őszi hírek

Ismét egy kisebb blackout, ezúttal nem egészen akaratlagos. Néhány napja (hete?) elkezdtem írni egy bejegyzést a vadgesztenyéről, aztán belefulladtam az irodalmi források feltérképezésébe, és átmenetileg sutba vágtam az egészet. Közben Illangó egyik levele nyomán ismét kizöldült a lelkiismeretem, magyarán szólva kitört rajtam az ökopánik, s nagy sebbel-lobbal megtettem, amit tavalyelőtt, a sikeres lediplomázást követően bőszen megfogadtam: útjára indítottam egy méregzöld blogot. Egyelőre nemtelen pióca módjára: abból táplálkozok, amit mások tolnak fel a netre. Különböző hírportálok anyagából szemezgetem a tisztelt fogyasztót tespedt közönyéből (talán) felrázni képes információkat, elsősorban környezetvédelmi témában, a klímaváltozás - energiaválság - fenntarthatóság - öko-tudatosság - önellátás - egészséges életmód nyomvonal mentén. Mint legtöbb szépen csengő elhatározásom, meglehet, ez is tiszavirág-életűnek bizonyul majd, ezért egyelőre nem teszem közzé a címet - de ha egy-két hónap múltán is kitart még a lelkesedés, ígérem, nagydobra verem :).

Szemelvények a mindennapokból: mmm, ősz.... Még mindig hiányolom a borongós-esős napokat (nemrég, épp az ökoblog-projektnek hála olvastam egy cikket arról, milyen horribilisen száraz volt az elmúlt két év, s nagyon úgy fest, hogy nem csak holmi időjárási anomália okán: a globális felmelegedés megváltoztatta a légáramlatok rendszerét, ami számunkra aszályos, forró éveket jelent a jövőben), de mindent összevetve ki vagyok békülve a világgal. A csípős reggeli köddel, amelyet átszőnek a hajnal selymes fényei, hogy mint aranyos tündérpor, hömpölyögjön végig a völgyön, az ég feneketlen kékségével, amelyet habosra tornyosuló vagy épp vattafátyolként szétfoszló felhők szántanak, a fűszálakra fűzött harmatcseppek ezüstgyöngy-szőnyegével, a láthatár kristálytiszta színeivel, kontrasztjaival, az erdő rozsdálló pompájával. Gyönyörű ez az évszak.

A napokban kukoricát gyűjtögettem a pipéknek, gombásztam, üldögéltem a nyárillatú kaszálón és hallgattam a völgy csendjét, ismeretséget kötöttem Csókakő-tündérrel. Kende és jóatyám társaságában nagy lépést tettünk az 'Ígéret földje' projekt (vagyis bátyám telkének gazdálkodási céllal történő - khm, egyelőre úgy fogalmaznék - megzabolázása) ügyében. Kijelöltük, majd kifúrtuk a kerítésoszlopok helyét, és jó részüket le is állítottuk. Ma egész nap odakint voltunk, s újfent rájöttem, számomra ez - a természetben, szabad levegőn, építő jellegű munkálkodással töltött idő - a lelki béke igazi forrása. Ugyan mi másra is vágyhatna egy leány, mint húsz-harminc kilós, kormos végű akácgerendákat cipelni fel-s alá?

Fogós problémákból persze nincs hiány. Édesapám, aki többé-kevésbé hűbérúr módjára igyekszik irányítani a telken folyó munkálatokat (ehhez - ha nem is tudatosan felismert, de tudat alatt bizonyára sziklaszilárd - meggyőződése szerint az szolgáltat jogalapot, hogy a nagyszülői ház eladásával rá maradt örökségből finanszírozta a kerítés alapanyagainak megvételét), szentül eltökélte, hogy ehelyt állítja fel a pléhkrisztust, amelynek garázsunk volt - immár több évtizede - sírkamrája. 

No most, nem akarok én feltétlenül az istentelen pogány szerepéhet ragaszkodni, de azért a vallási toleranciának is van egy határa. Ha kijelenteném a szüleimnek, hogy pogány szentélyt építek a kert hátsó felén, aligha lelkesednének. Vice versa: én sem volnék elragadtatva, ha egy két és fél méteres feszület díszelegne kis túlzással a veteményesemben. Az édesapám által megálmodott hely egyébként már csak azért sem alkalmas a Krisztus számára, mert jelentősen elfogná a kilátást (és vele a déli napfényt) a telek elől, valamint további ágakat kéne levágni miatta az öreg diófáról, amit tavaly tavasszal szabadítottunk ki a fojtogató iszalag-dzsumbuj alól. Végül pedig valahogy illetlennek érzek egy ilyen szép (tényleg szép) Jézust egy vadháló tőszomszédságában, a zöldségágyás hátsó csücskében eldugni. Kétszáz méterrel lejjebb van egy útkereszteződés, ami mellett fel lehetne állítani úgy, hogy arccal a falu innenső fele és a patakvölgyben húzódó szántók fele nézzen: szerintem az méltóbb helye volna. 

Persze a zárszó e kérdésben nem az enyém, ha a bátyám, Kende és édesapám egyaránt úgy látják jónak, hogy a feszület a telek végénél álljon, nem fogok lázongani (legfeljebb feltűzök egy lókoponyát a sarokoszlopra :)).

Ennyit az Ígéret Földjéről:). Node azért szellemi kötelezettségek is léteznek, lassan neki kell ugranom a néprajzos beadandóimnak, különben ... nem ragozom. Nem is tudom, mi tart még ébren egy látástól vakulásig melóval (s levezetésképp tenisz-edzéssel) töltött nap után hajnali negyed egykor, annak tudatában, hogy holnap minden morzsányi eszemre szükségem lesz, mert ötoldalas elemzést kell írnom egy régi családi fényképről.... jáj. Megyek is szunyálni.

Remélem, hamarosan folyt. köv :), addig pedig áldott-szép őszt!

zűrzavar felsőfokon

Tegnap megtörtént a ponthúzás, s minden jel arra mutat, hogy ősztől a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakos hallgatója leszek. Ennek kapcsán megpróbáltam elővarázsolni a kar honlapján a képzés részletes tantervét, félsikerrel; aztán a felvi.hu-n böngésztem a szakosodási lehetőségeket keresve. Phhfff, a felsőoktatás még mindig az őskáosz állapotában leledzik :). 

komposztásás, oltárfestés, ilyesmik

Arról is régen írtam utoljára, hogyan telnek a mindennapjaim, tehát íme. Ma délelőtt nekiestem a komposztdombnak, és alaposan kibeleztem. Miközben térdig merülve, félig elbomlott zöldségek, rohadó forgácshalmok és kövér pondrók társaságában áskálódtam (időnként megdobva egy-egy rém gusztustalan pajorral a baromfiudvar lelkes közönségét), egyfolytában Michelle Mays sorai jártak a fejemben: "... life is a beautifil place to be...". Trutymó és kukacok ide vagy oda, megvolt az eredmény: négy talicskányi ébenfekete színben játszó földet hordtam ki a parányi fűszerkertbe, amit nem csak az abban növekvő zsálya,-rozmaring,-és izsóptövek fogadtak hálásan, hanem a szabadon kóricáló orpington tyúkanyó is (aki karantén címszóval hónapok óta kizárólagos birtokosa a teljes udvarnak). 

Délután aztán eltöltöttem vagy két órát a számítógép előtt görnyedezve, majd mikor már zombira neteztem magam, úgy döntöttem, ideje valami értelmes elfoglaltság után nézni. Az Uzonkáéktól megörökölt degucuccok között akadt két kicsi falipolc, amikre már korábban szemet vetettem, mint esetleges oltárpótlékra. Tudniillik a nyár óta nincs háziszentélyem. Az előző kellékei ott díszelegnek az egyik vitrinben; node így, üveg mögé zárva inkább dekoratív, semmint funkcionális értékkel bírnak. Momentán helyem sincs egy komplett oltár felállítására, így jutott eszembe az ötlet: miért ne csinálhatnék a két polcocskából - némi fazonigazítás után - afféle 'minioltárt'?.

Rotringot, körzőt, vonalzót, radírt ragadtam, s megterveztem, majd néhányszor újrakomponáltam a leendő mintát. Aztán egy rakás temperával meg öt Supernatural-epizóddal felfegyverkezve belevágtam a megvalósításába. Az ábrák menet közben tovább alakították önmagukat, s persze az is hamar kisült, hogy nem vagyok született piktor (világéletemben hadilábon álltam az ecsettel, utáltam is festeni annak rendje szerint), de estére megszületett a mű. Döntsétek el, mennyire lett jó - én maradéktalanul elégedett vagyok vele :).
No, hát ennyi rólam :).

bringa

A nyári keresetem tetemes hányadát ráköltöttem, tegnap végre-valahára megérkezett. Szerelem első látásra :D

angyalbőrben

Nyílt egy új ezoterikus ajándékbolt a városkánkban. Csak ma vettem észre, valósággal eltűnik a Spar és az Alexandra Könyvesbolt széles kirakata között. Az üzlet maga a rendkívül hangzatos, cukorka-rózsaszín és pilleszárnyas "Angyalvarázs" névre hallgat, s mint az ezek után már sejthető, a termékkínálat jelentős hányadát aranyozott gipszputtók teszik ki. Node nem akarom becsmérelni, a maga nemében úttörő a környéken. Volt ugyan több egzotikus (nem ezoterikus) shop a városközpontban, de előbb-utóbb mind befulladt - nagy bánatomra, mert már csak az indiai és afrika szobrocskák, maszkok, szélcsengők, ajándéktárgyak látványa no meg a bőséges füstölő,- és gyertyakínálat miatt is szívesen be-betértem. Ami az árumennyiséget illeti, az Angyalvarázs momentán a nyomukba sem ér, de remélem, ha beindul a biznisz, kicsit felfejlődik.

Egyébiránt tarot-paklit keresgélve akadtam rá, minekutána feltérképeztem a helyi könyvesboltok készleteit. Az Alexandrában rátaláltam a Marseille-i tarot-ra, meglepően olcsón, mindössze 2000 forintért. Nagy a kísértés, egyrészt az archaikus ábrázolásmód, másrészt az alacsony ár miatt. Az Angyalvarázsban a - mi sem természetesebb - angyalos paklin kívül egyiptomi és a szecessziós készlet kapható, rendelésre pedig beszerzik a Rider-Waite-t is, persze nem kevés pénzért. Nem vásároltam meg egyiket sem, de hogy ne jöjjek el üres kézzel, vettem két csomag füstölőt. Legalább azért már nem az OneEuroMarket-be kell járnom ezentúl :)

Áldás!

karnevál, cirkusz

Tegnap a nővérem gyerekeivel megnéztük a farsangi felvonulást. Mit ne mondjak, ugyan a jelmezek közt akadt egy-két ötletes, sőt, kimondottan szívemhez szóló (példának okáért volt vagy húsz boszorkány, egy korhadt fatörzs és a görög pantheon, nos, legalábbis felerészben), ám a műsorok annál gagyibbra sikeredtek. Persze egy oviscsoporttól, amelynek döntő hányada csak nemrég küzdötte túl magát a szobatisztaság fogós problémakörén, nem vártam egetrengető produkciót. Sajnos a maskarások maradékának java a második gyermekkorát élő korosztályból került ki, s az előadásaik színvonala nem sokkal szárnyalta túl az négyévesekét. Ennek ellenére valahogy mégis tetszett az egész - afféle "kicsi, sárga, savanyú, de a miénk" módon. Végtére is nem a velencei karnevált akarjuk megeleveníteni, s ez a kisvárosi öntudattal felvállalt középszerűség, a hozzá társuló mindent átitató, harsány jókedvvel nagyon is illett a télkergető hangulathoz. Öröm volt elnézni a jólszituált, pocakos, tiszteletreméltó ősz urakat, amint - arcukon egy kisfiú lelkesedésével - angyalnak vagy épp afrikai harosnak öltözve riszálják a színpadon. Nemkülönben a gömbölyded nagymamák serege, akik tyúkanyónak, török basának, cigányasszonynak maszkírozva úgy pörögtek-forogtak, akárcsak lánykorukban. Egy rövidke délutánra visszafiatalodott az egész város: felszabadult, gyermeki átéléssel vetette bele magát a karneváli forgatagba jelmezes és néző egyaránt.

Persze, voltak dobosok, tárogatósok, utcaszínház két óriásbábbal, huszárok lovon, pattogatott kukorica,- vattacukor,- meg léggömbárusok, borlovagrendek, forgalomelterelés, minden, ami kell. Igaz, a végére majd összefagytunk, mert ugyancsak lehűlt a levegő, de összegezve: jó volt.

Aztán, hogy hazaértünk, rövid időre átugrottam a nővéremékhez, hogy megtekintsem, ahogy a gyerekek kitakarítják a deguk ketrecét. No persze, a ganajolás hatalmas felfordulásba torkollott, faforgácsban és rágcsálóeleségben úszott a szoba, a két leányzó felváltva sírt és okolta egymást a rumliért, a szülők ordítottak; mindeközben még arra is maradt idő, hogy szemügyre vegyem a tojáskeltetőt meg a már mocorgó emutojásokat, lejátsszak egy speed-menetet az unokaöcsémmel (csúfosan kikaptam) és csocsózzunk egyet. Végül negyed kilenc fele angolosan olajra léptem, miközben a ház még mindig zengett a szülői erély és a gyermeki bánat összhangzataitól.

Jó kis nap volt... :)

Áldás!

Hulló Eső, 2011-03-06

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

utóhang

Ismét lementem a konyhába, ahol anyukám bűnbánó arccal fogadott. Töredelmesen bevallotta, hogy a kis tyúk, amit tegnap kiszedett a fagyasztóból, a felengedés után két kacsaszárnytőnek bizonyult, így hát tyúkhúsleves helyett sült lesz ebédre. Aztán számonkérőre vette a figurát, nyilván hogy visszanyerje erkölcsi fölényét, s kérdőre vont a komposztban lapuló rondaság felől. Mint kiderült, kirázta a zacskójából (amihez én nem mertem hozzáérni), minek eredményeképp majd' belefulladt a kiáramló zöldes színű penészporba. Motyogtam valamit egy elfeledett tízórairól és fülem-farkam behúzva visszamenekültem az emeletre.

további szép napot

Hulló Eső, még mindig március 3.-án

egy átlagos reggel

Háromnegyed hatkor kidobott az ágy, és én újfent elátkoztam azt a rendkívül kellemetlen berögződést, ami még azokon a napokon is felkelt hajnalok hajnalán, amikor nem kell suliba mennem.

Kitántorogtam a fürdőbe és lecsekkoltam a súlyom. Úgy fest, volt értelme a tegnapi vízkúrának: elértem a bűvös határnak számító 60 kg-ot. Erőnek erejével igyekeztem nem foglalkozni a diadal örömébe ürmöt csempésző, alattomos megérzéssel, miszerint mivel a tavalyi diéta során sem sikerült ennél lejjebb adnom, meglehet, hogy a következő egy hónapban egy dekát sem fogok fogyni, mindennemű elszánt önkínzás ellenére.

Visszabotladoztam a szobába és elkezdtem felmérni az általános hadiállapotot. Példának okáért ellenőriztem, hogy Gonzales, a csiga, még mindig az iratszekrényemben tartózkodik-e. Ott volt, forró ragaszkodással tapadva az ajtó belső felére, úgyhogy megnyugodtam.

Ezek után előkotortam a teknősömet a könyvespolc alól, ahová a tegnapi akváriumtakarítás megpróbáltatásai elől menekült, beledobtam egy lavór vízbe és utánahajítottam néhány szárított halat. Egy alattomos csellel megszabadultam a macskától is, kitoloncolva őt a hóba, majd hozzáláttam a rendrakáshoz. Elsőként is eltávolítottam az oltárról azt a bugyuta kis rigmust, ami arra biztatta egyik prominens professzorunkat, hogy lehetőleg eszébe se jusson a nekünk tartandó előadás kedvéért - betegsége dacára - kikászálódni az ágyból. Hiába, amit az ember nem gondol komolyan, az nem működik: képtelen voltam őszinte átérzéssel szurkolni a prof gyógyulása ellen. A bűbáj a szemeteskosárban landolt.

Ezt követően elpakoltam a székek támláin felhalmozódott ruháimat, s közben felfedeztem annak a napok óta erősbödő, eleddig beazonosítatlan szagnak a forrását, amely immár masszívan uralma alá hajtotta a szobát. Egy rothadt gyümölcs volt a bűnös, akit maga alá temetett a szekrényben hízó rumli, s ilyetén módon nyugodtan dajkálhatta a rajta kivirágzó penészkultúrát, annak orrfacsaró aromájával együtt. A helyzet súlyosságát érzékelteti, hogy mikor ráakadtam, már nem tudtam megállapítani, kivi, mandarin, alma, vagy esetleg banán lehetett-e hajdanán. Szerencsére egy nylonzacskó mélyén gubbasztott, így nem koszolta össze a holmijaimat, pusztán szagosította némelyiket.

Fogtam a borzalmat és lebattyogtam a konyhába, hogy méltó helyére: a komposztosvödörbe pottyantsam. Ezután a tegnapi energiaveszteség kompenzálására készítettem egy gyümölcsturmuxit három banánból, négy kiviből, egy almából és egy narancsból, és visszatértem kicsiny hajlékomba, ahol még mindig enyhe, meghitt erjedésszag lappang. Készen állok az új napra.

Hulló Eső, 2011-03-03

tavaszváró

Az elmúlt négy napban a télvégi nagytakarítással bajlódtam. Minthogy örököltem szüleimtől egyfajta hörcsögösztönt, s mindenféle felesleges holmit hajlamos vagyok felhalmozni, úgy döntöttem, felülvizsgálom a szobám különböző (többnyire rejtett) pontjain leledző kartondobozok tartalmát. Mindet átszortíroztam, megváltam vagy három kukászsáknyi szeméttől, s ráadásként hősiesen búcsút vettem ruhakollekcióm 20 %-ától. Persze az akció éktelen rumlival és rengeteg kosszal járt, amit aztán nem győztem orvosolni :). Ma reggel fejeztem be a romeltakarítást, s megkoronázásaképp elégettem egy kókusz-illatú füstölőt, no meg egy jólesőt szunyáltam délután.

A hadművelet közben előbukkant limlomokkal együtt számos, hol édes, hol bús emlék is felmerült a múlt ködéből (avagy, találóbban, porából). Ráakadtam a kamaszkori naplóimra: mennyi lelkesedés, mennyi életöröm, mennyi kitárulkozó őszinteség harsog a lapjaikról! Kezembe került egy rakás, ilyen-olyan táborokból és utazásokról származó, féltve őrzött fénykép, és eszembe jutott, milyen mániákusan igyekeztem minél több fotót megszerezni egy-egy nyaralásról, hogy rajtuk keresztül őrizzem meg az élmény zamatát. Felidéződött bennem, milyen nagy hangsúlyt fektettem valaha a túrák során begyűjtött, ropogósan friss emberi kapcsolatok ápolására, amelyekre szinte kényszeresen vágytam (bezzeg manapság....). No és aztán ott voltak a gimnáziumi osztályképek: valamennyi mögött egy-egy tanév minden öröme-bánata sóhajtozik, szinte már hallhatóan. Vannak érzések, szívmelengetőek és szívszorítóak is, amelyek mindmáig felelevenednek bennem, ha ránézek egy-egy tíz évvel ezelőtt lekapott arcra...
Az egyetemről sem tértem haza üres kézzel. Daloskönyveket, gyűrött diákújságokat, megviselt invicetliket, folk-előadások plakátjait köpte elém a szoba. A nagyját kihajítottam: nem vagyok igazán szentimentális alkat:). Persze megőriztem a "Mi nótáink" összes példányát (habár némelyik nem az enyém), meg azt a két díszfoltot, amit annak idején elsőéves pártfogoltjaimnak szándékoztam ajándékozni.

Megtaláltam jónéhány elkezdett, majd félbehagyott Árnyak Könyvét a wiccával való barátkozásom kezdeti időszakából, valamint egy rakás som,- és gesztenyegallyat, amelyeket varázspálca-alapanyagként gyűjtöttem össze két évvel ezelőtt. Rábukkantam egy kis füzetkére, amit - az írásképem alapján - valamikor általános iskola negyedik osztálya táján kezdtem vezetni (alighanem a gyerekkoromat kitöltő "Kis boszorkák" képregény járulékos kiegészítőjeként), mégpedig a következő címmel: "Varázslatok betűrendben". Hemzseg a megmosolyogtató sziporkáktól, mint például a dagítő bűbáj, a bosszantó-varázs, és így tovább. Világosan emlékszem, hogy némelyik, nem épp a keresztényi szeretet jegyében megfogalmazott rigmus kiagyalását egyik, meglehetősen nehéz természetű nővérem inspirálta.

Ami a fentieknél jelentősebb eredmény, hogy előkerültek a bubakövek.

A bubaköveket (lehet, hogy ostobán hangzik, de nem tudok rájuk másképp gondolni) kamaszkorom hegymászó kirándulásai során gyűjtögettem. Összesen talán 9-10 van belőlük: valamennyi nagyjából tenyérnyi hosszúságú, sötétszürke, simára koptatott, s alakjába némi fantáziával bele lehet képzelni egy molett női sziluettet. Habár azidőtájt én meg a katolicizmus elég jóban voltunk, mégsem tudtam ellenállni a belőlük áradó pogány őserőnek. Úgy éreztem, mintha maga a termékeny föld, az évezredek homályába vesző ősanya, a villendorfi vénusz természet által kifaragott archetípusa jelenne meg bennük. Felfedezésük az oltárom átalakítására ösztönzött - majd felteszek egy fotót az új dizájnról:). A megújulás lázában az Árnyak Könyve borítóját is feldobtam egy kicsit - lásd fotók.

Mire végeztem a rendrakással, a gipszkarton álmennyezet természetesen ismét megtelt dobozokkal és egyebekkel, de bánja kánya. Kell valami indok a jövő évi nagytakarításra is, nem?:)

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-01

nyelvelés

már így is szégyentelenül sok bejegyzést írtam idén, mindössze hat nap alatt, és most íme még egy

Richard Cavendish A Tarot című könyvével barátkozok, amely a Nagy Arkánum összes lapjánál előhozakodik az ellentétek kiegyenlítésének szimbolikájával. Ennek jegyében a legutóbbi, magasröptű eszmefuttatást ezúttal rendkívül földhözragadt gondolatokkal folytatom.

hősiesen túlestem a diéta első gyümölcsnapján, narancsos almaturmixon és paradicsomlevesen vegetálva. Délután aludtam is egy keveset, hogy annál gyorsabban teljen a nap egyik kritikus periódusa. Estefelé rámtört a lelkesedés, és elkezdtem megtervezni a holnapi menüt. A fagyasztóban találtam egy kevés disznónyelvet, s mivel homályosan rémlett, hogy valahol olvastam hozzá egy csiperkével megfejelt receptet, a neten rákerestem a "gombás nyelv" kulcsszavakra.

erre a google kidobott egy sereg találatot különféle szájpenészekről és lepedékproblémákról

brrr. az étvány odaveszett.

ennyi

Hulló Eső, 2011-01-06

karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25

nomenclatura

Az államvizsgára készülve újra és újra szemet szúr, milyen fantáziadús és árnyalt elnevezésekkel operál a magyar köznyelv egy-egy taxon, illetve földrajzi egység vonatkozásában. Gondoltam,  közzéteszek egy rövid jegyzéket az általam ismert legkacifántosabb növénynevekből, de aztán elhalasztottam a projektet :). Viszont kies hazánk földrajzát tanulmányozván belebotlottam a Pilisbe, és azon belül is számos olyan kifejező és képzetgazdag tulajdonnévbe, hogy csak na. Íme néhány:

- Holdvilág-árok (jól hangzik egy boszorkány fülének, nem? Mi több, állítólag ősi kultuszhely.)

- Dobogókő (hát nem is ragozom... aki tudja, tudja:)).

- Vadálló-kövek

- Prédikáló-kő

- Búbánat-völgy

- Hideglelős-kereszt

- Nagy Csikóvár

- Tólak (ok - kis, elláposodó tavacskák)

- Kétbükkfa-nyereg

- Szentlélek-patak

...

varázslatosan mesebeliek, nem?

már csak egy Borbuggyan meg egy Bakacsin-erdő kéne, és rögvest Középföldén érezném magam:).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-08

u.i.: nem bírtam megállni, szóval íme, ízelítő a botanikai ínyencfalatok tárházából:

"szúnyoglábú bibircsvirág" :)

folyt.köv.