család

Hol is kezdjem.

Reggel, miután a harsogó madárdal kikergetett az ágyból, úgy döntöttem, ha már visszaaludni nem bírok, legalább csinálok valami hasznosat és irkálok pár sort a blogba, de valahogy nem találom a témát. Az utóbbi hetek nagyon egyszerűen teltek, - édesanyám és édesapám elutaztak rendet rakni a fehérvári nagyszülői házban, úgyhogy a magam ura voltam hétfőtől péntekig, és mit ne mondjak, piszkosul élveztem.

Oké, ez eddig úgy hangzott, mintha egy tizenhat éves kamaszlány írta volna. Ígérem, nem azzal fogom folytatni, hogy végre kipróbáltam a füvet, a haverokkal csapra vertük az ősök bortartalékait, közben az aranyhalak kipurcantak, mert elfelejtettem megetetni őket.

Nem; mindössze arról van szó, hogy kimondottan felszabadító érzés volt, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Hogy nem vesz körül szünet nélkül egy elvárásokkal teli emberi közösség, hogy nem szemrehányások és számonkérések kereszttüzében mozgok (mert utóbbi kettőben a mi famíliánk igazi bajnok), hogy úgy osztom be a napomat, ahogy jólesik, s a terveimet nem keresztezik másokéi. Olyan hatékonyan és szervezetten végeztem el a napi feladataimat, hogy magamat is sikerült vele meglepnem; annyi apró célkitűzést teljesítettem, amennyit máskor hetek alatt sem. Elég borzasztó, de kénytelen voltam beismerni, hogy kimondottan jótékony hatással volt rám a család távolléte.
Hosszan ragozhatnám a családunkat átszövő emberi kapcsolatok buktatóinak sokaságát, sűrű konfliktusainkat és köztünk tátongó generációs szakadékokat, de 'az ősök tisztelete' címszóval inkább nem teszem. Legyen elég annyi: jó volt egy kicsit fellélegezni.

No, hát igazán vidámra sikeredett ez a bejegyzés. Felpezsdítő nyitány egy újabb gyönyörű naphoz. :)

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-04-01