Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is.
Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.
Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.
Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.
Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése