a jó pásztor?

A munkahelyemen van egy idős cigájajuh, akit csak 'Öreganyánknak' nevezünk. Öreganyánk harmadmagával - két hozzá hasonlóan élemedett korú anyával és egy vén kossal - érkezett. Előző "gazdája", egy alföldi tenyésztő kapva kapott a kevés szakmai rálátással bíró, könnyen költekező vevőn, aki ráadásul elég nemtörődöm ahhoz, hogy ne foglalkozzon az eladásra kínált állatok életkorával, és jó pénzért rásózta a tenyésztésből kiöregedett jószágokat. 

Eddig tart a beszerző felelőssége.

Miután Öreganyánk és társai a telepre kerültek, senki nem gondolt rá, hogy valamilyen módon elejét vegye a szaporodásuknak. Hiszen a báránykák olyan aranyosak, és persze kellett a turistacsali, meg a "simogatóban" kínozható cukiság. Így aztán mindegyik anya vemhes lett annak rendje és módja szerint. Ketten közülük  szerencsésen megellettek, Öreganyánk esetében viszont, aki ikreket szült, a méhlepény nem lökődött ki időben. A méhe begyulladt, annyira legyengült, hogy lábra állni sem bírt, teje egyáltalán nem volt, mindkét bárány elpusztult. Hetekbe telt, mire sikerült kikúrálni.

Természetesen ezek után sem jutott eszébe a park felett bábáskodó lernai hydrának, hogy elkülönítse őt, biztosítandó a jól megérdemelt békés nyugdíjaséveket. Nem; ehelyett maradt a nyájban, és idén újfent vemhesült. Teje újfent nem volt, a bárány újfent elpusztult, Öreganyánk pedig újfent fekvőbeteg lett.

Csakhogy ezúttal - minden gyógykezelés ellenére - annyi ideig nem bírt talpra állni, hogy időközben amúgy is rendetlenkedő mellső lábai teljesen tönkrementek. Az ízületei begyulladtak, az inai összezsugorodtak az állandó hajlított tartástól; mostanra már erőnek erejével sem nyújthatók ki.

Öreganyánk jelenleg a pajta egy elkülönített sarkában vegetál, az étvágya rendbejött, de a járása sose fog; a lódoktor fogalmazásával élve "ebből sem lesz már énekes halott". A telepvezető a levágását fontolgatja. 

Ez volna a méltó sorsa egy állatnak, aki egy életet töltött az ember szolgálatában? Aki azért ellett, azért adott tejet, azért növesztett gyapjat, hogy hasznot húzhassunk belőle? Aki egy évtizede termel profitot a tulajának?

Ez volna a felelős gazda könyörületessége? "Szegény, ne szenvedjen tovább"? Hát egy idős, ágyhoz kötött nagyszülőnek talán elvágjuk a torkát, minthogy " úgysem képes teljes értékű életet élni" - mert ugyan még újságot olvas, rejtvényt fejt és kötöget, dehát már nem a régi? 

Két évvel ezelőtt egyetlen pillantás a krotáliára vagy a papírokba elárulta volna az állatok korát. Ennek fényében vagy meg sem kellett volna vásárolni őket, vagy gondoskodni arról, hogy ne tudjanak szaporodni. A kos kasztrálása vagy heréinek elkötése teljesen kézenfekvő megoldás - közel egy dekádnyi szorgos nemzés után aligha rokkant volna bele a további férfiúi örömök hiányába. 

Miután Öreganyánkkal kis híján végzett az első ellés, át lehetett volna tenni egy másik birkacsapatba, ahol csak ürük vannak. El lehetett volna különíteni, adni vagy ajándékozni. Egyik sem történt meg.

A másik két matróna közül a csotrogányabb idei báránykájáról még le sem száradt a köldökzsinór, az anyjának már elapadt a teje - szerencsétlen kisjószág visszamaradt a növekedésben, egész nap éhesen bégetve rohangál utánunk, csak azért van életben, mert elég idős ahhoz, hogy elboldoguljon az abrakkal, szénával, fűvel. El lehet gondolni, hogy az anya - akiről Öreganyánkhoz hasonlóan vedlés címén maroknyi csomókban foszlik a szőr, csupasz foltokat hagyva maga után - jövőre milyen esélyekkel néz a várandósság elejébe. Ennek ellenére meg sem fordult a megfelelő kobakokban, hogy ki kéne emelni a tenyészcsaládból.
Az ember, aki gátlástalanul élősködik az élővilág maradékán, amíg pénzt tud fejni belőlük, majd hulladékként dobja félre őket, ha már többet visznek, mint amennyit hoznak, a Föld rákfenéje. A minket szolgáló élőlények értékét anyagiakban mérjük. Táplálásukért cserébe elvárjuk, hogy sorozatos áldozatokat hozzanak a kedvünkért: szüljenek, hogy legyen mit levágni, tejeljenek, hogy legyen mit meginni, növesszenek bundát, hogy legyen mit viselni, zsírosodjanak, hogy legyen mivel sütni, hízelegjenek, hogy jól érezzük magunkat tőlük. Ha már nem termelnek elég bevételt, érdeklődést, szórakozást, igyekszünk rövid úton megszabadulni tőlük.

Hát ilyen "a jó pásztor"?!

egy hajításnyira a civilizációtól

Tudjátok, mi található épp egy hajításnyira a civilizációtól?

Szemét.

Ma azon dolgoztunk a kollégákkal, hogy élhetővé tegyük a szürkemarhák újdonatúj, kibővített karámját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kétórányi fáradozás árán kukászsákba gyűjtöttük a rengeteg hulladékot, amit kedves honfitársaink az utóbbi évek szorgos hangyamunkájával güriztek ki a hajdan elhanyagolt, leromlott erdősávként vegetáló területre. A sztenderd felhozatal - konzerv, sörösdoboz, öngyújtó, biciklibelső, félpárcipő, műanyagpalack, piásüveg - mellett akadt autókárpit, gumiabroncs, porcelán mosdókagyló, kültéri burkoló, linóleum, ágyrugó, palalemez, hungarocell, mindenféle-fajta nejlondarab, mosószeres doboz, kutyatápos zacskó, egy fél lökhárító, lyukas szenesvödör és még sorolhatnám. Valamennyi a területet határoló utaktól akkora távolságra, ahová egy emberes karlendítéssel még el lehet juttatni. 

Kedves ---- kisípolva ----, aki módszeresen az erdőt-mezőt használod szemétlerakónak, örülnél-e, ha Természet Anyánk viszonzásképp telehordaná a te otthonod a maga salakanyagaival: lehullott falevelekkel, elhasznált fészekanyaggal, levedlett szőrrel, elhagyott tollal, letört ágakkal, állati ürülékkel, bomló tetemekkel és miegyébbel, amit te - javarészben - éppúgy nem tudsz beépíteni a mindennapok anyagcseréjébe, mint az erdő a civilizáció legtöbb melléktermékét?

No és kedves ---- kisípolva ----, hogy éreznéd magad, ha mindazon mocsok, amit elhagysz a szántóföldi dűlő mentén, a saját nappalidban kötne ki, önnön életteredet mérgezné az élővilág maradéka helyett? 

Sokan szeretnék azt hinni, hogy különbek vagyunk az állatoknál. Nos, az állatok legalább nem produkálnak olyan hulladékot, amit a Természet ne tudna újrahasznosítani. Tanulhatunk tőlük.

u.i.: a képeket az egyik unokahúgom fényképezőgépével csináltam, ami egy családi ebéd keretében megmártózott némi káposztalében, ezért elég szeszélyesen dátumoz.  

a megvilágosodás éjszakája

Bár a cím a paradoxon típuspéldája, mégis kifejező. Litha éjjeléről van szó, mikoris, horribile dictu, a Tescóban robotoltam. Ám miközben karikás szemmel kóvályogtam fel-alá a ruharészlegen, bőven volt időm elgondolkodni az élet, a világmindenség meg minden felől. S végül Nap-atya, aki ereje teljében ragyog a nyár derekán, az én kicsi és homályos fejecskémben is világosságot gyújtott. Rádöbbentem, hogy nem akarok olyan munkát végezni, amiben nem hiszek. Korábban úgy véltem, beérném valami egyszerű, kevés szellemi,-és fizikai energiát igénylő, egysíkú, nyugis melóval - mint amilyen a tesco árufeltöltői poszt. Azonban a két egymást követő éjszakai műszak felrázott a megadó passzivitásból. Kezemben tartottam a legújabb nyári divatra komponált tucat-lábbeliket, és nem tudtam szabadulni az érzéstől: mintha egy játékbaba játékcipőcskéjét pumpálták volna fel - olyan műanyag, olyan valószerűtlen, olyan jellegtelen volt valamennyi. Pakolásztam a 'basic' titulussal ellátott, (kevés kivétellel) elképesztően ócska anyagból készült, igénytelen cuccokat, és arra gondoltam, még turkálóban sem adnék ki pénzt ilyen vackokért. Nézegettem az USA kulturális monopóliumát (no meg a Távol-Kelet olcsó munkaerejét) hirdető pólókat, topokat, és kvázi felfordult a gyomrom.

Persze nem csak rossz benyomások értek. Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem a pozitívumokat is: például a munkatársak előzékeny, kedves és türelmes viselkedését, a vezetők közvetlenségét és barátságos voltát. Diákmelósként nem lehet kifogásom a munkakörnyezet és a légkör ellen. De legyen bármilyen segítőkész és laza a törzsgárda, legyen bármilyen lelkesítő és környezettudatos a személyzeti részleg dekorációja, a cég üzletpolitikája megbocsáthatatlan. 

(Újra) felismertem, mennyire hamis, felszínes, hazug és művi az a világ, amit a tesco képvisel; amiben a még éppen elfogadható minőség az érte kapható lehető legmagasabb árral ötvöződik, s a csillogó látszat mögött nincs valódi érték, tartalom. A legtöbb terméken akár a 'mindent a szemnek, semmit a kéznek' matrica is szerepelhetne, hiszen a használatba vételük gyorsan lerombolja a megjelenésük által táplált illúziókat. 

Rájöttem, hogy ahogy az életem egyéb szegmenseiben (hobbi, szakma, tanulmányok), úgy a munkámban is olyasmiért akarok tevékenykedni, ami a jövőt építi (nem pedig rombolja, miként a tesco-féle multik). Némi sorsszerűséget látok abban, hogy épp a nyári napforduló éjjelén forrt ki bennem ez az elhatározás; s ezzel párhuzamban aktív hallgatói jogviszonyom megszűnése miatt július 1-től egyébként sem dolgozhattam tovább a diákmunka-szövetségnek. 

Hogy mi lesz a világmegváltó álommunka :) - állatkerti állatgondozó? természetvédelmi őr? könyvtáros? múzeumi teremőr? fitoterapeuta? őstermelő? néprajzkutató? ökológus? erdőkerülő? emutenyésztő? kecsketerelő? okleveles füvesasszony? boszorkány nagynéni? :) - még nem tudom. De fohászkodni fogok az istenekhez, hogy terelgessék a lépteim a nekem szánt életút irányába.

Áldás!

Eső

kedves naplóm,...

Nos, a mai nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de korántsem nevezném haszontalannak. Takarítás helyett reggeltől estig a bátyám telkén munkálkodtunk: lecibáltuk az öreg diófáról az utolsó iszalag-indákat, aztán kikapáltuk a seprőzanót-töveket a felszántandó területről, végül hozzáfogtunk, hogy összeácsoljunk egy kertipadot, amely a diófa elé helyezve pihenőhelyül szolgálna nem csak nekünk, de az úton járó-kelő népeknek egyaránt. A probléma ott kezdődött, mikor édesapám - a saját udvarunkban hömbölgő, gyönyörűen felvágott tűzifa-rönkök és a Kende által vásárolt, bátyám kertjének felső szegletében gúlába rakott szabályos akácoszlopok helyett - kiszúrta a mezsgye legvaskosabb akácfáját mint leendő alapanyagot. Lelkesedése (melyet némi fröccs is fűtött), nem ismert kifogást: még azon melegében hozzáláttunk, hogy kidöntsük. Meg kell mondanom, rendkívül plasztikus szociofotók készülhettek volna e munkaművelet során: például Kendéről, aki kifejezetten bájosan festett a maga 1'90-et közelítő magasságával és saccperkábé 90 kilós habtestével, amint olajzöld munkásoveralljában, kezében a Makitával, az unokahúgom pink biciklis-bukósisakjában bőszen fűrészel egy tizenöt méter magas fát, miközben két futóbolond (én és kedves ősöm) az ágak közé hurkolt kötél segítségével igyekszik biztosítani a megfelelő dőlésszöget.

A lényeg, hogy végül leküzdöttük a feladatot; ám a pad lábául és háttámlájául szolgáló gerendák összeerősítésébe már beletörött a bicskánk, pontosabban a kétszázas szög: lehetetlenségnek tűnt belekalapálni akár csak egyet is. Így aztán dolgunkvégezetlen távoztunk.

Persze egyéb is történt. Délelőtt segítettem Kendének befejezni az emucsibék leendő kifutójának (egyben majdani galambröpdének) a lehálózását, s közben jót beszélgettünk, egészen komoly és személyes témákról. Újra konstatáltam, hogy voltaképpen már-már barátságnak nevezhető a kapcsolatunk. Aztánmeg: elugrottam egy röpke munkatárgyalásra "HüllősZolihoz", ugyanis ismét felbukkant a láthatáron a madárpark, s már-már damoklész kardjaként lebeg a fejem felett a döntés: elfogadjam-e az ott kínált állást, vagy sem? Sajnos érdemi információra nem derült fény az összeröffenésen, tulajdonképpen a nagy semmiről beszéltünk vagy egy órán át. Nem vagyok meglepve ezen a szervezetlenségen. 

Végül pedig, a napközbeni facebook-túráimnak hála (igen, el sem hiszem, hogy képes voltam két percnél többet is eltölteni a közösségi oldalon) rábukkantam a Szivárvány Harcosai közösségre, és kicsit rázizzentem a témára. Nem is folytatom, mert túllépném a maximális karakterszámot :).

Estefelé a bátyám telkét elözönlötték az utcabeli gyerekek. A vén diófa, amit az elmúlt évtizedekben valóságos iszalag-dzsungel lepett el, felszabadulva kiváló mászókának bizonyult. Jó volt elnézni a porontyokat, akik - édesanyjuk féltő felügyelete mellett - kacagva és sikítozva kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Talán a pad még nem készült el, de az biztos, hogy eddig sem hiába dolgoztunk.

Áldás!

Eső, 2012-03-22

ásó, kapa, nagy kaland

Tegnap rámtalált egy álom.

A történet két héttel ezelőtt kezdődött, mikor egyik évfolyamtársnőm, nevezzük 'Füvellő'nek, felhívta a figyelmemet az egyetem által indítandó ökogazdálkodási kísérletre. Magával ragadott a lelkesedése, és sebtében jelentkeztem a projektre. Akaratlanul is remek időzítéssel tegnap tartottuk az első megbeszélést a program szülőatyjának, a Kertészeti Tanszék prominens professzorának elnökletével, s mindjárt lefektettük a leendő Biokert Egyesület szellemi alapjait, melynek táptalaján majd az érdemi munkavégzés kicsírázhat. Aztán felkerekedtünk és testületileg kivonultunk megtekinteni a színteret. Az pedig menten rabul ejtett.

Az egyetem - néhány adminisztratív bukkanón keresztülvergődve -  rendkívül szerencsés vétellel hozzájutott egy, közvetlenül a nagy múltú szőlészet mellett fekvő, nagyjából 3000 négyzetméteres telkecskéhez. Nemcsak a kert nyújt pompás látványt roppant gyümölcsfáival, a panoráma is pazar, hiszen az egész öbölre rálátni. S mindezek tetejében a 'birtok' északkeleti csücskében egy mesebelien bájos, nádtetős, vályogból épült parasztházikó trónol. Mintha csak az álmaimból szalasztották volna: félméteres falak, boltíves átjárók, étcsokibarnára érett fafödém, padlástéglából lerakott járólap, cserépkályha, nemespenésszel borított borospince, borostyánnal körbenőtt, bűvös rejtekajtónak tetsző padlásfeljáró, faoszlopos tornác, cizellált petróleumlámpák... Egyszóval kívánni sem lehetne szebbet-jobbat.

A megbeszélés első felében el-elkalandozott a figyelmem; a szervezeti felépítéssel és a jogi háttér megteremtésével kapcsolatos részletkérdések sora nem tudott lekötni. Hogy egész őszinte legyek, némi szkepticizmussal figyeltem a fejleményeket, hiszen minek munkacsoportokat alakítani, levelezőlistákról meg egyesületalapításról meg nyári táborozásról beszélni, míg egy kapavágást sem ejtettünk? Mikor azonban ott álltunk a fűszeres illatú alkonyatban az 'ígéret földjén', szemernyi kételkedést sem éreztem afelől, hogy részévé akarok válni e folyamatnak. Máris magaménak éreztem a célkitűzést, hogy egy önfenntartó, kertszintű mini-biogazdaságot alakítsunk ki e zsebkendőnyi földdarabkán, amelynek keretei között egy élő, lélegző, komoly kulturális értéket hordozó közösség születhet a résztvevőkből. Megértettem, hogy egy álom nem csak birtoklás útján valósulhat meg: s hogy ennek a házikónak meg a kertnek a gondozása, építése-szépítése - amely nem csak tényszerű ismeretekkel, hanem lelki, érzelmi élményekkel is megajándékozza a rajta munkálkodókat s az odalátogatókat - legalább olyan gyönyörűség lesz, mintha a magam tulajdonáról lenne szó. Még többet is nyújthat, hiszen nem csak nekem, de számos más embernek is örömet szerez, s picit mindannyian a sajátunknak érezhetjük majd. 

Arról pedig inkább nem is szólok, hogy talán többet is találtam ott egy inspiráló szakmai lehetőségnél...

Áldás!

Eső, 2012-03-21

áááááááááááá

Elegem van! Boszorkánykodni szeretnék, varázsolni szeretnék, imádkozni szeretnék, körbe akarom táncolni az oltárt a Hold fényében, énekelni akarok az isteneimnek! Levelet akarok írni a barátaimnak, akiket hetek óta hanyagolok, okkult anyagokat szeretnék olvasgatni a neten, ismét el akarok merülni a varázsvilág nyüzsgő forgatagában. Úgy vágyom némi spirituális felfrissülésre, mint a kiszáradt, porlepte föld az esőre -  legszívesebben sikítva toporzékolnék: hagyjatok már békén, hadd kapjak levegőt! Belefulladok a mindennapok nehézségeibe, az újratermelődő konfliktusok özönébe, felőrölnek a köröttem villódzó feszültségek, a rám nehezedő elvárások, kusza érzelmek és érzések. Apró lázadásokkal igyekszem ellensúlyozni a káoszt: vásároltam egy újabb pentagramm-medált, ezúttal az Apacs ékszerüzletben. Mivel ezüst, nem okoz allergiás kiütéseket a bőrömön, így szünet nélkül hordhatom, a belefonódó világfa-motívum pedig biztosítja, hogy a felületes szemlélő ne szúrja ki azonnal a körbe foglalt ötágú csillagot. Tegnap már a munkába is magammal vittem Scott Cunningham "Földmágia" című művét, és kevéske nyugodt percemben lopva elővettem. Hetek óta lázasan tervezgetem leendő, természetesen nem pusztán esztétikai értékű, hanem mélyebb jelentéstartalommal bíró tetoválásaimat, telefirkáltam a határidőnaplóm lapjait különféle kelta motívumokkal és bölényalakokkal. Minden délután előveszek egy angol nyelvkönyvet, és végigrágom magam egy-két leckéjén, miközben az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre a Stonehenge-nél szeretném ünnepelni a Lithát. Ha nem szentelnék a napomból néhány percet efféle tevékenységeknek, valószínűleg záros határidőn belül megőrülnék.

Higgyétek el, nem maga a meló készít ki - állatok közt lenni számomra maga a paradicsom. (És micsoda állatok közt! Mesélhetnék például Rióról, a kék-sárga arapapagájról, aki nap mint nap újabb káromkodással rukkol elő... ésatöbbi.) A történet emberi oldala azonban kevésbé rózsás. Túl sok súrlódás, túl sok önhittség, túl sok makacs büszkeség, túl sok sértett harag, túl sok pénzsóvárság, túl sok indulat vesz körül. Nem bírom az érzelmileg túlfeszített élethelyzeteket, és most pontosan a közepén csücsülök egynek. Ha a munkáltatóim és a munkatársaim részéről nem is ér semmiféle atrocitás, akkor a családom, a magánéletem irányából zúdul rám egy rakás negatívum, szintén az állásommal kapcsolatban. Kezdek kikattanni.

Rettenetes, hogy mindig csak panaszkodok, nem? A minap (értsd: hetekkel ezelőtt. teljesen elvesztettem az időérzékem. a napok egybefolynak a folytonos, fullasztó szorongás égisze alatt) végigolvastam a májusi bejegyzéseket. Csupa elkeseredett, borúlátó, depressziós gondolat hemzsegett bennük.  Annyira le voltam terhelve, hogy képtelen voltam az örömteli pillanatok kellő értékelésére - bezzeg a gondok érzéseim szerint úgy tornyosultak fölém, mint egy sereg morcos elefánt. Ezúttal a kánikula is súlyosbítja a helyzetet. Említettem már, hogy ki nem állhatom a nyarat? Mert meleg, mert zajos, mert zsúfolt, mert túlontúl kitárulkozó, extrovertált, hangos és lármás. Főleg, ha a strandon nyüzsgő tömegek zsivaja mellett három páva, egy rakás gyöngytyúk és egy szószátyár papagáj rikoltozik az ember fülébe naphosszat :).

Na majd holnap. Holnap szabadnap, holnap talán jön egy kis enyhülés, holnap talán kicsit fel tudok töltődni. Holnap azt kezdek az időmmel, amit csak akarok. Holnap végre vehetek egy nagy levegőt.

Áldás reátok!

Haló Eső

életkép

Oké, lebontottam az oltárom, hogy helyet csináljak egy hatvan férőhelyes keltetőnek, mostantól egy rakás tyúktojással osztom meg a mindennapjaimat. Amelyek spirituális szempontból tragikusan sivárak. Egy örökkévalóság telt el, mióta utoljára meditáltam, a Lithát szimplán indexre helyeztem (egyszerűen képtelen vagyok a Nap erejének örvendezni 35 fokos hőségben), azt sem tudom, mikor lesz legközelebb holdtölte. Az utóbbi időszakban mindössze néhány lopott percet szenteltem a természet szépségének, néhány futó gondolatot az isteneknek - tegnap, alkonyattájt a Balaton hullámai között, ma délelőtt a buszra várva, mikor eleredt az eső... Úgy szeretnék valami pozitívumról is hírt adni, de nincs hangulaton hozzá.  Az imént távozott drága nővérkém teljes családjával együtt, és a viselkedése - kevésbé meglepő módon - ismét kihozott a sodromból. Hihetetlen ellentmondás feszül a hivatástudata, vallási elkötelezettsége, meg a jelleme között. Nem is folytatom.

Hulló Eső

nehézségek

Tegnap megint elvitt két tojót a róka. Ráadásul egyre több baromfi szörcsög, állítólag az a telep, ahonnan hozzánk kerültek, valóságos bacitanya, és rendszeresen különböző légúti fertőzések tarolják végig az állományt. Most mindegyik madár antibiotikumot és étrendkiegészítő vitaminkomplexet kap, de egyik-másik ennek ellenére is elég rondán néz ki. Minden reggel szorongva indulok itthonról: ma melyik jószág pusztult el?

Tegnap elalvás előtt Hérához, Júnóhoz, Freyához, Hestiához fohászkodtam. Nem hinném, hogy bármelyikük is különösebben gyengéd érzelmeket táplál a háziszárnyasok iránt, de félálomban nem jutott jobb az eszembe. Már az is felvetődött bennem, hogy varázslattal próbálom megtámogatni az üzletmenetet - Eileen Holland több idevágó praktikát is ajánl, de annak idején nem hittem volna, hogy egyhamar rájuk fanyalodok.

Persze, varázsolnék, ha lenne időm. De még meditálni sem meditáltam hónapok óta. A munka és a tanulás kettős harapófogójába szorulva a spirituális életem elsorvadt. Meglep, hogy a túlhajszoltság nem csak fizikailag vagy idegileg, hanem érzelmileg is ilyen kimerítő lehet. Mintha kiszáradtam volna belülről, kevés szabadidőmben a legalapvetőbb önfenntartás szintjén evickélek: estére hazaérve például semmilyen fennkölt dolog nem foglalkoztat jobban, mint egy meleg vacsora. Fáradtnak érzem magam még ahhoz is, hogy bármiféle szellemi jellegű tevékenységet űzzek, megelégszem a gyors, pillanatnyi kikapcsolódással (ergo valami bugyuta filmmel). Utálom  ezt az állapotot. Most kezdem megérteni, hogyan veszítik el a felnőttek az élet idegőrlő útvesztőjébe bonyolódva gyermeki fantáziájukat, a csodákba vetett hitüket, játékosságukat, bizalmukat a természetfelettiben. Nem és nem akarok ide eljutni.

Folytatnám még, de el kell kezdenem készülődni. Különben sem jönnek olyan gördülékenyen a szavak, mint korábban. Annyi mindentől megfoszt a stressz, hogy már-már attól tartok: önmagam is elveszítem.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső

jómadarak

Tegnapelőtt meglógott az egyik tyúk. Épp látogatókat kísértem, mikor észrevettem, hogy a csirkedróton kívül korzózik, vígan csipegetve a lekaszált gazt a szomszédos kalandpark és a mi kerítésünk közti mezsgyén. Mit volt mit tenni, a kecskeól tetejéről kecsesen átpattantam a vadhálón (minthogy a kalandpark zárva volt), és űzőbe vettem a dezertőrt. Egy darabig csak sétálgattunk fel-alá, nem akartam nagyon ráijeszteni, nehogy eszébe jusson amúgy istenigazából menekülőre fogni; de sajnos így is hamar kilogikázta, hogy a hátunk mögött húzódó másfél méter magas áthatolhatatlan csalántenger eszményi rejtekhely egy elbitangolt baromfinak, és megfontolt léptekkel beletipegett. Oda már nem követtem. Ehelyett füstölögve visszamásztam a madárparkba, és mindenféle bosszúfogadalmak közepette nekiálltam összesöpörni a fácánok - pávák voliere fölött kifeszített viharvert álcahálóról lepotyogó ragacsos műanyagleveleket. Persze közben fél szemmel lestem a szomszédság fele, várva, hogy a tyúkocska ismét felbukkanjon. Amikor ez végre megtörtént, felkaptam egy merítőhálót, és azzal felszerelkezve ismét átvergődtem a kalandparkba. Minden jó, ha jó a vége: a szökevény a hálóban landolt (s mindjárt csinált rá egy öklömnyi lyukat), én pedig visszatoloncoltam az övéi közé.

Tegnap nem dolgoztam, a délelőttöt a konyhakertben töltöttem gyomlálással. Olyan jó volt végre valami értelmes, gyakorlati haszonnal rendelkező dolgot csinálni!:) Délután aztán persze csak elkeveredtem a madárparkba, és Kendével elmentünk pónit nézni.:) Tudnivaló, hogy sosem lelkesedtem a pónikért, ám a megtekintett csődör még engem is megihletett. Nem hittem volna, hogy póniló lehet ilyen zömök, formás és markáns kiállású. A tulajdonos némi telefonos konzultáció után ráállt a megvételére. Remélem, hogy nem csak a külleme váltja be a reményeinket, hanem a jelleme is; első blikkre nyugodt, engedelmes jószágnak tűnt, de majd a harmincadik gyerek után kiderül, meddig tart a türelme :).

Hát, így telnek a napok. :)

Áldás!

szóval, munka.

Pillanatnyilag bio-teákat, gyümölcslevet, népművészeti kerámiákat, illetve halfelvágottat árulok az egyik közeli település nemrég nyílt termelői piacán; főműsoridőben azonban a strand mellett elnyúló "madárpark" jegyszedője és szükség szerint idegenvezetője vagyok, legalábbis a hét három napján :).

Egyik sem hangzik rosszul, ámde az álom nem oly rózsaszín, mint hittem. Kezdődött azzal, hogy a madárpark vezetőségében feszültségek léptek fel; a tulajdonos és a kivitelező összerúgta a port, s végül utóbbi kvázi menesztve lett. Minek következtében az addig sem túlságosan gördülékenyen zajló előkészítő munkálatok megszakadtak, majd teljesen széthullottak, s néhány napig még a létesítmény felszámolása is szerepelt a forgatókönyvben. Aztán jött a sógorom, akit kénytelen leszek valamilyen nicknévvel ellátni, legyen tehát Kende:); és ráncba szedte a dolgokat, habár nem önként és dalolva. Négygyermekes édesapaként bőven lenne egyéb dolga, mint füvet kaszálni és madárketreceket összeeszkábálni délelőtt 10-től este 9-ig. Végzettsége szerint földrajz-rajz szakos tanár (jelenleg álláskereső státuszban), s alkalmi munkavállalóként ő is jegyszedőnek szerződött, ám mostanra a menedzselési feladatoktól a tenyésztojások naponkénti összegyűjtésééig lényegében minden tennivaló a nyakába szakadt. S részben az enyémbe; eddig főként fát rakodtam, szemetet gyűjtöttem, valamint sorra hívogattam a környékbeli iskolákat és óvodákat a reklám végett.

Nagyon megviselt, hogy ami könnyű és kellemes nyári munkának indult, az a túlélésért folytatott harccá fajult. A madárpark kipofozása és jövedelmezővé tétele jóformán létkérdéssé vált a számunkra, hiszen ha bezár a bazár, a mi melónknak is lőttek. Nehezen viselem az érzelmileg túltelített, komplikált és bizonytalansággal teli szituációkat. Ráadásul a rengeteg feladat és a nagy felelősség mellett eleve egy rakás buktató rejlik a képletben. Eleddig négyszer jártak ragadozók a területen, - a csirkeháló nem jelent akadályt a számukra - és több mint egy tucat baromfit pusztítottak el. Most a villanypásztor gondolatával kacérkodunk, ám ahhoz előbb körbe kell kaszálni a park teljes kerületét, ami ismétcsak Kendére hárul. Aztán ott vannak a fajtaismertető táblák, tele stilisztikai és helyesírási hibákkal - a készítőjük még arra sem vette a fáradtságot, hogy sorkizárt formátumra igazítsa a szöveget. Amit egyébként egy, a díszbaromfikat bemutató szakkönyv fajtaleírásaiból ollózott ki minden jel szerint teljesen random módon, mert míg némelyik tyúknál a testalkat és színezet jellemzése szerepel, addig másoknál a kinemesítés története (igencsak zanzásítva), s megint másoknál a gazdasági haszon vagy egyéb sajátosságok. Egyik leírás apró betűkkel sűrűn borítja a lapot, míg a másik összesen öt sorból áll, de azok aztán jó nagyok. Mikor először megláttam őket, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek; most már inkább az előbbire hajlok. Ennél még én is többre vagyok képes. Nem beszélve az ugyancsak hibákkal teli szórólapokról és a plakátokról, amiken egy strucc képe díszeleg (mondanom sem kell, nincs struccunk). Szó mi szó, utóbbiak úgy festenek, mint egy olcsó vándorcirkusz hirdetései.

Sem Kende, sem én nem tudunk érzelmi elköteleződés nélkül belevágni egy munkába. Kende különösen is lelkiismeretes, rendszerető és precíz:  ha egyszer belefog valamibe, addig nem nyugszik, amíg az az ő mércéje szerint tökéletes nem lesz. S nem mondhatnám, hogy alacsonyra teszi a lécet. Van jó oldala is ennek az igényességnek, de a kelleténél jóval több aggodalmat és elégedetlenséget generál. Néhány évvel ezelőtti építkezésük alatt a munkahelyén és otthon egyaránt 120%-ot teljesített (csak hogy példát mondjak, egyedül csiszolta meg és festette le a födémgerendákat), aminek aztán egy kisebbfajta idegösszeomlás lett a vége. Most májusban felmondott, többek között azért, hogy ne darálja be ismét a munkaalkoholizmus, s úgy tervezte, néhány hónapot pihen, mielőtt ismét állást keresne. A madárparkos meló akkor még kellemesen lazának és egyszerűnek tűnt. Igaz, a tulajdonos kezdettől az üzlettársi pozícióval kecsegtette, ismerve szellemi kvalitásait és munkamorálját, de Kende következetesen visszautasította az ajánlatot, mert nem akart oly mélységben belebonyolódni a bizniszbe. Erre tessék, nyakig benne vagyunk, ráadásul minimális fizetésért, bár a tescót így is túlszárnyalja a bérezés, szóval emiatt nem panaszkodom.

Hogy valami pozitívumról is írjak, szeretek ám ott lenni :). Az, hogy állatok között tartózkodhatok naphosszat, részben kárpótol a megpróbáltatásokért. Annyira viccesek - ahogy a rangidős pávakakas a gyöngytyúkoknak udvarol (mert a tojója rá se hederít), ahogy a kakasok dél körül össznépi kukorékolásba fognak, persze mind a ferdetetős esőfogó alatt kuksolva (a volierekben egy baromfit sem látni ilyentájt), ahogy a kameruni törpekecskék minden újdonságot megrohamoznak és ízekre szednek, ahogy az emuk a vadhálón kidugott fejjel követelik a pitypanglevelet, amit időnként szedek nekik...

Még tudnék miről írni, de későbbre hagyom. Hogy teljesen más témába csapjak: gyönyörű vihar volt tegnap mifelénk. Szünet nélkül villámlott, és ezt tessék szó szerint érteni; mellette langyos déli szél fújt, távoli mennydörgések moraját hozta. Mire fölénk ért az égiháború, már félálomban voltam, de emlékszem néhány szemkápráztató istennyilára, ami oly nagy fénybe borította az eget, hogy utána pár pillanatig csak sötétséget láttam. A lelkemet is megöntözik az ilyenkor lehulló esőcseppek.

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-06-06