Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?
Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni.
Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...
Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.
Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam.
Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam.
Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)
Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt.
Áldott Mabont kívánok!
Hulló Eső, 2011 szeptember 18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése