2013. január 14., hétfő

emhain ablach

" Az asszony ekkor dalolni kezdett Brannak, és minden szem rá szegeződött, a dal pedig, amit énekelt, így szólt:

-    Almafaágat hozok Emhain szigetéről, a messzi szigetről, mely körül Lir Fiának fénylő lovai járnak. Szemet gyönyörködtető a lapály, melyen a túlvilági seregek rendezik játékaikat; fürge sajkák futnak itt harci szekerek mellett, a Fehérezüst Síkságon.
     Bronzragyogású fehér sziklák fala övezi, keresztülragyogva időn és életen; szépséges a fennsík, mely dacol az idővel a világ korszakain át, virágok elhullatott szirmaival borítva.
      Egy öreg fa áll ott virágba borulva, lombjai közt madarak dalolnak; ott minden szín ragyogó, az öröm és a zene mindennapos, a Halkszavú Nép Síkságán, az Ezüst Felhők Síkságán. 
    Nincs gyász, se árulás e megművelt, otthonos földön; semmi sem rideg ott vagy durva, az embere fülét édes dallam tölti meg.
    Gondok nélkül, szomorúság nélkül, betegség, halál és gyengeség nélkül élni; ezt jelenti Emhain; s ez nem akármilyen csoda.
     Ködfüggöny veszi körül, mely semmihez sem hasonlítható, partját a tenger hullámai ostromolják, hajáról fényharmat pereg. 
    Gazdagság, kincsek és színes ékkövek garmadája van a Nemes Földön, a Bőség Földjén. Édes dallamokat hallgathatsz, s a legjobb borokat ihatod ott. 
   Aranykocsik emelkednek a Nap felé a dagállyal a Tenger Síkságán; ezüst - és bronzkocsik versenyeznek a Játékok Mezején. 
     Aranysárga és bíbor lovak futkároznak a parton, gyapjútakaróval a hátukon, mi oly kék, mint a felhőtlen tavaszi égbolt.
     A tartós jó idő jegyében telnek ott a napok, ezüst harmat záporoz a földre, s hófehér sziklák állnak a tenger partján, miket átmelegít a nap.
     A seregek a Játékok Mezején versengenek; versengésük szép és nemes; halál vagy hanyatlás nem éri el őket a Sokszínű Földön.
   Napkeltekor egy szépséges férfi jő, beragyogva a sík mezőket; keresztülnyargal a hullámok ostromolta síkságon, és addig kavarja a tengert, míg az olyan nem lesz, mint a vér.
    Majd egész hadsereg kél át a tiszta, kék tengeren, s a közeli kőhöz eveznek, ahonnan dallamok százai szólnak.
   A kő pedig dalt dúdol nekik; dalt, ami soha nem válik szomorúvá, míg a világ világ; és a muzsikához százak kórusa csatlakozik, olyanoké, akik nem várják a halált, sem erejük hanyatlását..."

(Gregory, Augusta: Istenek és harcosok. Ír mítoszok és legendák. General Press Kiadó, Budapest, 2006)

Annyira magával ragadott a fenti leírás (ma délután olvastam), hogy nem bírtam megállni a közzétételét - hátha másnak is kedvet csinál a könyvhöz :).
Emhain Ablach egy az ír túlvilágok közül; Manannan mac Lir-nek, a tenger urának birodalma. A szövegek szerint Írországtól nyugatra helyezkedik el, ennek ellenére sokszor Man szigetéhez kapcsolják, s Avalonnal összefüggésben is szokás emlegetni. Én nem hiszem, hogy érdemes valós földrajzi helyekkel azonosítani; a létezés egy másik horizontján (uhh, nem szeretem az ilyen fellengős ezoterikus kifejezéseket), valahol az örökkévalóság birodalmában, álmaink és meséink véghetetlen csodaországában, varázslatból szőtt ködbe rejtőzve ringatózik. Hogy nem a fizikai dimenzióban van jelen, s egyszerű halandó csak kivételes körülmények között láthatja meg, jól kifejezi a Bran utazásáról szóló történet azon szakasza, mikor Bran és társai a nyílt tengeren szembetalálkoznak a lovaskocsin közeledő Manannan-nal, aki így dalol:

" Bran azt hiszi, sajkájával a szép, tiszta vizű tenger hullámain halad;
ám énnekem, kocsimból lenézve rá, virágos mező az, amin átlovagol.
Ami tiszta, kék vizű tenger Bran jó hajója alatt;
vidám, virághímes mező az nekem, kétkerekű kocsimban. 

Bran úgy látja, fodros hullámok suhannak át a tiszta vizű tengeren;
ám én hibátlan szépségű piros virágok sorait látom a zöld mezőn.
A tengeri lovak háta csillan mindenfelé, ameddig Bran szeme ellát;
Pedig makkokat érlelő gyönyörű erdő terül el kis hajód orra alatt.

Virágokkal és gyümölcsökkel terhes, mézillatú erdő;
rőt aranyszínű levelek hibátlan, hervadhatatlan erdeje.
Evezzen hát Bran serényen, közeledik már az Asszonyok Szigete;
még napnyugta előtt eléritek Emhain sokszínű vendégszeretetét."

Emhain Ablach nevét varázslatos almafáiról kapta, amelyeknek egy-egy leszakított ága megrázva édesen csilingel, hanga meggyógyítja a betegeket, elűz minden gondot és édes álmot hoz a halandókra. E Boldog Szigetre a hétköznapi emberek közül csak a kiválasztott kevesek jutottak el, vagy Mananann lányainak szerelmét élvezve (pl. Connla), vagy a tengeristen kegyének jóvoltából (Bran). Ott-tartózkodásuk időtlen boldogságban telik, ám ha mégis visszatérnek szülőföldjükre, azt kell tapasztalniuk, hogy közben évek (sőt, évszázadok) teltek el, s már csak a régi regék emlékeznek az egykorvolt hősökre, akiknek nyoma veszett az óceánon. Bran egyik társa meggondolatlanul kiugrik a sajkából, amelyet Manannan adott nekik a hazaútra: abban a pillanatban, hogy lába a szárazföldet érinti, hamuvá porlad szét - a halandók világába visszatérve úrrá lesznek rajta annak törvényei. 
Ugyan kapui nem állnak nyitva mindenki számára, jó arra gondolni, hogy valahol a titokzatos Nyugat varázslatos aranyködébe veszve a soha nem múló boldogság földje, Emhain Ablach, teljes szépségében tündököl. Hisszük vagy sem, hogy létezik: örökkévalóvá teszi emlékének évszázadok óta, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó visszfénye, s bűvös almái mindmáig elvarázsolnak bárkit, aki elmerül az ír népköltészet mondáinak tengerébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése