boszorkányos gyülekezet

Amint azt tudjátok, Szent György napja Kelet - Európában hagyományosan a legelőre való kihajtás dátuma, kontinens nyugati felén május 1.-jére datálódó tavasz,-vagy nyárköszöntő ünnepek megfelelője. Évszakváltó, forduló jellegéből fakadóan átmeneti idő, s mint ilyen, igazán boszorkányos nap: a néphit szerint sűrűn járnak az állatállományt megkörnyékező rontó bűbájosok és ekkor zajlik a Gellért-hegyi boszorkánymulatság is. Ez alkalomból csokorba gyűjtöttem a történelmi és népi boszorkánysággal kapcsolatos eddigi bejegyzéseimet. Jó böngészést!

(Forrás)

A boszorkány és a szőlőhegy

Boszorkánypalack

A boszorkányszombat

Küldött béka, rongyos macska

Boszorkánykör, tündérgyűrű

Gomba és boszorkányság

Metamorphosis strigae

Miről ismerkszik meg a boszorkány?

Miből lesz a cserebogár? 

A boszorkányság eszköztára: a seprű 

Túl a lucaszéken: a boszorkány felismerése 

Maria de Zozaya látomása

A boszorkány halála

Tíz érdekesség a boszorkányüldözésről

A böjti boszorkány

Boszorkányok Magyarországon (1967)

olvasmánylista

Ismét kitört a szakdoga-őrület, amelynek hozadékaként lelkiismeretes alapossággal belegubancolódtam az újabb keletű pogány mozgalmakkal kapcsolatos szakkönyvek meglepően szerteburjánzó szövevényébe. Az alábbiakban néhány angol nyelvű, általános referenciamunkát szeretnék a blog esetleges olvasóinak figyelmébe ajánlani, amelyek átfogóan tárgyalják a nyugati kultúrában elterjedt neopogány mozgalmakat, közösségeket, elgondolásokat és vallásos attitűdöket. Némelyik könnyen emészthető, mások kicsit szőrszálhasogatóbbak; van, ami ugyan széles merítéssel, de csak karcolgatja a felszínt, van, amelyik egy szűkebb jelenséget vizsgál a gyökerekig leásva. Közös vonásuk, hogy a szerző(-k, közreműködők jelentős hányada) maga is valamilyen modern természethívő, politeista irányzat követője, így a bennfentes szemével és lelkületével (olykor a szakmai elfogulatlanság és az apologetikus intenciók határmezsgyéjén bóklászva)  tárja fel e hitrendszereket. Jó szórakozást az érdeklődőknek!
(A félreértések elkerülése végett: a linkek az Amazon-ra mutatnak, ahol részletesebb infók olvashatók az egyes kötetekről.)

Adler, Margot 2006: Drawing Down the Moon. Druids, Goddess-Worshippers, and Other Pagans in America Today. Penguin, New York.

Clifton, Chas 2006: Her Hidden Children: The Rise of Wiccaand Paganism in America. Rowman & Littlefield

Harvey, Graham 2005: Animism: Respecting the Living World. Hurst & Co, London.

Harvey, G – Hardman, C (eds.) 1996: Paganism Today: Ancient Earth Traditions for the 21st. Century. Thornston, London.

Harvey, Graham 2000: Contemporary Paganism. Listening People, Speaking Earth. New York University Press, New York. 

Harvey,G – Clifton, Ch (eds.) 2004: The Paganism Reader. Routledge, London.

Harvey, G – Blain, J – Ezzy, D (eds.) 2004: Researching Paganism. Altamira, New York.  

Hutton, Ronald 1999: The Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford University Press, Oxford. (Hutton kicsit kilóg a sorból, mert ugyan pogány családban nevelkedett, felnőttkori hitéletéről keveset tudni: a Triumph of the Moon viszont megkerülhetetlen, zseniális alapmű. A szerző további írásait is szívből ajánlom!)

Magliocco, Sabina 2004: Witching Culture: Folklore and Neo-Paganism in America. University of Pennsylvania Press.

Pearson, Joanne - Roberts, Richard H. - Samuel, Geoffrey 1998: Nature Religion Today: Paganism in the Modern World. Edinburgh University Press, Edinburgh.

Pizza, Murphy - Lewis, James R. 2009: Handbook of Contemporary Paganism.(Brill Handbooks on Contemporary Religions, Vol. 2). Brill Academic Publisher

Strmiska, Michael 2005 (ed.): Modern Paganism in World Cultures: Comparative Perspectives. ABC-Clio, Santa Barbara.

York, Michael 2003: Pagan theology. Paganism as a World Religion. New York University Press, New York

napfogyatkozás: hiedelmek, hagyományok

A napfogyatkozást többnyire baljós jelnek, rendellenességnek, a Nap éltető erejét megcsappantó gonosz természetfeletti támadásnak tekintették a különböző társadalmak. A tatárok szerint egy, a csillagokban lakó vérszívó szipkázza el a napfényt; a kínaiak úgy vélték, mitikus sárkány harap ki nagy falatokat az égitestből. Bizonyos filozófiai iskolák számára a váratlan napfogyatkozás azt jelezte, hogy a mennyek elégedetlenek az aktuális uralkodóval. Az ókori görögség is hajlamos volt valamiféle küszöbönálló katasztrófára figyelmeztető égi intésnek tekinteni e jelenséget. A mezopotámiaiak regnáló királyukat féltették a nap,-és holdfogyatkozások ártalmas befolyásától; ha azok beszennyezték az uralkodót, csak bonyolult rítusok segítségével tudott megtisztulni. Egy mítosz Inanna (sikertelen) égi hatalomátvételének viharos következményeként írja le Nanna vagy Sín (Suen) holdisten megcsappanását.

Az egyiptomiak egy rosszakaratú démont hibáztattak a ritka jelenségért, míg a skandinávok Sköllt, a napistennő, Sól nyomdokaiban járó és őt végül elemésztő farkast. A hinduk szintúgy egy sárkányt, név szerint Svarbahnu-t teszik felelőssé a napfogyatkozásért.

A karibok azt állították, a rosszindulatú szellem, Mabouia a vétkes a napfogyatkozásban. Dél-Amerika egyes népcsoportjai a közelgő apokalipszis előjelének vélték e ritka eseményt, és a mindenség urát, a teremtőt, Tamoi-t magasztaló dalokkal igyekeztek elhárítani a fejük fölül a bajt. Az Andok hajdani lakói számára az elsődleges életerőt, a mindent megelevenítő energiát Inti, a napisten szolgáltatta: fényének elhalványulását, korongja eltűnését aggodalommal figyelték. Napfogyatkozás idején megkettőzött igyekezettel fohászkodtak hozzá, siratóénekeket és panaszos jajgatást is szőve az imákba, sőt: demonstrálandó, hogy napfény hiányában a föld minden élőlénye nyomorúságosan senyved, megvesszőzték a háziállatokat is, hogy hangosan bőgjenek. 

A kereszténység a Jézus halálát követő váratlan napfogyatkozást mint az Atya gyászának és haragjának szimbólumát tartja számon.

Az elképzelés, miszerint valamiféle szörnyeteg falja fel, majd öklendezi ki az ég urát, szinte univerzális: ennek emlékét őrzi a napfogyatkozásra vonatkozó kifejezés például a csuvasoknál vagy az észt folklórban, mivel mindkettő az evéssel, megevéssel áll kapcsolatban.

Nem minden nép értelmezte ugyanakkor vészterhes ómennek a Nap vagy a Hold megfogyatkozását. Egyes észak-amerikai törzsek szerint a karjaikban tartott újszülötteik takarják ki az égitestek kisebb-nagyobb részét, ily módon számukra a fogyatkozás éppenséggel az új élet, új reménység ígéretét hordozta. Tahitin pedig nemes egyszerűséggel a két égitest szerelmes egyesülését látták benne. 

A napfogyatkozást gyógyítani is igyekeztek azok a kultúrák, amelyekben negatív szerepet kapott. Többnyire gongok, kolompok, trombiták, ütőshangszerek által keltett zajjal igyekeztek elkergetni a Napot fenyegető égi ellenséget. Volt, ahol lángoló nyílvesszőket lőttek az égbe, hogy segítsenek újragyújtani a Nap tüzét.

A magyar néphitben különféle ártó figurák: az ördög, a sárkány, a markoláb (markaláb), varkalács, (virkolák, virkolács stb) eszik meg a Napot, vészterhes időket jósolva. „Azt mondják, hogy a varkalács eszi a Napot. Műk láttuk és. De tudja, hogy lehet azt meglátni? Apókámat láttam, tettek egy edénybe vizet, s áttör a vízbe látta, hogy kap hozzája, így harap belőle, ulyan, mint a rák."(Diósfalu). „Apám mindig mondta, mikor elfogyott a Nap, vaj háború lesz, vaj világvége." „Ha a Nap fogyatkozik, akkor a keresztények halnak, ha a Hold fogyatkozik, akkor a pogányság hal." (Pusztina, Bosnyák Sándor gyűjtése, idézi Jankovics). 

Diószegi Vilmos kutatásai szerint a markoláb alakja a palóc kulturális örökség sajátja, e kígyó,-vagy madárforma szörny Palócföld bennszülöttje, ennek ellenére az ország más tájairól is ismert (jelezve a palóc kirajzás hatását). "Mikor a Hold fogy, mög a Nap is, a Markaláb öszi. Mög is láccik, hogy kapkoggya" - így Róheim Géza egyik szegedi adatközlője. 

Ugyanakkor a virkolák, varkalács talán azonos vele (hangzás alapján könnyen következtethetünk erre; Diószegi persze az eltérő eredet mellett tette le a voksot). Utóbbi a szláv "vlokodlak" származéka, szomszédnépeink és a velük szoros kapcsolatban élő magyar közösségek csordásfarkast, farkasszellemet, vérszívó kísértetet illetnek ezzel a névvel (lásd még az alakváltó prikulics esetét). Az a hit, hogy a fogyatkozó Holdat, illetve eklipsz idején a Napot valami farkasféleség falja fel, a magyar nyelvterületen élő szászok-románok sajátja, a magyar néphitben való megjelenése átvételnek köszönhető.

Göcsejben kutya, házi rágcsálók, kakas marcangolják a Napot; a Balaton-felvidéken maga a Hold verekszik vele, esetleg sárkányháton lovagoló garabonciások rohamozzák meg, netán a kereszteletlenül elhalt vagy szándékkal elhajtott gyermekek mennyországból kirekesztett lelkei. Tordatúron háborút, katasztrófát sejtenek a napfogyatkozás láttán. 

Mi azért holnap ne ijedjünk meg nagyon; viszont ne is szemléljük elővigyázatlanul az eseményt. Hogy milyen eszközzel lehet és milyennel tilos figyelni a Nap és a Hold nászát, arról többek között az Index írt részletesen.

a kapuk őre

Stílszerűen január és egyben az év nyitányaként szerettem volna közzétenni ezt a bejegyzést, de ahogy teltek a napok és sűrűsödtek a vizsgaidőszak viharfelhői, már csak az motivált, hogy még a hónap során elkészüljek vele. Nos, jobb későn, mint soha.

Janus-szobor a Vatikáni Múzeumban. Forrás

Janus nevében hordozza fő attribútumát: ő az átjárók, kapuk, sőt, konkrét és átvitt értelemben minden átmenet, kezdet és vég őre. Nevének etimológiai eredetére több magyarázat született, mind kapcsolatban áll az istenség sajátos vonásaival: egyes ókori szerzők (Cicero, Ovidius és Macrobius) több modern kutatóval karöltve a "menni, haladni, mozogni" jelentésű latin ire,- illetve ősi indoeurópai *yā- gyök mellett tették le a voksot.
Janus felügyelete alatt áll a világ keletkezése és megszűnése, a mennyek bejárata, minden év, hónap és nap kezdete, maga az idő. Két, ellentétes irányba tekintő arccal ábrázolták, hangsúlyozván, hogy a múltat és jövőt egyaránt látja, s kapcsolatot teremt térben és időben elkülönülő szférák között. Többnyire mindkét portréja felnőtt, szakállas férfi, bizonyos képmásain viszont az egyik idős, meglett ember, a másik csupasz állú ifjú. Trencsényi női kísérőiről, a beszédes nevű Antevorta-ról (előretekintő) és Postvorta-ról (visszanéző) is említést tesz.
Mint minden kezdet urát, valamennyi fontosabb vallási szertartás elején megidézték (függetlenül attól, milyen célból, mely istenségnek szólt a ceremónia). Neki szentelték az év első hivatalos áldozatát, a január 9.-én bemutatott Agoniumot (ekkor a rex sacrorum egy kost ajánlott fel az istennek). Az élet sarkalatos eseményei (a születéstől a különböző avatási rítusokon és házasságon át a halálig) hozzá tartoztak; ő vezette fel az új világkorszakokat, neki köszönhetők bizonyos sorsfordító kulturális vívmányok. Egyik mítoszában mint Latium első királya vendégül látja és -  mezőgazdasági ismeretek fejében - birodalma felével ajándékozza meg Szaturnuszt, mintegy szimbolizálva a római és a görög műveltség ötvöződését s egyben kezdet és vég összefonódását. A földművelési fortélyok elsajátítás a jellegzetes civilizáció-alapító kultúrhéroszokkal helyezi egy sorba. Egy másik legenda szerint a szabin nők elrablásakor vulkanikus gejzírkitöréssel akadályozta meg, hogy az üldözők utolérjék Romulust és embereit, eképp segítve Róma megalapítását. Mi több, az Encyclopedia Britannica szerint a Tiber nevét Janus és egy nimfa, Camanese fia, Tiberinus után kapta, aki a folyamba fulladt.

A római panteon "bennszülöttje", görög megfelelője nincsen. Az égi hierarchiában eredetileg elfoglalt pozícióját illetően megoszlanak a feltevések: egyesek szerint a legfontosabb (s talán az első) istenség lehetett. Mások Diana (Iana) párjaként mint napistent értelmezik, aki összeköttetést biztosít a az ember és a mennyek birodalma között; a rítusok elején azért könyörögnek hozzá, mert rajta keresztül érhető el a megszólítani vágyott istenség. Amable Audin francia régész úgy vélekedik, hogy voltaképpeni szülőanyja a sumér kultúra. A mezopotámiai templomok keleti felén elhelyezett oszlopok, amelyek a felkelő Nap irányát jelezték a nyári, illetve téli napforduló idején, a proto-indoeurópai vallás egyik esszenciális motívumát, a mitikus ikerpár alakját idézték meg (az ikrek egyike, összeköttetésben a kihunyó fénnyel, halandó, míg a másik - a diadalmasan újjászülető Napot reprezentálva - halhatatlan). Később a Közel-Keleten és Egyiptomban már egyetlen pilléren, két torzóval ábrázolták őket, s végül két, ellentétes irányba tekintő fejjel - Audin szerint ez az ikonográfia önállósodott Janus-ként a római birodalomban. 

Janus szertartásos megszólításai közé tartozott az 'istenek atyja', 'kapuk őre', 'megnyitó', 'teremtő', 'istenek istene', 'magvető', 'iker'. Noha a 'Pater' - atya jelző gyakori toldaléka a különböző égiek nevének, Janus esetében nem pusztán a tisztelet kifejezésére szolgált, ősi, mindent és mindenkit megelőző létezését emelte ki. Mindezzel együtt genealógiai értelemben nem atjya a többi istennek, pusztán előde; ez az elsőbbség talán prelatin, vagyis a rómaiakat megelőző eredet emlékét őrzi.

Tipikus díszítő jelzője a 'Geminus', egyszerre utalva két arcára és az általa térben és időben, valós értelemben és szimbolikusan összekötött két szférára (Janus Geminusnak - illetve Portae Belli-nek - nevezték legismertebb szentélyét is - lásd alább). 'Patulcius'-nak és 'Clusivivus'-nak mint az ajtók, bejáratok urát címezték, akinek hatalmában áll nyitni és zárni azokat. 'Quirinus' minőségben a háború és béke felett rendelkezett; belligernek (harchozónak) és pacificusnak (békeadónak) is szólították. Numa által építetett híres templomának ajtajai nyitva álltak, ha Róma hadat viselt (hogy képletesen befogadják a - győztesen - hazaérkező katonákat), békeidőben viszont zárva voltak. A 'Quirinus' cím a quirite-re, a civil állampolgárokra, (átmenetileg) leszerelt katonákra utal; e néven önálló istent is számon tartottak, aki a város nyugalmát vigyázta (alakja egybemosódott Januséval).A Portae Belli-hez hasonló rituális átjárók, kapuk, ívek egyébként Róma-szerte elterjedtek voltak.
Janus számos rokon vonást mutat Júnóval, egyik állandó díszítő jelzője, a Iunonius is erre utal. Mindketten uralják a hónapok első napját, mindkettejüknek áldozatot mutattak be Újhold idején, és mindkettőről feltételezik, hogy utána nevezték el januárt. Közös ünnepük az október 1.-jén tartott Tigillum Sororium (ezen Janus Curiatust tisztelték meg). Ugyancsak említést érdemel, hogy Juno a női termékenység és a gyermekszülés patrónája, miközben Janus a férfi nemzőerő és a fogantatás istene is. Consivius-ként, azaz magvetőként nem a gabona, hanem az emberi élet szárba szökkenésére ügyelt, a nemi aktus során megnyitva az utat a férfi magja előtt. 
Ugyan saját, specializált papsággal nem rendelkezett, számos ünnepe volt. Január elsején - attól fogva, hogy ez számított az újév első napjának - ianual-nak nevezett sós süteményeket készítettek a számára. A napról úgy vélték, meghatározza az év további menetét: ahogy telik, úgy telik majd az egész esztendő. A már említett Agoniumon túl a hónapok első napján a rex sacrorum és a pontifex minor áldozatot mutatott be neki (miközben a regina sarcrorum Júnónak áldozott). A napszakok közül hozzá tartozott a reggel. A lakás ajtaja, a város kapuja és mindenféle határok őreként gyakran tisztelegtek előtte különböző rítusokkal és számos határterületet neveztek el utána.
Kiemelt fontosságúak voltak a hadviselési szezon nyitányát és zárását kísérő ceremóniák. A Marsnak és Janus Quirinusnak szentelt ünnepségsorozat - amely márciusban és októberben zajlott le - a háború megkezdését, majd a béke visszaállítását és a hazaérkező katonák visszafogadását szimbolizálta. A szertartásokat a Salii Palatini és a Salii Collini tagjai mutatták be. Az ünnepek sajátos dialektikáját, s vele Janus, a vészhozó és békeadó kétarcúságát e két papi rend létrejöttének legendája is tükrözi: míg a háború istenének, Marsnak szolgáló Salii Palatini-t a békeszerető Numa, addig a Quirinus-nak állított Salii Collini-t a harcias Tullus alapította. A szertartásokat mind márciusban, mind októberben közösen mutatták be.
Különös jelentőségű a Tigillum Sororium, Janusnak Junóval közös ünnepe, amely során a csatározásból hazatérő zsoldosokat reintegrálták a városba: a katonák megtisztultak a háború - valós és képletes - szennyétől és megszabadultak harci dühüktől, így válhattak ismét a civil szférára veszélytelen, teljes értékű polgárokká. Juno és Janus kettősének szoros összetartozását jelzi, hogy ekkor használt nevüket egymástól kölcsönzik: Janus Curiatus a Juno Curitis tükörképe (az istennő e tisztségében a fiatal harcosok oltalmazója), Juno Sororia ('nővér') pedig talán a 'Geminus' - ikrek titulusra reagál. Összekapcsolja a két istenalakot a nimfa Carna, a küszöbök és kapufák protektora, akit Júnóval azonosítottak és akit egyik mondája szerint Janus szeretőjévé tett, majd a zsanérok, sarokvasak istennőjévé emelt. Rajta és Camese-n kívül Jana, illetve Juturna nevezetű szeretőjéről is megemlékezik a hagyomány.
Más istenekkel is feltűnő párhuzamot mutat, a már említett Qurinus-on túl ide tartozik Portunus, a ki,-és bejáratok, valamint kikötők, rakpartok felvigyázója. Portunus ugyan saját papi renddel és önálló ünnepnapokkal büszkélkedhetett, nem kizárt, hogy Janus szerepkörének osztódásával született. Vestáról, a tűzhelyek úrnőjéről, Róma anyjáról Janushoz hasonlóan minden rituálé során megemlékeztek, mégpedig a szertartás zárásakor. Szaturnusszal való összefonódását a már említett mítosz mellett a két istenség közeli ünnepei is jelzik; a Saturnalia első napja és a január 9.-ei áldozat közt mindössze két hét telt el.

A négyarcú Janus-nak - Janus Quadrifrons-nak - szentelt kapu Rómában. Forrás

A Portae Belli bronzkapui utoljára i.sz. 536-ban, Róma ostroma idején tárultak fel. Ekkorra a pogány vallás közel másfél évszázada illegalitásba vonult: Theodosius i.sz. 390-ben közzétett rendelkezése megtiltotta a nem-keresztény hitgyakorlatot. A kapukat - amik a fenti esztendő óta zárva voltak - éjszaka, titokban nyitotta ki valaki, Róma kereszténység előtti vallásának vélhetőleg utolsó élő aktusaként. Janus, Latium elsőként és utolsóként tisztelt istene e tekintetben is hű maradt liminális, kezdet és vég találkozásánál elfoglalt szerepéhez.

Források:

 

Encyclopaedia Britannica - Janus

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Volume 7, 'Janus' címszó)

Trencsényi-Waldapfel Imre 1963: Mitológia. Gondolat Kiadó, Budapest

Wikipédia - Ianus

Wikipedia - Janus

a régiek istenei

Az első, Kárpát-medencei istenábrázolások a neolitikumból származnak. E korszak a mezőgazdasági művelés megjelenésével veszi kezdetét, amely Kisázsiából (a mai Irán, Szíria, Irak és Dél-Anatólia területéről) kiindulva meghódította Európát. Míg a Közel-Keleten i.e. 10 000 környékére datálhatók az első földművelő telepek, Dél-Európában csak i.e. 7000 után, hazánkban pedig i.e. 6000-5000 között jelennek meg. Az Elő-Ázsiából érkező telepesek magukkal hozták a Kárpát-medencében idegenhonos kecskét, juhot vagy árpát; az Alföld kiterjedt lápvidékén élő mocsári marha domesztikációja viszont már helyben indult meg. A Keszthely-Munkács vonaltól délre eső területeken fokozottan érezhető a balkáni-anatóliai hatás, sőt, a leletek egy része a mezopotámiai kultúrkörrel rokon vonásokat mutat.

Az új életforma előidézte a világkép átalakulását is: míg a vadászó-halászó társadalmakban a természeti szellemek, totem-állatok kultusza dominál, az újkőkori népességnél a háziasított állatfajok, az időjárási elemek és a földi változásokra kiható égitestek, valamint a termékeny anyaföld válik vallási hódolat tárgyává. A fazekasmesterség, az agyagszobrászat lehetővé tette a transzcendens létezők művészi megjelenítését. A földművelés istenei az i.e. VI. évezred közepén bukkannak fel a Kárpát-medencében.

Egyik legidősebb képviselőjük a Lúdvári Vénusz, amely a mai Gyálarét körzetben feltárt két újkőkori település - Szilágyi-major (i.e. 5800) és Lúdvár (i.e. 5700) - ásatásai során bukkant elő. A '60-as évek elején egy szerencsés véletlen hozta napvilágra a lelőhelyet: útépítés közben botlottak bele a hajdani telephelyek maradványaiba. Ami a Lúdvári Vénuszt illeti, agyagból formált, 16 centiméter magas, kerekded tomporú nőalak; aránytalanul nagy, minden bizonnyal szimbolikus okokból túlhangsúlyozott alteste nem a korabeli szépségideál, hanem a női termékenység, a bőkezű anyatermészet megjelenítésére szolgál. Az istennő-figura érdekessége, hogy két darabból állították össze: a jobb,- és baloldali testfélt megformázó agyagdarabba a rögzítést szolgáló gyufaszálnyi ágacskákat szúrtak, összeillesztették, majd egyben kiégették őket. Trogmayer Ottó, az ásatásokat vezető régész szerint ez a kialakítás talán a világban tapasztalt bináris oppozíciókat - nap-éj, férfi-nő, stb. - jelképezi.

(Érdemes megemlíteni Fekete Mária régész-professzor gondolatait a Körös-kultúra steatopyg - vagyis zsírfarú - idoljai kapcsán, amelyek töredékes formában más hazai lelőhelyekről is ismertek [példa: séi vénusz, nagycenki vénusz, gorzsai vénusz]. Szerinte e szobrocskák egyszerre stilizálják a teremtés két pólusát, férfit és nőt, amelyek egymást kiegészítő ellentéte a termékenység záloga [nem véletlen, hogy a két nemet eggyé olvasztó hímnős, hermafrodita ábrázolások is ismertek], s ami funkciójukat illeti, a természet megújulásáért hozott [ciklikus] áldozatként szolgáltak: több részből történő kialakításuk szertartásos feldarabolásukat segítette elő. "Ily módon - írja Fekete Mária - a majdan kialakuló istenvilág azon [képviselőinek] előképei, akik halálukkal és újjászületésükkel az élet és az étel reményét és folyamatosságát biztosítják az emberek számára." )

 A tiszai műveltségből származik az I. Kökénydombi Vénusz, amely az i.e. V. - IV. évezredben készült és a Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydomb ásatásai során került elő az 1940-es évek elején. Zsámolyon ülő nőalakot mintázó (talán áldozati?) edény; magassága körülbelül 22 cm, a rákarcolt geometrikus mintázat valószínűleg öltözékét stilizálja (hasonló, szövetmintás díszítés edényeken is megfigyelhető), csuklóin karperecet visel. Ma is élénk vörös színét festésnek köszönheti. Mivel a vállak fölött eltört, elképzelhető, hogy korábban kidolgozott fejjel, esetleg arccal rendelkezett: a jelenlegi állapot restaurátori kiegészítés. 

Az ülő nőalakot formázó edények egyébként a kora-neolitikum végétől széles körben elterjedt leletei a Kárpát-medencének. A Kökénydombi Vénuszhoz hasonló kultusztárgy,- vagy szimbólum lehetett a Törökbálint-dulácskai edény. A méltóságteljes pózban ülő, derűs arcú asszonyfigura a Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan hasán nyugtatja a kezeit, keblét apró kiemelkedések szimbolizálják; társnőjétől eltérően jól megformált fejjel rendelkezik. A plasztikusan részletezett haj,- és ruhamintázat a korabeli viseletre enged következtetni. Hasonlóan kidolgozott (talán istenarc-) ábrázolás található az ugyanezen lelőhelyről előkerült kerámia-amforán, amelyet a kutatás szintén szakrális-mágikus eszközként tart számon.

Ugyancsak a tiszai műveltség szolgáltatta a szegvár-tűzkövesi idolokat. A dr. Csalog József vezetésével 1954 és 1969 közt zajló feltárás első és talán legismertebb tagja a Sarlós Isten. A 25.6 cm magas, trónuson ülő szobrocska az I. Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan üreges, derekán övszerű díszítménnyel, mindkét kezén karpereccel. Arca csapott, lapos, de kidolgozott, talán maszkot stilizál. Nevét a vállán nyugvó aratószerszámról, sarlóról kapta. Társai két széken ülő nőalak, egy hermafrodita vonásokat mutató istenség és a "Baltás Isten" (utóbbinak vállán csak lenyomata található a földben elkorhadt hajdani fa baltanyélnek; az aprócska balta agyagból megformált feje mellette hevert). Makkay Sándor szerint a Sarlós Isten a Földet és Eget elválasztó istenség mítoszát előlegezi meg, gondolva itt elsőként is az Uránoszt sarlóval kasztráló Kronoszra, aki tettével véget vetett Ég és Föld, Uránosz és Gaia házasságának.

Nem lehet e bejegyzés keretében megfelelőképp méltatni a páratlanul gazdag Vinča-Tordos kultúra leletegyüttesét. E fiatalabb neolitikumi műveltség az i.e. V. - i.e. III évezred közti időben uralta a Kárpát-medence déli öblét: a Balkántól Délkelet-Erdélyen át egészen Kisázsiáig terjedt. Legjelentősebb lelőhelyei a névadó (hajdan a magyarországi Bánát megyéhez, ma Szerbiához tartozó) Vinča, az erdélyi Tordos (Turdaș) és a szintén erdélyi Tatárlaka (Tărtăria). Utóbbit az itt megtalált, írásjelekkel ellátott fogadalmi táblák tették igazi kuriózummá, amelyek - 28 apró kerámia,- illetve alabástromfigura társaságában - egy áldozati gödör mélyén hevertek. Írásjegyeik a mezopotámiai piktogrammokkal rokoníthatók, jelezve a Közel-Kelettel ápolt szoros - talán kereskedelmi? - kapcsolatot; a felirat az uruki és dzsemnet-naszr-i írás ismeretében jól értelmezhető, az égőáldozatul felajánlott javakat és az áldozattal megörvendeztetni kívánt isteneket sorolja fel.

A kultúra bővelkedik gyönyörűen kidolgozott, absztrakt, művészi kerámiafigurákban, amelyek vélhetőleg istenségeket ábrázolnak, de minden bizonnyal kultikus célt szolgálnak.  

Hogy tényleg a későbbi magaskultúrák panteonját benépesítő égiek neolitikumi előfutárairól van-e szó, vagy "csupán" a mezőgazdaság prominens patrónusairól, aligha fogjuk biztosan tudni. Az mindenesetre tény, hogy ezek az agyagba öntött különös istenek uralták a 6-8000 évvel ezelőtti Kárpát-medencét - s emlékük tán még most is ott szunnyad a földben. 

Források:

László Gyula 1979: "Emlékezzünk régiekről..." A Kárpát-medence egykori népeinek története s a magyar honfoglalás. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest

Budapest Történeti Múzeum - Újkőkor
Fekete Mária: Gondolatok egy neolitikus idoltípus ürügyén.
Fekete Mária: A zöld folyosók és az emberi civilizáció. Gondolatok a Kárpát-medence neolitikus falvairól és civilizációiról.
Szobrot a Lúdvári Vénusznak! - Trogmayer Ottó nyolcezer éve. Interjú Trogmayer Ottóval
Trogmayer Ottó: A Lúdvári Vénusz. Ismertető plakát.
Trogmayer Ottó: Amikor az istenek megszülettek. 
Világbiztonság - A tiszai kultúra sarlós istene
Világbiztonság - A tiszai kultúra kökénydombi vénusza

Kapcsolódó olvasmányok:

Bende Lívia - Lőrinczy Gábor et al. (szerk.)  2005: Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállítása megnyitása alkalmából. Móra Ferenc Múzeum, Szeged.
Kalicz Nándor 1974: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Corvina Könyvkiadó, Budapest.
Renfrew, Colin 2006: A civilizáció előtt. Osiris, Budapest

az animizmus prófétája

"... if the belief in present witchcraft, and the persecution necessarily ensuring upon such beliefs, once more come into prominence in the civilized world, they may appear in a milder shape than heretofore, and be kept down by stronger humanity and tolerance. But to any one who fancies from their present disappareance that they have necessarily disappeard for ever, must have red history to little purpose."

(magyarul: "... ha a boszorkányságba vetett élő hit, és annak szükségszerű velejárója, a boszorkányüldözés ismét megjelenik a civilizált világban, talán lágyabb formát öltenek, mint egykor, és visszafogja majd őket a tolerancia és humanizmus erősebb szelleme. De aki pillanatnyi hiányukból arra következtetne, hogy minden bizonnyal örökre eltűntek a Föld színéről, nem szentelt elég figyelmet a történelem tanulságainak.")

Edward Tylor, 1871.

Sir Edward Burnett Tylor, az antropológia atyja két fontos fogalmat hagyott az utókorra: a "túlélő" kultúrelemek (survivals), illetve az animizmus koncepcióját. Utóbbi elnevezést ő alkotta meg és vezette be a köztudatba. Az evolucionalista korszellemmel összhangban úgy vélekedett, hogy az emberiség összes vallása közös origóból indul, s ezt az "őstípust" a különféle élőlényeknek és a természet (sőt, a humán szféra) élettelen képződményeinek önálló akaratot, szellemet tulajdonító "animista" világképben vélte megtalálni (anima = lélek). Okfejtése szerint a lélek-képzet kialakulásához az álomélmény vezetett: az alvás során megélt víziók, kalandok, idegen tájakon tett utazások, távoli személyekkel történő kapcsolatteremtés egy, a testtől önkívületi állapotban elszakadni képes tudatos entitás létezésének felismerésére vezette a kőkorszaki embert, aki aztán tapasztalatait a környezetére kivetítve mindent lélekkel ruházott fel. Noha ez a magyarázat (amit az utókor kritikával kezel) talán túlontúl leegyszerűsített és mechanikus, Tylor letagadhatatlan érdeme, hogy a "civilizált" emberrel rokon logikus, gondolkodó lényként mutatja be a törzsi társadalmak tagjait egy olyan korban, amikor a (-z eredendően alacsonyabbrendűnek vélt) "bennszülötteket" irtózó megvetés és visszatetszéssel elegy kíváncsiság övezte a mainstream nyugati műveltségben. Míg az Óvilág berzenkedő ellenszenvvel vizsgálta a gyarmatok természeti népeit, degeneráltnak, szubhumánnak vagy egyenesen ördöginek címkézve őket, Tylor egy, az európai emberhez mérhetően intelligens, józan és gyakorlatias bennszülött képét tárta az olvasóközönség elé, akit csak az iskolázottság hiánya különböztet meg a viktoriánus angol gentleman-től.

A "survival"-teória értelmében a korábbi műveltségi korszakok bizonyos motívumai degradált, leromlott formában fennmaradnak a recens kultúra szövedékében: mintegy oda-nem-illő, értelmetlen, a jelen kontextusában megmagyarázhatatlan őskövületek, amik zárványként őrzik egy letűnt kor emlékmorzsáit (például modern gyermekjátékokban visszaköszönő egykori vallásos-mágikus rítusok). Tylor - aki kvéker családban nevelkedett, de felnőttségére lényegében ateista lett - a vallást magát is hasztalan fosszíliának titulálta (amelynek a korszerű válaszokkal szolgáló tudomány világában nincs helye): amikor a különféle törzsi rítusokat összevetette a katolikus egyház - református szemmel nézve éppoly bizarr és irracionális -  szertartásaival, "babonás" miszticizmusával, amikor az egyházi év és ünnepek szerkezetében feltárta a pogány antikvitásból megörökölt összetevőket, burkolt formában a kereszténység hitelét kérdőjelezte meg.

A survival-teória hatalmas lökést adott a romantika "nemes vadember" és "romlatlan parasztság" - ideáinak. A Nyugat-Európát egyetemesen jellemző ősvallás,- és nemzeti identitástudat-kereső lázban felmagasztosult paraszti kultúrát az őshit és etnikus ősműveltség időtlen tárházának kiáltotta ki a (városi) kutató, amely változatlan formában konzerválta a hajdankor kultúráját. Tylor elképzelése részben helytálló: kétségtelenül jócskán vannak "túlélő" elemek a paraszti műveltségben, amelyek korábbi időszakok hitvilágának, kozmogóniájának, szokásrendjének töredékeit őrzik, ám - talán mondanom sem kell - nem érdemes minden egyes elsőre megmagyarázhatatlannak tetsző motívumot pogány reliktumnak kikiáltani (ahogy azt a századforduló tudósai tették). A paraszti kultúra változatlanságáról, illetve etnikum-specifikus voltáról bebizonyosodott, hogy leginkább afféle tudományos mítosz: noha valóban sok archaikus vonás jellemzi, és valóban kimutathatók benne bizonyos népekhez, népcsoportokhoz köthető egyedi elemek, ezek mellett a kultúrjavak élénk nemzetközi cserekereskedelme és a szokások, hagyományok folytonos változása jellemzi. 

Mindezzel együtt Sir Edward Burnett Tylor az antropológia máig ható nagy öregje, - nemhiába hívták a 19-20. század fordulóján még embrionális állapotban levő diszciplínát "Tylor úr tudományának".

egy galileai gyógyítóról szólok most...

... aki az i.sz. első század első felében Názáret vonzáskörzetében élt és tevékenykedett. Nevéhez számtalan csodatétel fűződik. Hitének ereje megóvta a kígyómarástól, s ő erre azt mondta: "Nem a kígyó az, ami öl, hanem a bűn". Imájával betegeket gyógyított még úgy is, hogy nem érintette őket. Egy ízben egy halálos lázban szenvedő fiú apja küldötteket irányított hozzá, kérlelve, hogy jöjjön és mentse meg a gyermeket: erre ő magányosan elvonulva imádkozott, majd hazaküldte a követeket, mondván: "Menjetek haza, mert a láz eltávozott tőle." És lőn. 

A gonosz lelkek rettegték, kérésére elállt vagy eleredt az eső. Teljes szegénységben élt, lemondva minden anyagi kényelemről és tulajdonról. Környezete csodatévőként ismerte. A Hóreb-hegyről naponta szent égi szózat hangzott, így szólván: "Az egész világ csak fiam miatt van még meg."

Ez a személy nem volt más, mint egy a nagy hírnévnek örvendő galileai karizmatikusok közül, akik életét hasonló események (csodás gyógyítások, a természeti elemek feletti uralom, démoni megkísértés leküzdése és a gonosz szellemeknek való parancsolás képessége) szegélyezték: név szerint Hanina ben Dosza.

A hozzá kötődő történetek, amelyeket a rabbinikus irodalom őrzött meg az utókor számára, Jézuséhoz hasonlónak festik le alakját, életfilozófiáját és vallásosságát. Ezzel azonban nincs egyedül: a farizeusok látóhatárán kívül eső Galileában, ahol a Tóra szőrszálhasogató ismeretéről és a mózesi törvények szigorú betartásáról híres írástudó "elit" kisebbségbe szorult, az - úgyszólván - alulról jövő karizmatikus vallási specialisták életszagúbb, átélt spiritualitással telített tanítása széles tömegeket vonzott.

Vermes Géza "A zsidó Jézus" c. könyvében azt vizsgálja, milyennek mutatkozik Krisztus személyisége és igehirdetése a korabeli judaizmusba ágyazva: milyen eszmei irányzatok, vallási csoportosulások uralták Izrael szellemi kultúráját időszámításunk kezdete körül; milyen politikai és történelmi események alakították a korszak filozófiai és vallási áramlatait; s hogyan illeszthető bele e mentális közegbe Jézus élete és tanítása (illetve miben válik el tőle). Vermes "trilógiája" (A zsidó Jézus - Jézus és a judaizmus világa - Jézus hiteles evangéliuma) Krisztus alakjának azon vetületét mutatja be, amit a keresztény bibliakutatás többé-kevésbé mellőzött: zsidó volta és a velejáró kulturális háttér  lenyomatát. Isten-fiúsága és későbbi vallási jelentősége cáfolata vagy megerősítése nélkül, a rá vonatkozó teológiai dogmák mellőzésével emberként, prófétaként, gyógyítóként és ördögűzőként betöltött szerepét veszi górcső alá, nem az utókor bibliainterpretációi, hanem a kortárs palesztinai irodalom (például a Targum vagy a héber Biblia arámi fordítása) tükrében, tekintettel a zsidó mivoltából fakadó sajátságokra. A róla szóló beszámolókat (evangéliumokat és apokrifeket) nem teológiai értekezések mentén értelmezi, hanem a korabeli zsidó vallásos irodalommal (különösképp annak jellegzetes szóhasználatával és fogalmazásmódjával) összevetve, amely rávilágít számos, Krisztus kapcsán is előkerülő toposz, epitethon ornans, hiedelemtörténet párhuzamaira és valós jelentésére, jelentőségére. Célja mégsem az, hogy lerombolja a kereszténység Megváltó-ideáját, hogy támadást indítson a keresztény vallás Jézus-eszménye ellen: mindössze hogy a történész szemével a róla történelmileg alátámasztott tényeken és forrásokon keresztül reális képet fessen - nem Jézusról, az Ember Fiáról, hanem Jézusról, az emberről.  Bátran ajánlom bárkinek, aki érdeklődik a kereszténység és judaizmus (közös) története, kapcsolódási pontjai, kialakulása iránt - legyen akár zsidó, keresztény vagy (mint jómagam) pogány.

tudtad-e, hogy...

Perzsa király harca Ahrimannal. Forrás

"Ármány" szavunk a perzsa ahriman (ártó szellem) szóból ered. Ahriman (más néven Arimanius, Angra Mainju) a zoroaszteriánus vallásban a legfőbb isten, Ahura Mazda (Ohrmazd, Oromasdes) antagonistája, ellenlábasa. 

A zoroaszteri világkép dualitása és mitológiája mély befolyást gyakorolt a zsidó, keresztény és mohamedán kozmogóniára: benne gyökerezik az Isten (Jahve, Allah) - Sátán ellenpár (s maga a megszemélyesített Sátán), a megváltó-várás, a halál utáni bűnhődés/mennybemenetel és az apokaliptikus világvége-tan. A keresztény templomok szentélyében (vagy a zsidó zsinagógában) található örökmécseshez hasonlóan a zoroaszteriánus templomokban is láng lobog szüntelen, jelképezendő Ahura Mazda fényességét, égi tüzét.