Tegnap önkényesen bojkottáltam a sulit és a szüleimmel tartottam, hogy meglátogassuk legfiatalabb nővéremet, aki egy gyönyörű természeti környezetben fekvő, bájosan apró balaton-felvidéki településen lakik. Náluk aztán a kezembe akadt Paulo Coelho ’A Piedra folyó partján ültem és sírtam’ c. regénye. Még nem olvastam semmit Coelho-tól, holott sokan ajánlották már, s jól tudom, hogy az író – habár kanyargós életútja a kereszténységhez vezette - hosszan tanulmányozta az okkultizmus bizonyos ágazatait. Azt is sűrűn emlegették, hogy milyen mélyenszántó és spirituális mondanivalójú regények születtek a tollából; én azonban eredendő gyanakvással viseltetem minden iránt, ami túlságosan felkapott.
Hiszek benne, hogy léteznek ember és könyv közötti „nagy találkozások”. Mikor valamiféle rejtélyes sugallat hatására éppen azt a kötetet emeled le a polcról vagy veszed meg a boltban, amire momentán szükséged van. Amikor egy-két sor, némi belelapozás után megérzed, hogy a szóban forgó mű pont neked szól.
Így jártam én ’A Piedra folyó partján ültem, és sírtam’ – mal. A keretsztori, a szerelmi szál kevésbé ragadott meg; a háttértörténetben meghúzódó keresztény miszticizmus sokkal inkább. Végre valaki, aki katolikus létére ki meri mondani, hogy a keresztény vallásban is helye van a Nagy Anyának, hogy a római egyháznak ideje befogadnia a Teremtő női arcát, hogy az istenszülő Máriában éppúgy megtestesül az örök Istennő, mint a pogány pantheonok nőalakjaiban. Végre valaki, aki nem a hitvilágok közti szakadékot mélyíti, hanem hidat épít azon. Végre valaki, aki megérti a mindenség legfontosabb, politikától, vallástól, kultúrától független üzenetét: emberek, nyújtsatok kezet egymásnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése