karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25