csángáló mendemondák

" Az üdősebbek meséltek a régi dolgokról az asztal mellett, ezt szerettem a legjobban. Hogy mi volt Doberdónál, ki vette el a tejet, ki járt tilón, kinek van pántlikás varasbékája, ki látott késértetet, kit kénoztak a szépasszonyok, kit fermekáltak meg, kihez járt a lüdérc, amelyiknek ló, kecske vagy liba lába van...
Ük úgy mondták, hogy látták. Én csak lüdércet láttam egy éjjel. De hiszem, hogy látták. Csak ma má nem lehet ilyeneket látni. Valahová elhúzódtak... "

( Tankó József Jáni, i.m. 17, 25, 38 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei, Budapest, General Press Kiadó)

A gyimesi csángók a 18.sz folyamán váltak ki a székelységből. Saját eredetmondáik között ugyan előfordul több heroikus származástörténet is, némelyik azonban józanul reális: a határőrezred dezertőreitől, a hatóság elől menekülő szökevényektől vagy a  nyomorból kiutat kereső családoktól eredezteti a Gyimes-völgy lakóit. Amely egyébiránt az akkori Csíkszékhez tartozott, s a szájhagyomány szerint a székelyek azért is aggatták az ott élőkre a "csángáló, csángó" gúnynevet, mert megnehezteltek az  önkényes területfoglalás miatt.

A Gyimes-völgy első települése  az ezeréves határ tőszomszédságában fekvő Gyimesbükk volt. Később ehhez csatlakozott Gyimesközéplok ('lak'), és Gyimesfelsőlok ('lak'), valamint a számos "-pataka", vagyis a völgybe lefutó sekély vízfolyások mentén kialakult kisebb telep, amely általában az ott elsőként megtelepedő családról (Antalok pataka, Tankóék pataka) vagy egyéb sajátosságáról (Bálványos pataka, Áldomás pataka) kapta a nevét.

Gyönyörű a Gyimes-völgy. Nekem kétszer volt szerencsém megfordulni benne; elsőként szikrázó napsütésben, másodjára ködös-borongós időben. Mindegyik alkalommal lenyűgözött a legelőkkel és foltokban tömörülő facsoportokkal borított zöldellő dombok, s a köztük szerteszórt házacskák természetes harmóniája. Az ember e tájon még elevenen érzi a földben rejlő őserőt, s a valóság szövete itt-ott felfeslik, hogy alóla a mágia és misztikum rejtélyes világa táruljon a szemünk elé. E tájon még regék és mondák szunnyadnak a lombok alatt, s a házakban a modern életvitel kellékei épp csak eltakarják, de el még nem tüntették a régmúlt emlékeit. E hiedelemvilágról mesél Antal Mária műve, amely adatközlőktől (többek közt a helyi születésű szerzőtől) származó gyűjtésanyagok segítségével idézi elénk őseink varázslatos és titokzatos hagyományait. Gondoltam, egy-két érdekesebb szemelvényt megosztok a blogon, hiszen a nagynevű európai kultúrák mitológiájának ismerete mellett is szegényes a műveltségünk, ha a saját nemzetünk szellemi hagyatékát elfeledjük...