második fogás: további nyafogás

Tartozok némi magyarázattal az alábbi kirohanáshoz.

A rosszkedv akkor kezdett körvonalazódni, mikor Uzonkáékkal lementünk a partra megnézni az aug. 20. - ai tűzijátékot. A szabadtéri színpadon épp rock-koncert zajlott, és a nyüzsgő tömegben meglegyintett a nyári esték bulihangulata. Szinte hiányozni kezdett a cigarettafüsttel körített állott söríz, a dübörgő hangorkán, a könnyed partiflört, a vadulás. Szerettem volna egy üveg Soproni Démonnal a kezemben a színpad előtt ugrálni, és sikítva csápolni a megfelelő részeknél. Karjaimban a legkisebb unokahúgommal feltettem magamnak a kérdést: miért a nővérem családjával jöttem ide? Miért nincs olyan baráti köröm, akikkel a   közönség soraiban tombolhatnék?
Hadd szögezzem le, hogy nem vagyok az az alkat,  aki úgy mozog az éjszakában, mint hal a vízben. Sosem tudtam igazán elengedni magam; nem jártam koncertekre, szolid sörözéseket és hajnalig átmulatott táncházakat leszámítva nem buliztam. A márciusi gerecsei alakításomig mindössze egyszer rúgtam be. Mindig átkozottul összeszedett, felelősségteljes, józan jókislány voltam, aki a szórakozásban is szem előtt tart bizonyos kultúrmércét.

Talán rosszul csináltam. Mert most, huszonöt éves koromra, mikor már túl kéne lennem az 'ereszd-el-a-hajam' fázison, mikor a jövőm megalapozásán kéne munkálkodnom, mikor már nem szabadna (?) a pillanatnak élni, kétségbeesett vágyat érzek, hogy kirúgjak a hámból. Talán a körém fonódó kötöttségek elől menekülnék? - nem tudom. Nem akarok megállapodni, elkezdeni a babák sorozatgyártását, és megadóan belesimulni a fásult anyukalétbe. Miközben velem egykorú barátaim a családalapítás különböző fázisaiban vannak, én szeretném bepótolni mindazt, ami a kamaszkoromból kimaradt. A gondolattól, hogy már most minden elintézett legyen az életemben, kiráz a hideg.
Aztán belebotlottunk egy utcazenész csapatba - a világ legédesebb raszta srácai vitték a prímet - csehtamást játszottak, valakimondjameget, hairt, és megint összeszorult a szívem. Hová tűntek azok a haverjaim, akikkel én is letelepedhetnék egy poros járdaszegélyre, hogy énekelgessünk? Míg tizenéves kiskamaszként a gitár jóformán a hátamra volt nőve - Erdélytől Örményországig mindenhova elkísért - most legfeljebb a szoba magányában veszem elő. Bátyámmal még a Pirin oldalában, egy dohos menedékházban fagyoskodva is furulyát ragadtunk - jóformán alapfelszerelésnek számított a magashegyi túráink során. Emlékszem, mikor egy májusi Triglav-mászás során havas meredélyen ereszkedtünk alá. Mindenki egy kicsit be volt gazolva, mert rohadt egy lejtő volt (tesóm kedvese szánkázott is lefelé valamennyit, nem éppen önszántából), alján egy lavina által romba döntött kalyibával - így aztán, enyhítendő a parát, fennhangon énekeltük az 'I like the flowers' - t. Mikor vitorlástúrán beleragadtunk a szélcsendbe valahol a nyílt víztükrön, az alkonyi fényeket felváltó halovány csillagok alatt gitároztunk.
Hova tűnt az életemből ez a bohém szertelenség, ez az életvidám szabadság? Miért nem elég akarnom, elképzelnem, kívánnom, hogy újra részem lehessen benne?
Hátszóval, a huszadika megadta az alaphangot. Persze önmagában nem lett volna elég a kedélyem ily mérvű oxidálásához: de hozzácsapódott a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságok sokaságához. Már hónapok óta kínoz a gondolat, hogy hogyan tovább: egymásnak homlokegyenest ellentmondó vágyak, álmok és tervek között vergődök. Egyik felem szeretne világot látni, utazni, külföldre menni; új emberekkel megismerkedni, számos munkát kipróbálni pusztán a móka kedvéért, talán kicsit leszédülni a polgári jólét piedesztáljáról; a másik felem hosszútávú álmokat dédelget néprajztanulásról, gyógynövénytermesztésről, állattartásról és jurtalakó nomádkodásról. Közben valahol a tudatom peremén egy mini bridgetjones napról napra epésebben figyelmeztet a pasitlanságomra.
S mintha nem lenne elég ennyivel elbírni, hamarosan megérkezik Ajnácska, hogy a saját belső szörnyeit is rám zúdítsa. Ó, tudom, milyen kegyetlenül hangzik ez. Miután minden hidat felégettem magam mögött, s csupán egyetlen érdemi barátnőm maradt, még az ő jelenlétét is terhesnek találom. Egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy támogatást és vigaszt tudjak nyújtani neki. Kétgyerekes anya, aki a teljes idegösszeomlás szélén áll, a házassága a csődbejutás határán billeg, a mindennapjait pokollá teszik az acsarkodó szomszédok, az anyóssal-apóssal összerúgta a port, a férjétől pedig mind jobban elhidegül. Ahogy én, ő is meglehetősen magányos: ugyan sok régi évfolyam,- és iskolatárssal, cserkész ismerőssel és  soproni néptáncossal ápol jó viszonyt, igazi barátja talán egy-kettő ha van. Mikor találkozunk, mindig kipakol: tudom, mekkora szüksége van rá, tudom, mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy bátorítást kapjon, hogy megértésre leljen, de fogalmam sincs, meddig bírom még. Különösen így, hogy a saját életemmel sem tudok dűlőre jutni. Rettenetes perszóna vagyok, de a látogatásuk gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom.
S ennek kapcsán végül persze kénytelen vagyok szembenézni önnön kényelmességemmel, önzésemmel, gyávaságommal is. Nem mondhatnám, hogy a tükör, amit az elmúlt pár év történései tartanak elém, különösebben hízelgő képet festene rólam. Időnként egy-egy esemény óhatatlanul kikényszeríti belőlem a saját hiányosságaimmal való elszámolást: ebben a lelkiállapotban aztán arculcsapásként ért a spanyolországi túráról készült fotósorozat, ami egy másik ember sikerességét fémjelezte a szememben.
No, nem azért írtam le mindezt, mert a blogon keresztül remélek megoldást találni a gondjaimra. Dehát ez mégiscsak egy webnapló, nem szólhat csupa boldogságos dologról. A jövőben majd igyekszem visszakanyarodni a kevésbé személyes témákhoz. Addig is -
Áldás!

Eső

figyelem: kulturálatlan női hiszti következik hrabali körmondatba ágyazva

...mikor legszívesebben sírva fakadnál, noha nincs semmilyen ésszerű okod rá, noha nem történt semmi visszavonhatatlanul tragikus, épp csak az életed: csupán hogy egy barátod arra a spanyolországi csavargásra, ahová eredetileg téged hívott, végül egy szöszke zsebcsibével ment, és mikor azt gondoltad, már túlléptél ezen, a kiránduláson készített fotóit elnézve megszakad a szíved, és még azt sem tudod, voltaképpen miért is: mert sajnálod, hogy lemaradtál ennyi szépségről, vagy mert gyönyörű képei olyan találóan ragadják meg a táj lelkét, hogy szinte haragudni sem tudsz rá; közben mégis velejéig átélten gyűlölöd, mert céltudatosan megvalósítja, amit eltervez, mert nem érdekli, hogy a teljes létbizonytalanság állapotában él napról-napra, mert megtalálta azt a kifejezőeszközt, amin keresztül meg tudja változtatni a világot, mert az élete egy rohadt sikertörténetnek tűnik, hiszen még a mélypontokon is töretlen derűvel siklik át, és örök optimizmussal legyint arra, hogy nincs diplomája, nincs bejelentett munkája, felesége, családja, önálló lakhelye, ami mind valóban lényegtelennek tűnik, látva, hogy nélkülük is megvalósítható a boldog és teljes élet, miközben a te nyári terveid sorra dugába dőltek önnön gyávaságod és alkalmatlanságod miatt, a jövőképed egyre kaotikusabb,   majd szétvetnek az egymásnak ellentmondó vágyak, tervek és álmok, folyton-folyvást a társtalanságodon görcsölsz, úgy érzed, megfulladsz az otthon nyomasztó egyhangúságában és feszültségekkel teli légkörében, ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokéhoz asszisztálsz, egy helyben toporogva gyötrődsz a holnapon, s közben mizantróp különccé keseredve mindenkit elüldözöl magad mellől; és még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy sikítva tombolj, mikor...

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

"borul az ég mindenfelől, nem derül..."

A mai nap egyetlen pozitívuma, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Képletesen szólva, mert persze valójában lehet, de így vagy úgy: kétségtelenül pocsék egy nap volt. 

Kezdődött azzal, hogy Morla, a mór teknős, akit alig egy hónapja oly lélekszakadva vittem a megyeszékhelyre megoperáltatni, a szemem láttára elhunyt. Épp azon tanakodtunk Kendével, hogy van-e értelme ismét elhurcolni a műtétet végző állatorvoshoz (merthogy székletürítési problémák folytán fellépő fertőzés támadta meg), vagy esetleg szállítsuk egyenest a legközelebbi lódokihoz elaltatni, mikor őnagysága rövidre zárta a problémát: magasra emelt fejjel és kitátott szájjal sóhajtott egy nagyot, aztán kimúlt.

Persze nem álltam meg sírás nélkül, mostanában olyan vagyok, mint egy hisztis kétéves, minden  apróságon elpityeredek. Nem tudom, honnan ez a bőgőmasina-effektus. Nagyon elkeserített a teknőc sorsa, különösen, hogy kizárólag az én hanyagságomnak, patópáli nemtörődömségemnek köszönhetően jutott oda, ahova. Mindezek után úgy érkeztem meg az egyetemre, mint egy náthás panda, kistányérnyi sötét karikákkal a szemem alatt, piros és duzzadt szemhéjjal, meg persze egy rakás gyűrött papírzsepivel.

És a világ legagyapasztóbb (s egyben leghosszabb) előadásait ültem végig: mezőgazdasági géptan és számvitel követte egymást, egybefolyva a kilátástalanság és dögunalom soha véget érni nem akaró fullasztó masszájában. Mivel az indulás zaklatott percei közepette otthon hagytam a telefonom, azt se tudtam, hány óra; teljesen elvesztettem az időérzékem és valami agyzsibbasztó kábulatban hallgattam a trágyaszóró gépek meg a vállalati adóbevallás rejtelmeiről szóló lelketlen dumát.

A napot az agrokémia gyakorlat koronázta meg, ahol nem csak a saját összes számításom bizonyult helytelennek, hanem akaratlanul is tönkretettem egy évfolyamtársam mérését, s persze meg kellett ismételnem helyette. A folyamat mindössze további plusz húsz percet vett igénybe, s megtetézve a csigalassú lepárlókészülékekkel, egy okostóni és tenyérbemászóan flegma kis doktorandusz mitugrásszal meg a működésképtelen spektrofotométerrel kész élvezet volt. 

A mérés eltolódásának köszönhetően elszalasztottam a buszt, amivel a keresztapámhoz utaztam volna, így - édesanyámmal együtt - jó egy óra késéssel estünk be. Közben kiderült, hogy édesapám azért nem tart velünk, mert odahaza a fél házban elszállt az áram - többek között nem működnek a keltetők, a naposcsibék doboza fölé helyezett égők és a kinti csibeketrecet fűtő infralámpa sem. Mire hazaértem, sikerült életet lehelni az infrába, de a keltetők rettenetesen lehűltek, s a fene tudja, mi történt a tojásokkal. A kiscsibék közül ketten eléggé megszenvedték a hideget; visszadugtam őket a bújtatóba, ahol most megfelelő hőmérséklet uralkodik, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemben javulhat az állapotuk.

Mit írhatnék még... így fest egy igazán rémes nap. Egy dolognak tudok örülni: hogy lassan vége, s talán a holnap új lehetőségeket tartogat. Remélem, az istenek legalább a fél szemüket rajta tartják, s előbb vagy utóbb csak kihúznak a pácból... :) Addig is szép éjszakát, ja és áldott Mabont annak, aki ma ünnepli!

Hulló Eső, 2011-09-20

áááááááááááá

Elegem van! Boszorkánykodni szeretnék, varázsolni szeretnék, imádkozni szeretnék, körbe akarom táncolni az oltárt a Hold fényében, énekelni akarok az isteneimnek! Levelet akarok írni a barátaimnak, akiket hetek óta hanyagolok, okkult anyagokat szeretnék olvasgatni a neten, ismét el akarok merülni a varázsvilág nyüzsgő forgatagában. Úgy vágyom némi spirituális felfrissülésre, mint a kiszáradt, porlepte föld az esőre -  legszívesebben sikítva toporzékolnék: hagyjatok már békén, hadd kapjak levegőt! Belefulladok a mindennapok nehézségeibe, az újratermelődő konfliktusok özönébe, felőrölnek a köröttem villódzó feszültségek, a rám nehezedő elvárások, kusza érzelmek és érzések. Apró lázadásokkal igyekszem ellensúlyozni a káoszt: vásároltam egy újabb pentagramm-medált, ezúttal az Apacs ékszerüzletben. Mivel ezüst, nem okoz allergiás kiütéseket a bőrömön, így szünet nélkül hordhatom, a belefonódó világfa-motívum pedig biztosítja, hogy a felületes szemlélő ne szúrja ki azonnal a körbe foglalt ötágú csillagot. Tegnap már a munkába is magammal vittem Scott Cunningham "Földmágia" című művét, és kevéske nyugodt percemben lopva elővettem. Hetek óta lázasan tervezgetem leendő, természetesen nem pusztán esztétikai értékű, hanem mélyebb jelentéstartalommal bíró tetoválásaimat, telefirkáltam a határidőnaplóm lapjait különféle kelta motívumokkal és bölényalakokkal. Minden délután előveszek egy angol nyelvkönyvet, és végigrágom magam egy-két leckéjén, miközben az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre a Stonehenge-nél szeretném ünnepelni a Lithát. Ha nem szentelnék a napomból néhány percet efféle tevékenységeknek, valószínűleg záros határidőn belül megőrülnék.

Higgyétek el, nem maga a meló készít ki - állatok közt lenni számomra maga a paradicsom. (És micsoda állatok közt! Mesélhetnék például Rióról, a kék-sárga arapapagájról, aki nap mint nap újabb káromkodással rukkol elő... ésatöbbi.) A történet emberi oldala azonban kevésbé rózsás. Túl sok súrlódás, túl sok önhittség, túl sok makacs büszkeség, túl sok sértett harag, túl sok pénzsóvárság, túl sok indulat vesz körül. Nem bírom az érzelmileg túlfeszített élethelyzeteket, és most pontosan a közepén csücsülök egynek. Ha a munkáltatóim és a munkatársaim részéről nem is ér semmiféle atrocitás, akkor a családom, a magánéletem irányából zúdul rám egy rakás negatívum, szintén az állásommal kapcsolatban. Kezdek kikattanni.

Rettenetes, hogy mindig csak panaszkodok, nem? A minap (értsd: hetekkel ezelőtt. teljesen elvesztettem az időérzékem. a napok egybefolynak a folytonos, fullasztó szorongás égisze alatt) végigolvastam a májusi bejegyzéseket. Csupa elkeseredett, borúlátó, depressziós gondolat hemzsegett bennük.  Annyira le voltam terhelve, hogy képtelen voltam az örömteli pillanatok kellő értékelésére - bezzeg a gondok érzéseim szerint úgy tornyosultak fölém, mint egy sereg morcos elefánt. Ezúttal a kánikula is súlyosbítja a helyzetet. Említettem már, hogy ki nem állhatom a nyarat? Mert meleg, mert zajos, mert zsúfolt, mert túlontúl kitárulkozó, extrovertált, hangos és lármás. Főleg, ha a strandon nyüzsgő tömegek zsivaja mellett három páva, egy rakás gyöngytyúk és egy szószátyár papagáj rikoltozik az ember fülébe naphosszat :).

Na majd holnap. Holnap szabadnap, holnap talán jön egy kis enyhülés, holnap talán kicsit fel tudok töltődni. Holnap azt kezdek az időmmel, amit csak akarok. Holnap végre vehetek egy nagy levegőt.

Áldás reátok!

Haló Eső

nehézségek

Tegnap megint elvitt két tojót a róka. Ráadásul egyre több baromfi szörcsög, állítólag az a telep, ahonnan hozzánk kerültek, valóságos bacitanya, és rendszeresen különböző légúti fertőzések tarolják végig az állományt. Most mindegyik madár antibiotikumot és étrendkiegészítő vitaminkomplexet kap, de egyik-másik ennek ellenére is elég rondán néz ki. Minden reggel szorongva indulok itthonról: ma melyik jószág pusztult el?

Tegnap elalvás előtt Hérához, Júnóhoz, Freyához, Hestiához fohászkodtam. Nem hinném, hogy bármelyikük is különösebben gyengéd érzelmeket táplál a háziszárnyasok iránt, de félálomban nem jutott jobb az eszembe. Már az is felvetődött bennem, hogy varázslattal próbálom megtámogatni az üzletmenetet - Eileen Holland több idevágó praktikát is ajánl, de annak idején nem hittem volna, hogy egyhamar rájuk fanyalodok.

Persze, varázsolnék, ha lenne időm. De még meditálni sem meditáltam hónapok óta. A munka és a tanulás kettős harapófogójába szorulva a spirituális életem elsorvadt. Meglep, hogy a túlhajszoltság nem csak fizikailag vagy idegileg, hanem érzelmileg is ilyen kimerítő lehet. Mintha kiszáradtam volna belülről, kevés szabadidőmben a legalapvetőbb önfenntartás szintjén evickélek: estére hazaérve például semmilyen fennkölt dolog nem foglalkoztat jobban, mint egy meleg vacsora. Fáradtnak érzem magam még ahhoz is, hogy bármiféle szellemi jellegű tevékenységet űzzek, megelégszem a gyors, pillanatnyi kikapcsolódással (ergo valami bugyuta filmmel). Utálom  ezt az állapotot. Most kezdem megérteni, hogyan veszítik el a felnőttek az élet idegőrlő útvesztőjébe bonyolódva gyermeki fantáziájukat, a csodákba vetett hitüket, játékosságukat, bizalmukat a természetfelettiben. Nem és nem akarok ide eljutni.

Folytatnám még, de el kell kezdenem készülődni. Különben sem jönnek olyan gördülékenyen a szavak, mint korábban. Annyi mindentől megfoszt a stressz, hogy már-már attól tartok: önmagam is elveszítem.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső

...over...

" Huyana,

Your command of English was quite well. Sadly I don't have the resources or time to keep the Oh My Gods! site up any longer. Sorry :-(

-- Shivian Balaris "

- most tényleg el vagyok keseredve. ostobaság, ez csak egy weboldal, de mégis. ha mindössze pár nappal előbb rászánom magam a külső winchester megvételére, talán még időben ki tudtam volna menteni az egészet, ahogy terveztem. végig sem tudtam nézni. áh, elment az életkedvem -

tegnap este...

esbat helyett tesco.

Ezúttal ritka pocsék napom volt. Eddig sem lubickoltam a boldogságban, ha a tecsóban robotoltam, de bevallom, sok kellemes meglepetés ért. Előszöris, senki nem hajtott, mint a tatár, másodszor, egészen komoly feladatokkal is megbíztak, és ha egyszer-egyszer elbénáztam valamit, nem kapták le a fejem azonnal; harmadszor, a dolgozók szinte kivétel nélkül jófejek, segítőkészek és türelmesek voltak.

Tegnap sem volt nehezebb a meló, mint máskor, és az idő is telt-múlt (talán kicsit lassabban a szokásosnál): én viszont nagyon rossz hangulatban voltam. A kezdőlökést a sógorom adta meg, aki reggel ígérete ellenére nélkülem ment el egy munkamegbeszélésre. Noha nyilván nem szándékosan hagyott ki a dologból, már az is rosszul esett, hogy megfeledkezett rólam. Habár nem volt valós jogalapom haragudni rá emiatt, mégis meglehetősen morcos lettem.

Aztán a tescóban átöltözés közben eltört a szemüvegkeretem (nem csoda, szó mi szó, viharvert darab: már vagy négy éve hordom, és sosem voltam híres arról, hogy jól bánnék a cuccaimmal:)), így aztán egész délután mintegy félkarú (vagy inkább félszemű) óriásnak éreztem magam. Az árukat még csak-csak felismertem, de annál nehezebben boldogultam az emberekkel; akárha víz alatt volnék, nem csak a látásom, hanem a hallásom is tompulni tetszett. Talán mert egy-egy megszólalás megértésében oly nagy szerepe van a gesztusok, testbeszéd, mimika értelmezésének; én pedig az arcokból legfeljebb valami összefolyó, sárgás színű masszát láttam.

Mikor elindultam az első raklappal a vegyiáru-részleg felé, figyelmeztettek, hogy egy veréb beszabadult az áruházba, ne lepődjek meg. Később láttam is, átröppent a fejem felett, egy pillanatra megült egy billegő WC-papír - halom tetején, aztán tovaszárnyalt. Kimondhatatlanul sajnáltam, olyan kicsi volt, kecses, törékeny és életteli - egy parányi valóság ebben a reklámfényektől és vákumcsomagolt hazugságoktól csillogó, légkondicionált szép új világban. Összeszorította a szívemet a gondolat, hogy szerencsétlen valószínűleg a biztos halál felé tart: hiszen aligha fog magától kitalálni a zajok, színek, fények, emberek és áruk áthatolhatatlan labirintusából. Hülyének nézhettek, de majdnem sírva fakadtam emiatt.

Egész délután pityergős kedvemnél maradtam, és a szokásostól eltérően minden apróságot zokon vettem. A férfi munkatársak öntudatlanul is szexista megjegyzéseit; a biztonsági főnök szigorát; a vásárlók értetlenkedését, lekezelő modorát...

Mikor végre kiléptem az áruház ajtaján, Holdanya már teljes szépségében ragyogott az égen. Gyönyörű volt, valósággal lángolt a fekete felhők között - még szemüveg nélkül is lenyűgözött a látvány. Míg vártam a szüleimet (akik értem jöttek kocsival, hogy ne kelljen láthatósági mellény nélkül, foghíjas világítással hazatekernem), arra kértem az Istennőt, hogy adjon lelkierőt, türelmet és bátorságot szembenézni az élet nehezebb pillanataival is. Mindig lesznek jobb és rosszabb napok, akárhol dolgozzak is, megfutamodni előlük viszont előbb-utóbb nem lesz hova. Magamban fohászkodtam Holdanyához, hogy gyógyítson meg, töltsön el nyugalommal és kitartással.

Annyira kimerült voltam, hogy jóformán még csak szavakba se öntöttem a fenti gondolatokat - pusztán az Istennő támogatása és szeretete iránti kétségbeesett vágy töltött el. Vele párhuzamosan némi lelkiismeret-furdalás is felszínre bukkant az elmulasztott rituálé miatt. Olyan régen nem ültem meg amúgy istenigazából egy ünnepet! (A Beltaine-ceremónia életem legelfuseráltabb sabbatja volt). Az 'esbat' szó egy francia kifejezésből ered, amelynek jelentése nagyjából 'bolondos vidámság, felszabadult ünneplés'. Hát ez hiányzik nekem már hónapok óta. Eltökéltem, hogy ma este összeszedem magam, és megünneplem a Holdtöltét annak rendje és módja szerint.

Már alig várom :)))

H.E.

MCK

meg fogom alapítani a Magányos Chipszabálók Klubját, hogy eképp biztosítsak az elhízásnak és depresszióba süllyedésnek egy társadalmilag is elfogadott hátteret

még mindig harapós kedvemben

Tudom, hogy ez tényleg magánügy, ami tényleg nem tartozik akárkire, de nem bírom ki, hogy ne füstölögjek tovább.

Miért büntetnek az égiek?! Egész életemben szerencsétlen voltam a kapcsolatok terén. Aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, aki meg udvarolt volna, az nekem nem jött be. Alig pár alkalommal talál viszonzásra a vonzalmam,- minden esetben már foglalt pasik részéről. Valahányszor sikerült felkeltenem egy nekem is rokonszenves srác érdeklődését, kiderült róla, hogy van barátnője, és én lettem a gonosz harmadik, a gaz csábító, minden tisztességes, pasival felszerelt leányzó rémálma. Úgy tűnik, ahhoz nagyon jól értek, hogy rátaláljak egy kapcsolat gyenge pontjaira és módszeresen szétziláljam azt. Ebben az egyben aztán tényleg penge vagyok, noha csöppet sem tesz büszkévé a dolog.
Minden pillanatát gyűlöltem az ilyen helyzeteknek. Összes porcikámban éreztem, ahogy a gyanakvó barátnők féltékenysége és jogos dühe rám nehezedik. Szinte fojtogatott a belőlük áradó megvetés, harag és bosszúvágy, még akkor is, ha több száz kilométer választott el bennünket egymástól. Egyszóval ne gondoljátok, hogy élveztem a szerető szerepét. Arról nem is beszélve, hogy végül rendre én kerültem ki a legviharvertebb állapotban a szituációból.

Erre most itt van Levente. Megint. Ez már nem az első körünk, kitűnően példázva, mennyire hamvába holt próbálkozásról van szó.

Szánalmasak voltunk tegnap. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a megfelelő parti a számára. Előhozakodtam mindennel, még a pogánysággal is (mire nem képes két korsó sör), de sajnos az sem rendítette meg különösebben. És olyan édesen türelmes és kitartó és kedves volt, dehát őszintén: nem kétségbeejtő, ha egy srác annyira magányos, hogy képes a legjobb (lány-)barátjának rimánkodni egy fél estén keresztül?!

Annyira könnyű lett volna belemenni egy kis flörtbe, erőnek erejével kellett fegyelmeznem magam. Levente meg, aki pontosan tudja, mikor érdemes próbálkoznia, az utolsó pillanatig ütötte a vasat. Akkor és ott mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni neki - egycsapásra megoldódott volna a pasikérdés. Legalábbis míg kitart az alkoholmámor, mert józanul - és ebben biztos vagyok - nem akarok járni vele. Mennyivel kevésbé komplikált lenne az élet, ha viszonozni tudnám az érzelmeit! És valószínűleg sokkal kiszámíthatóbb is. Szépen ráállnék a "jókislány" - vágányra és végigpöfögnék rajta. Együttjárás, munka, eljegyzés, házasság, családi ház, gyerekek, megöregedés tisztességben (és unalomban).

Lehet, hogy nem vagyok igazságos, elvégre honnan tudhatnám, hogy milyen vele lenni, amíg nem vagyok vele. De csak kíváncsiságból belevágni, anélkül, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag meglenne az a bizonyos plusz, nem akarok. Őszintén irigylem azokat a lányokat, akik képesek belebonyolódni egy párkapcsolatba úgy, hogy nem tetszik nekik igazán a srác - én nem tudok. Sakk-matt.

Befejezem a hisztit, tényleg nem így szerettem volna felvezetne a Beltaine-t a blogba. Úgy tűnik, ezen a hétvégén semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem.

Áldás!

bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)

Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.

Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25

visszaszámlálás

Oké, újrakezdődött a szorongás. Ahogy mind közelebb és közelebb settenkedik a diplomavédés és az  államvizsga időpontja, úgy válok egyre stresszesebbé. Rohamtempóban falom a tételeket, lépten-nyomon rádöbbenve, milyen sokat felejtettem, közben igyekszem tartani a frontot a másik szakomon is, ahol lassan elérjük a félévközi zh-k kulminációs pontját. A konzulensem, akivel az elmúlt egy évben gyakorlatilag egy szót sem beszéltem (nem hirig, hanem a szakdolgozatommal kapcsolatos tétlenségem folytán), nemrég írt, hogy kézhez kapta a munkámat. A gyomrom öklömnyi csomóvá zsugorodott ennek olvasatán (nem mintha amúgy sokkal nagyobb volna egy felnőtt öklénél, de hagyjuk a biológiát, én itt most képes beszéddel élek). Minekutána a véleménye kikérdezése és a tanácsai megfogadása nélkül, a saját szakállamra ütöttem össze az irományt, félek, hogy sok hibát fog találni benne. Én magam nemrég eszméltem rá egy ordenáré szakmai hiányosságra és egész biztosan van néhány számadatokat illető és tárgyi tévedés is. Mindenkitől azt hallottam, hogy úgysem fogják végigolvasni, ne aggódjak bagatelle mulasztásokon, nem érdekel senkit, mit írtam, csak legyen kész. Nem mintha ennek szellemében tökéletesen félrvállról vettem volna a tartalmat, de példának okáért nem szőröztem túl sokat azon, hogy kies hazánkban 3925 avagy 4009 barlang van-e, és hogy ezek összhossza valóban annyi, amennyinek a szakirodalmi forrásom 10 évvel ezelőtti felmérése állította.

Fő mumusom mégis a plagizálás réme. Minden felhasznált forrásművet részletekbe menően feltüntettem, még a webes hivatkozásokat is, és amennyire emlékszem, semmit nem emeltem át szó szerint, hacsak nem idézőjelek közé illesztve. De azért szégyentelenül beledolgoztam a szövegbe a dolgozathoz összeolvasott irodalmakat. Félek, hogy valakinek előbb-utóbb szemet szúr a dolog.

No és végül, de nem utolsósorban: a szakmai vonatkozások. Vajon jól értelmeztem a geológiai szakkifejezéseket, ábrákat, diagrammokat? Vajon jól kapcsoltam össze a különböző ősföldrajzi eseményeket a különféle kőzettípusok keletkezésével? Vajon reálisak és következetesek az ok-okozati összefüggések, vagy jól elbaltáztam az egészet? Vajon számon fogják-e kérni rajtam, hogy értem-e mindazon hajhullatóan nyakatekert terminus technikusokat, amiket belefoglaltam a leírásba? Mert bizony némelyikkel hadilábon állok... :(

Gőz kieresztve, befejeztem.

Áldott éjszakát!

Hulló Eső, 2010-11-22