utána

Nem is tudom, hol kezdjem.

Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.

Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."

No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?

Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.

A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)

Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...

Majd még írok, ha lesz mit:)

Áldás - Hulló Eső