gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.

Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).

Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.

A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?

No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?

Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)

Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.

A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!

Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.

Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.

Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?

Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.

Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-02-26