áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.

Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.

A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.

Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.

Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19