Múlt hét csütörtökön megtanultam, mit jelent az isten-félelem.
Uzonkáéknál töltöttem az estét - gyerekcsőszi tisztségben - , mert nővérem és férje látogatóba mentek egy baráti házaspárhoz. Miután a porontyok kidőltek, belekuporodtam a teraszajtó előtt álló óriási fotelbe és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit; hamarosan azonban az éji homályt eloszlató Hold vonta magára a figyelmemet. Mivel esedékes lett volna az esbat, kisettenkedtem a házból, és a lépcsőre ülve gyönyörködtem az égitest látványában, amely fehér tüzű gyémántkorongként sziporkázott a köréje gyűlt pamacsfelhők gyűrűjében. Elképesztő volt a fényereje: az ég a szokásos bársonyfekete helyett fakó szilvakékben játszott, a felhők piszkosfehérnek tűntek, a földön ki lehetett venni a fű zöldjét, a lépcsőkorlát tégláinak terrakotta-vörösét, a hintaállvány barnaságát. A déli horizonton legyezőalakba rendeződött, halovány fénypászmaként omlottak a láthatárra a fellegeken átszűrődő holdsugarak.
A látvány szépségétől csordultig teltem áhítattal; s ahogy szemléltem, egyszerre rámzúdult az Istennő szinte tapintható jelenlétének mámorító érzete. Olyan elevenen, olyan lélegzet-akasztóan hullámzott körbe a Hold bűbájos energiája s rajta keresztül a Nagy Anya ereje, hogy kirázott a hideg; tudom, enyhén szédülni kezdtem, s el kellett takarnom az arcom, mert megrémültem az érzések súlyától. Nem bírtam tovább nézni az éjszaka lenyűgöző tündöklését; fenséges szépségéből az Istennő ragyogása áradt. Hangtalanul elmormoltam a szokott invokációt, s közben beburkolt, reámsimult Holdanya kisugárzása, én pedig - nos, egyszerre féltem és örültem, és próbáltam nem elsírni magam. Továbbra sem mertem fölpillantani, csendesen énekelni kezdtem és megvártam, míg lecsillapodik körülöttem az a hihetetlen energiahullámzás. Hogy őszinte legyek, attól féltem: ha most fölnéznék, talán a saját két szememmel látnám az Istennőt, ez az opció pedig, bevallom, elrettentett.
Soha nem szerettem az istenfélelem szót. Mindig a középkori, 'büntető' egyház álláspontját láttam benne, miszerint Isten haragvó úr, aki lesújt a bűnösökre; és csak azt kíméli, aki a jámbor birka rettegésével és tiszteletével hajlik meg előtte. Nem értettem, miért kéne félni valakitől (vagy félni valakit), akit szeretünk, akiben bízunk, aki szülőként gondoskodik rólunk.
Most azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy nálam sokkal-sokkal hatalmasabb lénnyel, jelenséggel, létezővel találkozni, a jelenléte súlyát a saját bőrömön érezni, s szembesülni az emberi léptéket messze túlhaladó nagyságával. Minden örömem és áhítatom ellenére ösztönös félelmet ébresztett bennem ez az élmény, ugyanúgy, ahogy az elemi erejű természeti jelenségek, gigantikus természeti képződmények is ösztönös félelmet ébresztenek többségünkben - talán mert érzékeltetik velünk, milyen parányiak és törékenyek vagyunk a bolygó őserőihez képest. Megértettem, hogy az isten-félelem nem feltétlenül negatív fogalom, s hogy alig van halandó, aki, először szembesülve az istenivel a maga teljességében, ne érezné azt.
Annak ellenére, hogy nem tartottam gondosan megkomponált szertartást, nem állítottam feldíszített oltárt, nem költöttem alkalomhoz illő fohászokat, mélyebb nyomot hagyott bennem ez az esbat, mint az összes többi. Köszönet érte az Istennőnek.
Áldás!
Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése