tavaszváró

Az elmúlt négy napban a télvégi nagytakarítással bajlódtam. Minthogy örököltem szüleimtől egyfajta hörcsögösztönt, s mindenféle felesleges holmit hajlamos vagyok felhalmozni, úgy döntöttem, felülvizsgálom a szobám különböző (többnyire rejtett) pontjain leledző kartondobozok tartalmát. Mindet átszortíroztam, megváltam vagy három kukászsáknyi szeméttől, s ráadásként hősiesen búcsút vettem ruhakollekcióm 20 %-ától. Persze az akció éktelen rumlival és rengeteg kosszal járt, amit aztán nem győztem orvosolni :). Ma reggel fejeztem be a romeltakarítást, s megkoronázásaképp elégettem egy kókusz-illatú füstölőt, no meg egy jólesőt szunyáltam délután.

A hadművelet közben előbukkant limlomokkal együtt számos, hol édes, hol bús emlék is felmerült a múlt ködéből (avagy, találóbban, porából). Ráakadtam a kamaszkori naplóimra: mennyi lelkesedés, mennyi életöröm, mennyi kitárulkozó őszinteség harsog a lapjaikról! Kezembe került egy rakás, ilyen-olyan táborokból és utazásokról származó, féltve őrzött fénykép, és eszembe jutott, milyen mániákusan igyekeztem minél több fotót megszerezni egy-egy nyaralásról, hogy rajtuk keresztül őrizzem meg az élmény zamatát. Felidéződött bennem, milyen nagy hangsúlyt fektettem valaha a túrák során begyűjtött, ropogósan friss emberi kapcsolatok ápolására, amelyekre szinte kényszeresen vágytam (bezzeg manapság....). No és aztán ott voltak a gimnáziumi osztályképek: valamennyi mögött egy-egy tanév minden öröme-bánata sóhajtozik, szinte már hallhatóan. Vannak érzések, szívmelengetőek és szívszorítóak is, amelyek mindmáig felelevenednek bennem, ha ránézek egy-egy tíz évvel ezelőtt lekapott arcra...
Az egyetemről sem tértem haza üres kézzel. Daloskönyveket, gyűrött diákújságokat, megviselt invicetliket, folk-előadások plakátjait köpte elém a szoba. A nagyját kihajítottam: nem vagyok igazán szentimentális alkat:). Persze megőriztem a "Mi nótáink" összes példányát (habár némelyik nem az enyém), meg azt a két díszfoltot, amit annak idején elsőéves pártfogoltjaimnak szándékoztam ajándékozni.

Megtaláltam jónéhány elkezdett, majd félbehagyott Árnyak Könyvét a wiccával való barátkozásom kezdeti időszakából, valamint egy rakás som,- és gesztenyegallyat, amelyeket varázspálca-alapanyagként gyűjtöttem össze két évvel ezelőtt. Rábukkantam egy kis füzetkére, amit - az írásképem alapján - valamikor általános iskola negyedik osztálya táján kezdtem vezetni (alighanem a gyerekkoromat kitöltő "Kis boszorkák" képregény járulékos kiegészítőjeként), mégpedig a következő címmel: "Varázslatok betűrendben". Hemzseg a megmosolyogtató sziporkáktól, mint például a dagítő bűbáj, a bosszantó-varázs, és így tovább. Világosan emlékszem, hogy némelyik, nem épp a keresztényi szeretet jegyében megfogalmazott rigmus kiagyalását egyik, meglehetősen nehéz természetű nővérem inspirálta.

Ami a fentieknél jelentősebb eredmény, hogy előkerültek a bubakövek.

A bubaköveket (lehet, hogy ostobán hangzik, de nem tudok rájuk másképp gondolni) kamaszkorom hegymászó kirándulásai során gyűjtögettem. Összesen talán 9-10 van belőlük: valamennyi nagyjából tenyérnyi hosszúságú, sötétszürke, simára koptatott, s alakjába némi fantáziával bele lehet képzelni egy molett női sziluettet. Habár azidőtájt én meg a katolicizmus elég jóban voltunk, mégsem tudtam ellenállni a belőlük áradó pogány őserőnek. Úgy éreztem, mintha maga a termékeny föld, az évezredek homályába vesző ősanya, a villendorfi vénusz természet által kifaragott archetípusa jelenne meg bennük. Felfedezésük az oltárom átalakítására ösztönzött - majd felteszek egy fotót az új dizájnról:). A megújulás lázában az Árnyak Könyve borítóját is feldobtam egy kicsit - lásd fotók.

Mire végeztem a rendrakással, a gipszkarton álmennyezet természetesen ismét megtelt dobozokkal és egyebekkel, de bánja kánya. Kell valami indok a jövő évi nagytakarításra is, nem?:)

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-01

samhain 2

Ha már témánál vagyunk, írok egy kicsit arról, hogy miképp készülődök az ünnepre.

Körülbelül egy hete ismét armageddon-jellegű nagytakarítást rendeztem - bútorok, dekoruccok, szobanövények, háziállatok ki az erkélyre, aztán portörlés, söprés, felmosás, végül a deportáltak visszaköltöztetése. Záróakkordként mágikus úton is megtiszítottam a szobát, sós víz és fahéjas füstölő segítségével.

Az oltárról az elmúlt napokban fokozatosan lebontottam a Mabonról visszamaradt díszítés romjait: a színüket veszett, összepöndörödött faleveleket, a sötétbarnára száradt gesztenyéket és a megráncosodott csipkebogyókat. A kétoldalt álló kerámia tejesköcsögökből kiszedtem a borbolyaágakat, kiöntöttem az állott vizet, a földön hízó csontkupacot pedig egy huszárvágással felköltöztettem az olvasószekrényem tetejére. Egy darabig törtem a fejem valami, a Samhainhoz illő, jelzésértékű dekoráción, aztán elvetettem az ötletet. Az Árnyékéj a kiüresedés, a lezárás, a visszatekintés, a végbe fonódó új kezdet ünnepe, s valahogy úgy érzem, a háziszentélyem a maga puszta valójában, mindennemű esztétikai sallang nélkül hívebben tükrözi az alkalom mibenlétét. Minden új kezdet üres lappal indul, még maga az élet is: hátrahagyjuk mindazt, ami az előző megtestesülésünk során ránk rakódott - emlékeket, érzéseket, jellemvonásokat - és eképp befogadóképessé válva belépünk a létezés egy újabb ciklusába. Ennek analógiájaként a mágikus évkör végpontján valahogy helyénvalónak tűnik megfosztani az oltárt és a varázseszközöket a múlt korszak tárgyi emlékeitől, és letisztult egyszerűségükben engedni át őket az új esztendőbe.

Mi több, saját magamra nézvést is valami hasonlót tervezek. Talán ostobaságnak hangzik, de már hosszú ideje fontolgatom, hogy kitűzök egy 'nevesített' tanulóévet - egy, a hagyományokhoz illően egy év, egy nap hosszú periódust - , amely során szisztematikusan és koncentráltan fogom tanulmányozni a wiccát, a pogányságot, no meg a mágiát. Úgy gondoltam, ennek nyitányaként elvégezhetnék valami egyszerű szertartást, amely során az istenek segítségét kérem a céljaimhoz- ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, ahhoz, hogy legyen bennem elég kitartás, szorgalom és alázat lelkiismeretesen tanulni, ahhoz, hogy mélységükben át tudjam érzeni, meg tudjam élni mindazon természeti és mágikus misztériumokat, amelyek köré a vallásom rendeződik. Első közelítésben a Litha ünnepére akartam időzíteni ezt a rituálét, de a dolgok végül másképp alakultak, s nemrég eszembe jutott, hogy a Samhain tán még alkalmasabb volna. Hiszen ez az éjjel egy periódus végét és egy új kezdetét jelöli (amely nem csak időegység, de életszakasz is lehet), - amikor számot vetünk a múlttal, magunk mögött hagyjuk belőle, amit nem érdemes továbbvinni, s felkészülünk a jövőre. Amikor az istenek és szellemek közöttünk sétálnak, s csak ki kell nyújtanunk feléjük a kezünk, hogy elérhessük őket. Melyik ünnep lehetne alkalmasabb arra, hogy a segítségükért fohászkodjak, hogy nekik ajánljam önmagam, hogy egy új, a boszorkányságnak szentelt fejezetet nyissak az életemben?

Habár őszintén szólva az Ostara vagy Beltaine valahogy barátságosabbnak tűnik a maga napfényes - madárcsicsergős - cukorhabos stílusában. Kellemesebb arra gondolni, hogy egy langyos, virágillatú tavaszi estén állok az istenek elé a szándékaimmal, mintsem üvöltő szélben és fagyos hidegben... Node a mágia nem mindig rózsaszín:). A Samhain kétségkívül viszi a pálmát a jövőre irányuló varázslatok elvégzését meg a természetfelettivel való kapcsolatteremtést illetően, és tökéletes alkalom egy új kezdethez. Ráadásul a bűbáj csordultig átitatja ezt az éjszakát. Kell ennél több?

Úgy gondoltam, a szertartás keretei közt felavatnám az Árnyak Könyvét, amely még mindig érintetlenül áll az oltáromon (majdnem fél éve!), és végre elkezdhetnék jegyzetelni bele. Az is eszembe jutott, hogy megvásárolom egy leendő ceremoniális öltözet alapanyagát, aztán a következő év során szép lassanként megvarrnám. Tudom, megint a túlhabzó tervek, megint a körülményes tervezgetés, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnék :).

Szóval ha épp nem kémiát vagy statisztikát tanulok, efféléken töröm a fejem. Előbb-utóbb csak kikristályosodik, mit és hogyan tegyek... addig meg szabad teret engedek a fantáziámnak :).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

apró győzelmek

Ma takarítottam.
Mindez nem hangzik olyan vészesen, no de rólam van szó. Szőrszálhasogatok.
Kezdetnek minden mozdítható bútoromat kitoloncoltam az erkélyemre, aztán nekiestem a sötét és alattomos sarkok pókhálótlanításának. Ezt követték a konokul ellenálló fűtőtestek lemezeinek közei, majd a szekrények alatti, a pormacskákkal szemben igencsak vendégszerető rések. Aztán csillogóra pucoltam a helységben maradt bútorzatot és csecsebecséket. Majd felsepertem és feltöröltem a padlót. Közben odakint eleredt a havazás, így mire sor került a holmijaim visszatelepítésére, mindegyiken csinos hókupacok fehérlettek.
Mondhatnátok, hogy mazochista vagyok, de szilárd meggyőződésem, hogy egy boszorkány környezetében tisztaságnak és rendnek kell uralkodnia, még ha ez némileg ellentmond is a düledező kunyhóban, pókhálós varázsszerek és poros bájitalos palackok, penészes gyógynövénycsokrok és rühes kecskék társaságában éldegélő faluszéli vajákos közkeletű képével.
Így hát a mai napi szellemi elmélyülést "letudtam" a takarítás révén, habár épp arra nem maradt már energiám, ami a legfontosabb lett volna: mágikus úton megtisztítani a lakókörnyezetemet, és felszentelni az oltár helyét. Sebaj, azzal vigasztalom magam, hogy majd a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepe előtt eleget teszek eme kívánalmaknak is. Addig pedig jólesően elmélkedek a kosz felett aratott diadalom emlékein ...:)

Hulló Eső
2010.03.10