bolondgomba

Bocsássátok meg, de öt nappal a szakdogaleadási határidő előtt nemigen tudok másról írni, mint gombákról. Viszont ha már képtelen vagyok elszakadni a témától, legalább annak egy izgalmas aspektusával szeretnélek megismertetni benneteket (és nem - teszem azt - az aszkospórák csírázásának rejtelmeivel). 

A 'bolondgomba' kifejezést általában véve a mérges gombákra alkalmazzuk - de miért is? Hiszen a mérgezések zöme gyomor,- és bélpanaszokkal, a súlyosabbja a máj, - és vesekárosodással, valamint paraszimpatikus idegrendszeri szimptómákkal jár. 

Van azonban egy renitens brancs a mérges gombákon belül, akik hascsikarás helyett némi lebegés-feelinggel ajándékozzák meg a balfék gombászt. Ezek a pszilocibin-szindrómaként számon tartott tünetegyüttest előidéző,  elsősorban is trágyagomba és badargomba-fajok, illetve a pantherina-szindrómáért felelős galócák.

Psilocybe mexicana - avagy 'Teonanacatl'

A pszilocibin-szindróma tünetei fél órától két óráig terjedő lappangási idő után jelentkeznek. A fejfájás, zsibbadás, öntudatzavar, szédülés, lassú pulzus, alacsony vérnyomás mellé pszichés elemek (boldogság, félelem, felszabadultság-érzet, tér,- és időérzékelési zavarok, depresszív hangulat, dühroham, delírium) társulnak. A hatás 6-10 órán keresztül eltarthat; az érte felelős vegyületek, a pszilocibin, pszilocin, beocisztin és bufotenin valamennyien a szerotonin neurotranszmitter antagonistái.

Az előidéző fajok hazai léptékben elsősorban is a trágyagombák (Panaeolus spp.) és a badargombák (Psylocibe spp), továbbá egyes Stropharia (harmatgomba), Conocybe (haranggomba), Gymnopilus (lánggomba) fajok, valamint a zöldülőtönkű és zöldpúpú susulyka (Inocybe aeruginascens, I. corydalina) és a szürke csengettyűgomba (Pluteus salicinus); de a szívműködést gyorsító, hőre bomló bufotenint tartalmaz a citromgalóca is. Mivel a pszilocibin oxidációs vegyületei kékek, minden kék, kékeszöld termőtestű gomba "gyanús". 

A Psylocibe fajokat a modern tudomány az '50-es években ismerte meg, mikor Valentina és R. Gordon Wasson részt vehetett egy indián gombaszertartáson, s az ott tapasztaltakat közzétették (többek között a Life magazinban, 1957-ben). Az általuk hazahozott gombákat Roger Heim azonosította be, és Albert Hoffman volt, aki 1958-ban izolálta a hallucinogén hatásért felelős fő komponenseket, a pszilocibint és a pszilocint. A friss felfedezésen és Wassonékéhoz hasonló élményein fellelkesedő Timothy Leary és Richard Alpert elindították a hallucinogén drogok spirituális és vallási használatát tanulmányozó 'Harvardi Pszilocibin-Projektet", amely a két kutató 1963-ban történő elbocsátásával zárult. Alpert és Leary érdeklődése ekkor a kibontakozófélben levő hippimozgalom felé fordult, s a New Age gyermekeinek körében hirdették tovább tudományukat. 

a feltételezetten hallucinogén Stropharia aeruginosa

Nemzetközi szinten közel 190 pszilocibin-tartalmú gombát ismer a tudomány, közülök 144 a Psilocybe (badargomba), 14 a Gymnopilus (lánggomba), 13 a Panaeolus (trágyagomba), 12 a Copelandia (-), 6 a Hypholoma (kénvirággomba), 6 a Pluteus (csengettyűgomba), 6 az Inocybe (susulyka), 4 a Conocybe (haranggomba), 4 a Panaeolina (-), 2 a Gerronema (-), és 1-1 az Agrocybe (rétgomba), Galerina (sisakgomba), Mycena (kígyógomba) génuszba (nemzetségbe) tartozik. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a felsorolt nemzetségek valamennyi képviselője hallucinogén hatóanyagokat tartalmaz, s még kevésbé, hogy nekiálljunk a saját szakállunkra kutatni utánuk, mert egy-egy nemzetségen belül számos, könnyen összetéveszthető rokonfaj található, köztük súlyosan mérgezőek is (pl. a susulykák körében).

Tassili n'Ajjer gombasámánja

A hallucinogén anyagok fogyasztása egyidős az emberiséggel, nagyon fontos kitétel azonban, hogy eleink tudtak valamit: nem a mindennapi bódulat kedvéért tömték magukat ezzel-azzal, hanem különleges alkalmakkor, rituális céllal. A hagyományos felhasználás testet és lelket roncsoló kábítószer helyett az istenekkel, szellemekkel, ősökkel való kommunikáció szakrális eszközeivé nemesítette a pszichedelikumokat. A prehispán idők azték és maja kultúrája a "mexikói varázsgomát", vagyis a Psilocybe mexicana-t isteni gombának ('Teonanacatl') nevezte, ami ékesen árulkodik szent mivoltáról. Használatának ősiségét a különböző ásatásokról, köztük egy guetamalai maja templom romjai közül előkerült gombaforma szobrocskák bizonyítják. Még ennél is korábbra datálódnak azok az észak-afrikai mezolitikus sziklafestmények, amelyeket  Tassili n'Ajjer - nél találtak, s amelyek egyes szerzők szerint egy hallucinogén gomba felhasználásával zajló sámánisztikus szertartást örökítenek meg. Száz szónak is egy a vége: ne akarjunk a puszta szórakozás kedvéért, elővigyázatlanul kísérletezni a felsorolt fajokkal, mert nem arra rendeltettek. Egyébiránt érdekes kitétel, s a fajok jelentőségét fémjelzi, hogy a modern orvostudomány gyógyászati felhasználásukkal kacérkodik: alkalmasnak tűnnek különböző mentális zavarok (depresszió, kényszerbetegség, rögeszmék) kezelésére.

A másik mérgezéstípus, a pantherina-szindróma lappangási ideje 0.5-3 óra, amely után alkoholmámorhoz hasonló tünetek jelentkeznek (felfokozott érzelmi állapot, heves beszéd, erős motorikus nyugtalanság, vitustánc, személyiség,- tér, - és időérzékelési zavarok). A szimptómák ritkán fajulnak súlyossá, a beteg többnyire káros utóhatás nélkül kialussza őket.

Az előidéző fajok elsősorban is a párducgalóca (Amanita pantherina), a légyölő galóca (Amanita muscaria) és néhány ritka rokonfajuk (A. gemmata, A. regalis). Hatóanyagaik az iboténsav és a muszkazon, amely muszcimollá alakul. Utóbbi vegyület a gamma-amino-vajsav neurotranszmitter molekula szerkezeti analógja, ezért a szimpatikus idegrendszerre hat, minek okán gombaatropinnak is nevezik. 

Amanita muscaria

Mint a pszilocibin-tartalmú gombákat, ezeket is tudatmódosító szerként alkalmazták a hajdaniak - elsősorban a légyölő galócát. A már említett R. Gordon Wasson meginterjúvolta a híres litván történészasszonyt, Marija Grimbutast, aki beszámolt róla, hogy Litvánia bizonyos területein a légyölő galóca - vodkával elkeverve - az esküvői lakoma tartozéka. A litvánok exportálták is a gombát - méghozzá a lappoknak, sámánisztikus szertartások céljából. Szibériában az uráli és a paleoszibériai nyelvcsaládba tartozó népek körében széles körben elterjedt a használata; míg nyugat- Szibériában elsősorban a sámán transzba esésének eszköze volt, keleten a laikusok is fogyasztották. Méghozzá nem is akárhogy: a gombát felhasználó sámán vizeletét gyűjtötték és itták. Meg kell mondanom, ez a módi még az én gyomromat is megfekszi :S Igaz, a szóban forgó vizelet szintén tartalmazott pszichoaktív anyagokat, viszont azokat, akik megitták, elkerülték a negatív mellékhatások (izzadás, remegés), így számukra úgy tűnt, az elsődleges fogyasztó egyfajta szűrőként funkcionált.

Felhasználására Szibéria türk népeinek körében alig-alig találunk példát. Elszórt és bizonytalan adatok beszélnek egy afganisztáni etnikum, illetve a szubarktikus amerikai bennszülöttek általi alkalmazásáról. Érdekes Wasson feltételezése, aki a Rig-Védában emlegetett mennyei eledellel, a szómával azonosította a galócát (e teória azóta is vita tárgya). Az a leginkább városi legendaként élő hipotézis, mely szerint a viking bersekerek harci dühük felélesztéséhez légyölő galócát fogyasztottak volna, Samuel Ödmantól származik, aki 1784-ben a szibériai sámánokról hallott jelentések alapján fogalmazta meg, s noha semmilyen korhű, a vikingekkel kapcsolatos forrásban nem található erre mutató utalás, mendemonda formájában túlélte a következő évszázadokat.

Tassili n'Ajjer gombasámánja átrajzolva

Összesítve a fentieket, nem az volt a szándékom, hogy ötleteket adjak a hétvégi elszálláshoz bárkinek is. Irodalmi adatok, tudományos cikkek ide vagy oda, a személyes tapasztalás mindig hordoz némi kockázatot. Nem csak az öntudatvesztésből, fizikai tünetekből (egyensúlyzavar, látászavar stb) vagy a túlfokozott érzelmekből (irracionális harag, levertség stb) származó veszélyekre gondolok, hiszen előfordulhat, hogy semmilyen negatívumot nem tapasztalunk. Mégis: a pszichoaktív anyagok olyan mélységekbe vihetnek önnön személyiségünk, lelkünk elfeledett bugyraiba, amikkel szembesülni megrázó élmény lehet. A hallucinogén gombák nem a stresszoldás kommersz eszközei - nem a sör helyettesítésére valók. Csakis kellő megfontoltsággal és tisztelettel, biztonságos környezetben és mértékkel alkalmazzátok őket, ha egyáltalán. Én még nem vetemedtem rá, hogy pszichotróp anyagot használjak, de nem vetek követ arra, aki rituális céllal olykor-olykor megteszi, mindazonáltal fontos észben tartani: egyik hallucinogén gomba - vagy növény - sem gyerekeknek való játék.

Áldás!

Hulló Eső, 2012-04-14

Források:

Albert László, Dr. Jakucs Erzsébet, Dr. Kékedi Tibor, Dr. Locsmándi Csaba, Dr. Siller Irén, Dr. Vasas Gizella - Mikológiai ismeretek (tanfolyami jegyzet, Clusiana, Magyar Mikológiai Társaság, 2005 Budapest) 

Albert-Locsmándi-Vasas: Ismerjük fel a gombákat I-II (Gabo, 1995)

Gerhardt, Ewald: Gombászok kézikönyve (M-Érték Kiadó, 2008)

Wikipedia - Psylocibin mushrooms

Wikipedia - Amanita muscaria (A. pantherina, A. gemmata, A. regalis)

varázskő (II): tigrisszem

Noha nem szerepel a február korreszpondensei között, mégis a tigrisszemre esett a választásom - nem csak mert (az ametiszthez hasonlóan) jóformán minden ásvány-szaküzletben kapható, hanem mert kifejezetten közel áll a szívemhez. Nézzétek el nekem ezt a kis elfogultságot :).

A tigrisszem a kvarcfélék közé tartozó, 7-es keménységű kristály, amely a 'sólyomszem' nevű ékkő pszeudomorfózisával alakul ki. A sólyomszem tompa kékesszürke színű, párhuzamosan elhelyez­kedő, igen finom amfibol-azbesztszálakat tartalmazó, lemezes-rudas kvarcváltozat. Ritkán egyszínű az egész darab, rendesen vékonyabb-vastagabb aranysárga sávok váltakoznak a sötét alapszínnel. A sárga színt az amfibol-azbesztnek vas-hidroxid által festett mállásterméke okozza. A nagyobbrészt mállott, aranysárga, sárgásbarna példányok neve tigrisszem. 

E kettős egyedüli fontos lelőhelye a dél-afrikai Oranje-folyótól északra fekvő Griquatown vidéke, hol átlagosan centiméter vastag lemezeik vörösbarna, okkersárga jáspispalák repedéseit töltik ki. Indiában, Burmában, Nyugat-Ausztráliában és Észak-Amerikában szintén megtalálható.

Alkalmazása a mágiában: tűz, illetve föld elemű, (gyakran említik napkő néven), a Nap uralma alatt áll. A hozzá köthető kulcsszavak a következők: vizualizáció, látomások, a száraz intellektuson túlmutató mentális aktivitás, gondolatok, megelégedettség, foglalkoztatás, évszakok, nyár, nap (mint időegység); kiegyensúlyozott harmónia az ellentétek között, gyakorlatiasság, életerő, tetterő, belátás, méltányosság. A napfonat-csakrára, a gyökércsakrára és a szexcsakrára gyakorolt hatást. Arra sarkall, hogy aktív cselekvőként válaszoljunk a mindennapok kihívásaira, s minden körülmények között maradjunk nyugodtak, stabilak és belátóak.

A tigrisszem ösztönzi a mentális tisztánlátást, megvilágosodást, a logikus gondolkodást. Nyitottá teszi az elmét a paradoxonok felfogására, s így az több, akár egymásnak ellentmondó idea egyidejű tanulmányozására is képessé válik; a konfliktusokban ítélkezés nélküli megértést tanúsít. Segít átlépnünk a fekete/fehér, jó/rossz megközelítésen, s megérteni, hogy minden létező a mindenekfelett álló Egynek, a teremtő isteni szellemnek a megnyilatkozása, része. Ez a látásmód elengedhetetlen annak számára, aki egy magasabb tudás titkait kutatja, mert meg kell értenie, hogy a dolgok alapvető természetében számos látszólagos ellentmondás bujkál.

Az egyensúly köveként segít megtalálni a harmonikus középpontot, az arany középutat mindenféle szélsőség között. Közreműködésével a nézeteltérésekben mindkét oldalt egyformán átlátjuk. Kiváló segítőtársa a hivatalos közvetítőknek (nem riporterekre, hanem különböző, ütköző szituációkban dolgozó közbenjárókra gondolok - ügyvédekre, rendőrökre, bírákra, stb.). Ajánlatos magukkal hordoznia azoknak is, akik peres ügyekbe keveredtek, válófélben vagy letartóztatásban vannak. Konfliktushelyzetekben egyéni törekvéseinket összehangolja a másik fél szándékaival, találva azoknak egy közös nevezőt; s gyakran egyszerű megoldást inspirál. Megbékélteti az eltérő látásmódú, vallású, életfelfogású embereket, legyen szó ismeretlenekről vagy családtagokról, barátokról, szeretőkről. Az egyén belső érzelmi zűrzavarán is segít, lecsendesítve a szélsőséges megnyilatkozásokat.

Mindemellett energizálja a testet, hogy képes legyen teljesíteni az akaratunkat; az 1-3 csakrák ösztönzésével vitalitást, lendületet kölcsönöz nekünk, s gyorsítja az anyagcserét, sejtregenerációt. Mikor hosszú időn át megerőltetéseknek vagy egyéb nehézségeknek vagyunk kitéve (nem csak fizikai értelemben), a magunknál hordozott vagy magunkon viselt tigrisszem segít átlendülni a fáradtságon, legyőzni a félelmet. Az alsóbb csakrák indukálásán keresztül tetteinket megtölti kreativitással és világos szándékkal.

Az aranyfényt közvetítő ásványként segít ráhangolódnunk egy magasabb tudatosságra. Vele meditálva eljuthatunk a feltétel nélküli szeretet, a megvilágosodott tudás és befogadó kegyelem meleg aranyporral átszőtt világába. Az innen visszatérő 'utazó' nem akar egyszerűen csak lebegni az élmény nyújtotta boldogságban: tettekre akarja váltani mindazt a tudást és erőt, amellyel e felsőbb világbéli kalandozás megajándékozta (a szakirodalmi forrás a fentieket keresztény kontextusba helyezte, ami talán ki is csendül a szövegből, bár én nem tartottam szükségesnek ennél jobban kihangsúlyozni). A földre érkező napsugár erejét közvetítve a teremtő, alkotó energia hordozója. Segít, hogy személyiségünk teljessé váljon, megleljük test és lélek harmóniáját, hogy minden tettünkkel kifejezhessük a fölöttünk álló szellemi hatalom nagyságát.

A többi kvarckristállyal jól harmonizál. Moldavittal (meteorüveggel) kombinálva segít felülemelkedni azokon a problémás pontokon, amelyeken hosszú időre leragadtunk.

A belőle csiszol tükör a tudatalatti, intuitív elme gondolataira rezonál, a mágikus látomások tükrözője. A jólét és anyagi gyarapodás érdekében szőtt varázslatok fontos alapeleme (peridottal, jadekővel, opállal, topázzal, pirittel, mágensvasérccel kombinálva). Védelmező erőként szolgál a rosszindulattal, gonoszsággal szemben. A római zsoldosok kimondottan az ellenül foganatosított sötét varázslatok elhárítása érdekében hordták.

A szervezetben a vérre hat, életerőt generál. A belsőelválasztású mirigyek működését stimulálja, kiegyensúlyozza használója hormonháztartását.

Források:

Cunnigham, Scott: Cunninham's encyclopedia of crystall, gem & metal magic (Llewellyn, 2003)

Simmons, Naisha, Raven: The Book of Stones - Who They Are & What They Teach (North Atlantic Books, 2007)

Wikipedia angolul, magyarul

Shimmerlings

a tegnap

Tegnap elég vacak délutánom volt, talán ezért is kerültem olyan nyomott hangulatba. Ebéd után ledőltem aludni, és a lassan ismerőssé váló, több, mint egy hete napról.napra kiújuló fejfájással ébredtem, ráadásul bágyasztó félhomályban. Megpróbáltam valami értelmes elfoglaltsággal elütni a nap hátralevő óráit, de az egész estémre rányomta bélyegét a kábult rosszkedv. 

Vacsora után aztán gyertyát gyújtottam és elmélkedtem egy sort a könyv kapcsán megfogalmazódott kérdéskörön. Végül, hosszú hónapok után először, meditáltam. Óh, mennyeien jó volt! Gyönyörű erdőbe vízionáltam magam, ahol a vaskos fatörzsek úgy borultak az illatos félhomály fölé, mint a templomoszlopok, s az avartakaró színpompás kavalkádjának szépsége felért bármilyen bársonyszőnyegével. Mámorító volt, s engem megkönnyebbült öröm töltött el. Bölénytotemem persze elkísért, noha jobbára csendes szemlélődéssel; együtt fürdőztünk a táncoló árnyékfoltokkal tűzdelt fátyolos napsütésben, együtt keltünk át a  roppant fák által közrefogott, sekély, fekete vizű tavacskán, együtt vágtunk keresztül a törpefenyvesen, s együtt heveredtünk le az aranyszínűre száradt, derékig érő fűtengerrel benőtt tisztáson. 

Azt hiszem, ha az ember elveszik az információk özönében, nem árt, ha van nála valamiféle tájoló - legyen az egy tudományos feltevés vagy vallási koncepció - ami segít megtartani az irányt. Én olykor szem elől tévesztem az utat. Aztán egyetlen, áhítattal telt pillanat hatására újfent megtalálom.

Áldás!

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

tarot és miegyebek

Tegnap kivégeztem a Nagy Arkánumot.

Mármint abban az értelemben, hogy átrágtam és kijegyzeteltem Richard Cavendish: A Tarot című művének az adukártyák szimbolikáját kifejtő fejezetét.

Kedvelem Cavendisht, mert az elfogulatlan tudós tárgyilagosságával járja körbe választott témáját. Habár érezhetően szkeptikus az okkultizmust illetően, mégis alapos és lelkes kutatója. Talán pont kívülálló volta miatt látásmódja széles perspektívát ölel fel, s ily módon átfogó, sokszínű leírást ad. Ami a Tarot-t illeti, nem kötelezi el magát egyik eszmei megközelítésnek sem, hanem igyekszik többé-kevésbé teljes körképet nyújtani azokról. Az egyes kártyák értelmezésébe beleszövi a Tarot spirituális történelmét formáló kiemelkedő személyiségek (Court de Gébelin, Papus, Wirth, Waite, Crowley, Jung, etc.), ill. szervezetek (szabadkőművesek, rózsakeresztesek, az Arany Hajnal Rendje, stb.) megközelítését, filozófiáját. S nem ragad le egyetlen paklinál: a könyv lapjain feltűnik a Waite,- ill. Crowley-féle csomag, a Mantegna tarocchi, a Visconti-Sforza, a klasszikus marseille-i tarot, és így tovább. Eleddig egyetlen negatívumként a viszonylag kis terjedelmet tudom felróni a műnek:).

Ami magát a Tarot-t illeti, azt hiszem, minden csodájával együtt az emberi fantázia teremtő erejének tökéletes bizonyítéka. Amióta érdeklődöm a téma után, már vagy egy tucat, egyformán bizonyíthatatlan eredetmagyarázattal találkoztam. A pakli egységes származtatása véleményem szerint már csak azért sem lehetséges, mert az első említések (1377, 1392, 1397) óta mind szerkezetében, mind képanyagában rengeteget változott (ez persze nem zárja ki, hogy egyes motívumai valóban valamely történelmi kultúrában vagy misztikus érában gyökereznek). Én mindazonáltal úgy látom, a Tarot-t az tette azzá, ami, hogy valaki egyszercsak, javarészt a képzelőerejére támaszkodva, többletértelmet tulajdonított neki. Az illető Antoine Court de Gébelin volt, aki 1781-ben közzétett 'Le Monde Primitif Analysé et Comparé avec le Monde Moderne' c. munkájában a Tarot-t egyiptomi eredetűnek nyilvánította, s úgy vélte, az ütőkártyák - hisz az ő korában még csak ezeken szerepeltek ábrák - a világ szerkezetét modellezik. Az elképzelést a kor misztikus társaságai, szerzői felkapták és továbbgörgették: a tóba dobott kő hullámai mind nagyobbak és nagyobbak lettek. Idővel aztán megjelentek a rektifikált, vagyis "kijavított" paklik, amelyek képanyagukban híven tükrözték a nekik tulajdonított eszmei jelentőséget. S ennek köszönhetően a kártyalapok fokról-fokra valóban megteltek archetipikus szimbólumokkal, alkimista, asztrológiai, kabbalista jelképekkel, s velük együtt mély spirituális tartalommal. 

Sajnálom, ha e szentségtörő meglátásokkal bárkinek a lelkébe gázolok, s szeretném gyorsan leszögezni, hogy mindez semmit sem von le a Tarot mai értékéből és használhatóságából. Hisz mostanra annyira árnyalt és összetett szimbolikájú ábrázolások gazdagítják a különféle csomagokat, hogy azokból valóban mély filozófiai háttér fejthető ki. Mind tudjuk, hogy a jósláson túl a Tarot a lelki-szellemi fejlődés hatékony segédeszköze, hiszen az egyes lapok a Kabbala életfájának szefíráit összekötő ösvényekhez igazodva az ember felemelkedését, Istenhez való eljutását, istenivé válását segítik. Ezzel kapcsolatban viszont némileg csípi a csőröm az a megcáfolhatatlan tény, hogy a kártya elsősorban férfi adeptusoknak szól. A lapokon szereplő férfialakok rendre a jelöltet reprezentálják, míg női figurái olyan elvont eszményeket jelenítenek meg, amiket a misztikusnak mentális fejlődése bizonyos pontjain magáéva kell tennie (s e téren számos erotikus konnotációval, utalással találkozhatunk). A történelmi eredet tükrében e tény érthető, hiszen a Tarot-t egy patriarchális kultúra szülte, vagy legalábbis: tette naggyá, s nem tudom, "női nyelvre lefordítva" megmaradhatna-e hamisítatlan jelentéstartalma. Nem is lamentálok tovább ezen, minthogy a magam részéről egyébként sem e kártyát tartom spirituális növekedésem elsődleges előmozdítójának:). Annál jobban érdekel a jövendőmondás, - ma fogok belevágni az ezzel kapcsolatos fejezetbe, feltéve, hogy rendetlenkedő töltőtollam nem szabotálja a műveletet.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-09

néhány szó a felmelegedésről

Tegnap este megint leültem meditálni. Többé-kevésbé sikerült magam mögött hagyni a napközbeni események emlékeit, az anyagi valóság körül forgó gondolataimat, de azért nem tudtam teljesen megszabadulni tőlük. Igyekeztem ellazulni, szabadjára ereszteni az elmém, hadd csapongjon kedvére, anélkül, hogy hosszabban leragadna egy-egy fantáziaképnél. Épp csak érintettem a képzeletemben felbukkanó víziókat, aztán visszaeresztettem őket a tudattalan homályos mélyére, ahonnan felmerültek: nem akartam ráfókuszálni egyik jelenésre sem. Az előző alkalmakkor a segítő szellememmel való találkozásra koncentráltam, s sokszor épp a görcsös összpontosítás akadályozta az elmélyedést; most nem voltak efféle szándékaim.

Egyszerre, mintegy diavetítés-szerűen, különböző tájak bukkantak fel előttem. Akárha egy dokumentumfilmben, gyorsan váltották egymást. Madártávlatból láttam Patagónia vörös fennsíkját, az Északi-sark kékesen szikrázó jéghegyeit, párába burkolózó esőerdőket, kínai rizsteraszokat, az óceán végtelenségét, a norvég fjordokat szegélyező, csipkézett élű, fekete sziklavonulatokat. A természeti képződmények fokozatosan átadták a helyüket az emberi civilizáció különféle megnyilvánulásainak. Egyik pillantaban egy indiai utca gépjárművekkel és hulladékkal teli látképe tárult elém, rongyos koldusokkal a padkán, lesoványodott tehenekkel az asztfaltsáv kellős közepén; aztán kelmesfestő asszonyok és félmeztelen elefánthajcsárok alakja bontakozott ki a képzelet kavalkadjából. Majd egy bakugrással Spanyolország langyos mediterrán éjszakájában találtam magam, ahol a kivilágított vendéglők szabadtéri asztalkái körül sötét hajú, bársonykreol bőrű nők és férfiak ültek, ahol a flamencotáncosok ruhájának vörös-fekete fodrai csempésztek színt a barna alkonyatba, s ahol mindezek aláfestő muzsikáját kasztanyetták csattogása adta. Aztán kávébarna, lesoványodott néger arcok, acéltól és üvegtől csillogó japán metropoliszok, terrakotta és okker festékkel bemázolt, hajukat fényes fekete sapka módjára lenyírt mosolygós dél-amerikai indiánok, narancsruhás, kopasz shaolin szerzetesek, turbánt viselő, porlepte arcú marokkói férfiak, csadorba burkolózó arab nők, hosszú szakállú zsidó rabbik tűntek elő az emberiség sokszínű antropológiai palettájáról. Elgyönyörködtem ebben a páratlan és lélekemelő sokféleségben, kulturális örökségünk diverzitásában és gazdagságában, az emberben rejlő szellemi potenciál ily árnyalt megnyilatkozásaiban.

Idővel az egymást váltó képek megfakultak, elhomályosodtak, s alásüllyedtek a fantázia tengerébe, miközben én fokozatosan visszazökkentem a hétköznapi realitások talajára. Magamhoz térve elgondolkodtam a látottak felől, elsősorban ismétcsak környezet,- és természetvédő szemmel. Nem akarok vészmadár lenni, de tény, hogy a globális felmelegedés javában zajlik, és ha nem teszünk ellene mind egyén, mind bolygó-szinten, katasztrofális következményekkel járhat. Engem mindeddig e következmények természeti vonatkozásai foglalkoztattak a legtöbbet, s elsősorban az élővilág pusztulásáért, illetve drasztikus átalakulásáért aggódtam. Sokáig bele se gondoltam az elkerülhetetlen társadalmi összeomlásba, amit például a tengerek szintjének megemelkedése vagy az elsivatagosodás folyamatának felgyorsulása okozna. Később néhány, a témába vágó előadás szembesített azokkal a szakszóval élve populációdinamikai problémákkal, amelyek az élettér beszűkülésével várhatók. Nyilvánvaló, hogyha az óceán birtokba venné a kontinensek peremét, jelentős migráció indulna meg onnan a szárazföld belseje felé. Az víz alá került területek hajdani lakosai, több tíz millióan, más országokban próbálnának letelepedni és életfeltételeket teremteni maguknak, ami egy bizonyos határ felett nem valósulhatna meg békés eszközökkel. A túlnépesedés és a források korlátolt volta (különösen, ha a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összeomlásának reális esélyével is számolunk) járványok kitöréséhez és háborúk fellángolásához vezetne.

No, mégiscsak belelovalltam magam. Arra akartam kilyukadni, hogy most először döbbentem rá amúgy istenigazából: e bolygószintű krach az emberiség szellemi örökségének vesztével is járna.  Kit érdekelne a felhalmozott tudás és tapasztalat, az emberi elme találékonyságát és csillapíthatatlan ismeretéhségét bizonyító számtalan kutatási eredmény, technikai találmány, csodás felfedezés? Ki törődne a muzeális értékű épületek, régészeti leletek, néprajzi gyűjtések megóvásával, ha a puszta életbenmaradás a tét? S a kényszerűen megváltozott életmód milyen hagyományok, szokások átörökítésének engedne teret? Talán csak azok a népcsoportok tudnák egészében megőrizni kulturális hagyatékukat, amelyek ma is a természettel összhangban, a civilizált világtól elzártan élnek.

Elgondolkodtam, hogy azon tömegek számára, akiket a jegesmedvék pusztulása vagy az őserdők elsivatagosodása hidegen hagy, az emberi képzelőerő, kreativitás, értelem és tettvágy tanújeleként ránk maradt archeológiai, történelmi kincsek, mai napig is élő évezredes szokások és vallások (de akár a modern kor bizonyos vívmányainak) megőrzése esetleg kellő motivációt jelenthetne a környezetpusztító életmód felhagyására. Fohászkodtam Földanyához, hogy segítsen észrevetetni a kérdés aktualitását és égetően fontos voltát - nem csak a nagykutyákkal (politikusokkal, multimilliomosokkal, cégvezetőkkel), hanem a társadalom közép,- és alsó rétegében élő kisemberekkel is. Hiszen annyi minden van, amit napi szinten tehetünk a felmelegedés megállítása érdekében, s közülük sok nem csak a környezetnek, de még a pénztárcánknak is javára válik! Nem beszélve a nemzetgazdaság fellendítéséről vagy az egészségmegőrzésről, ami mindannyiunk nagyon is kézzelfogható, nagyon is gyakorlatias érdeke, és szoros összefüggést mutat bizonyos környezetkímélő intézkedésekkel.

Fohászkodtam Földanyához, hogy engem is segítsen felismerni, mit változtathatnék az életmódomon, s adjon erőt ahhoz, hogy le tudjak mondani bizonyos kényelmi faktorokról, amiket ma természetesnek érzek (például hogy a buszra való várakozás helyett kocsival vitessem magam be a városba).

Fohászkodtam Földanyához, hogy tartson ki az irántunk érzett, gondoskodó szeretete, s a maga szelíd módján nyissa fel szemünk - hogy mindannyian meglássuk, milyen egyedülálló és gazdag birodalmat kaptunk, amelynek megóvása közös, egyénenkénti felelősségünk. E kötelezettség alól nem lehet kibújni, hisz valamennyiünk sorsa egybefonódott otthonunkéval, a Földdel; annak káprázatos élővilágával és számtalan, bennünket szolgáló természeti adottságával. Az Istennő adja, hogy újra megtaláljuk az összhangot a bolygó szívverésével, hogy újra szerves részévé váljunk a bioszféra vérkeringésének, hogy alázattal és felelősséggel töltsük be a nekünk rendelt kiemelt szerepet, s egy percig se feledjük: nem urai, tulajdonosai, gazdái, legfeljebb megbízott vagyonkezelői vagyunk e gyönyörű lakhelynek.

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-01-06

post scriptum

A 'látomás' c. bejegyzésben leírt élményhez nagyon hasonlóról számol be egy R. Gordon Wasson nevű amerikai bankár, aki amatőr, de annál lelkesebben kutatóként alávetette magát a "varázsgomba" hatásának Maria Sabín maszaték sámán, "curandera" felügyelete mellett. A szertartás során átélt vízióiról nagyon kifejezően így fogalmaz: " ... archetípusokat láttam, platóni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségét még jobban kiemelték." Nem is az a lényeges, hogy milyen konkrét jelenésre értette ezt (különféle tájképekre utal egyébként), hanem a megtapasztalás minősége. A bölényekkel telehintett prérit szemlélve ugyanez az érzés járt át; mégpedig hogy minden, amit ott látok, a valóságban fizikailag megjelenő dolgok szellemi esszenciáját, igazi lényegét testesíti meg egy minőségileg magasabb szinten. Szívesen kalandoznék tovább e különös világban - remélem, az istenek hozzásegítenek (és nem a gomba :))

Áldás!
Hulló Eső, lásd alább.