rend kedvéért biggyesztek oda egy-két derűlátó frázist)

Áldás kísérjen mindenkit!

Hulló Eső, 2010-11-27

szép anyanyelvünk

A 'minden napra egy mélyenszántó gondolat' - projekt keretében szeretném közzétenni mai szellemi betevőm eme lelket és szellemet gyönyörködtető morzsáját:

"... Ezek esetében ugyanis a standard körülmények között lejátszódó reakció végén a fotometrálás után egy jól ismert moláris extinciós koefficiens ismeretében egyértelműen kiszámítható az anyag mennyisége... "

Vajon csak nekem törött bele az agyam, mint szegény Szörnyeteg Lajosnak (utalok itt Lázár Ervin 'A négyszögletű kerek erdő' c. klasszikusára) ?!

visszaszámlálás

Oké, újrakezdődött a szorongás. Ahogy mind közelebb és közelebb settenkedik a diplomavédés és az  államvizsga időpontja, úgy válok egyre stresszesebbé. Rohamtempóban falom a tételeket, lépten-nyomon rádöbbenve, milyen sokat felejtettem, közben igyekszem tartani a frontot a másik szakomon is, ahol lassan elérjük a félévközi zh-k kulminációs pontját. A konzulensem, akivel az elmúlt egy évben gyakorlatilag egy szót sem beszéltem (nem hirig, hanem a szakdolgozatommal kapcsolatos tétlenségem folytán), nemrég írt, hogy kézhez kapta a munkámat. A gyomrom öklömnyi csomóvá zsugorodott ennek olvasatán (nem mintha amúgy sokkal nagyobb volna egy felnőtt öklénél, de hagyjuk a biológiát, én itt most képes beszéddel élek). Minekutána a véleménye kikérdezése és a tanácsai megfogadása nélkül, a saját szakállamra ütöttem össze az irományt, félek, hogy sok hibát fog találni benne. Én magam nemrég eszméltem rá egy ordenáré szakmai hiányosságra és egész biztosan van néhány számadatokat illető és tárgyi tévedés is. Mindenkitől azt hallottam, hogy úgysem fogják végigolvasni, ne aggódjak bagatelle mulasztásokon, nem érdekel senkit, mit írtam, csak legyen kész. Nem mintha ennek szellemében tökéletesen félrvállról vettem volna a tartalmat, de példának okáért nem szőröztem túl sokat azon, hogy kies hazánkban 3925 avagy 4009 barlang van-e, és hogy ezek összhossza valóban annyi, amennyinek a szakirodalmi forrásom 10 évvel ezelőtti felmérése állította.

Fő mumusom mégis a plagizálás réme. Minden felhasznált forrásművet részletekbe menően feltüntettem, még a webes hivatkozásokat is, és amennyire emlékszem, semmit nem emeltem át szó szerint, hacsak nem idézőjelek közé illesztve. De azért szégyentelenül beledolgoztam a szövegbe a dolgozathoz összeolvasott irodalmakat. Félek, hogy valakinek előbb-utóbb szemet szúr a dolog.

No és végül, de nem utolsósorban: a szakmai vonatkozások. Vajon jól értelmeztem a geológiai szakkifejezéseket, ábrákat, diagrammokat? Vajon jól kapcsoltam össze a különböző ősföldrajzi eseményeket a különféle kőzettípusok keletkezésével? Vajon reálisak és következetesek az ok-okozati összefüggések, vagy jól elbaltáztam az egészet? Vajon számon fogják-e kérni rajtam, hogy értem-e mindazon hajhullatóan nyakatekert terminus technikusokat, amiket belefoglaltam a leírásba? Mert bizony némelyikkel hadilábon állok... :(

Gőz kieresztve, befejeztem.

Áldott éjszakát!

Hulló Eső, 2010-11-22

kiütéses vereség

Paff vagyok.

No nem a bűvös sárkány, hanem úgy amúgy. Értitek.

Államvizsga-tételek. Fizika mérési gyakorlat. Kémia zéhá, utána pancsolás holmi savakkal. Gyilkos tesióra, a harmadik futógyakorlat utána pulzusszám 200/perc. Lovaglás, önként és dalolva kengyel nélküli tanügetés (igen, ilyen mazochista tudok lenni.) A végén valósággal lefolytam a ló hátáról.

az imént csörgött a telefonom, először fel sem álltam a fotelból, gondoltam, ha fontos az illetőnek, majd újrahív. Az volt, két percen belül megint rázendített a ketyere, hát elvonszoltam magam az ágyig, lerogytam rá és belebonyolódtam a csevejbe. Aztán négykézláb másztam vissza a karosszékig.

és nem csak fizikailag kerültem padlóra (kac-kac, egy újabb egetrengető szóvicc). nem is folytatom.

Azt azért elmondanám, hogy ennél sokkal magasabbröptű gondolatokkal készültem.

majd legközelebb, ha túlestem a krízisen:)

Áldás reatok, béke poraimra:)

Hulló Eső