supernatural s04e07

Kétségkívül aktuális; az epizód cselekménye egy Halloweenre készülődő, tökéletesen hétköznapi kisvárosban bonyolódik, ahol a hamvas pompomlányka bőrében tetszelgő, circa 600 éves boszorkány épp megidézni készül a pokolra száműzetett Samhain istent (oops, jelen esetben démont). Hát, mit is mondhatnék...

Már épp eljutottam volna odáig, hogy felülemelkedjek az ütemesen ismétlődő sémákon, -mint amilyen Dean nagytesó - komplexusa, vagy az, hogy egyik vagy másik hősünk egészen biztosan a halál küszöbén agonizálja át a "katartikus" végjátékot (lévén hogy a meghalás-feltámadás afféle örökletes betegség a Winchester családban); még az sem borzolja az idegeimet túlságosan, hogy egy apokaliptikus háború küszöbén állunk, amelyben démoni seregek és náluk nem kevésbé kegyetlen angyali erők csapnak össze; vagy hogy Sam a saját térfelükön is kezdi kenterbe verni a gonosz lelkeket a maga 'ártalmatlan' médiumi képességivel; elsiklok az afféle bagatelle dolgok felett, hogy a világvége egyik előjeleként érkező, haragos kísérteteket egy háromsoros varázsige meg néhány száraz növény tűzre vetése megállítja; de azért mindennek van egy határa, a mundér becsületét muszáj megvédenem. Méghogy Samhain démon?! És miért gonosz az összes boszorkány?

Szerintetek is túl sokat ülök a tv előtt?

:)

Áldás - Hulló Eső, 2010-10-30

supernatural

Körülbelül két héttel ezelőtt rákaptam az Odaát- ra (Supernatural), amiről azt gondoltam, íme az ízig - vérig nekem való sorozat. Amikor az első epizód nagyjából 10. percében elhangzik, hogy a pentagramma minden közkeletű asszociáció ellenére a gonosz ellen védelmező szimbólum, gondolatban kitüntettem a forgatókönyvírókat. Azóta a lelkesedésem exponenciálisan hanyatlik: oké, a srácok még mindig helyesek, és némelyik szituáció, párbeszéd, konfliktus egész életszagú, node ez a démonháborús-pokolkapujás-luciferfeltámadásos téma már facsarja az orrom. Aztán meg ott a jól megszokott, már-már unalmassá váló melodramatikus sablon: az epizód elején a fiúk jól összevesznek valami apróságon, a vitában előbb-utóbb elhangzik az 'apa' szó, amit makacs duzzogás követ; majd a cselekmény záróelemeként könnyes-lelkizős kibékülés következik be, amelyet Dean-féle "szipogva fixírozom a cipőm orrát és még véletlenül sem ölelem meg a kisöcsit" póz koronáz meg (miközben Sam kiskutyaszemeiben szintén könnyekkel bámul rá, épp csak nem pitizve). A fiúk olyannyira machók, hogy még a halál torkából szabadulva is rettenetesen kemények, meg minden, persze aki egy évadban kétszer is feltámad (némi költői túlzással), annak az életveszély ugye már smafu.

Nem beszélve a szakmai pontatlanságokról. Épp az imént végeztem ki a 3. szezon 9 - es epizódját, amelyben a Winchesterek egy bevadult kovennel kerülnek szembe. A boszik athaméval vagdossák magukat, az Árnyak Könyvéhez imádkoznak és eladják a lelküket egy démonnak. Ezek után talán nem meglepő, ha egyikük még embert is öl, méghozzá egy kukacos fél sült pulyka meg egy véres fogkefe felhasználásával. 

Mi jöhet még?!

:)

Hulló Eső, 2010-10-28

familiárisgyanús

hiába, macskák.... :)

apropó

Lassan illendő lesz bemutatnom valami hálaszertartást az isteneknek. Ma megtudtam, hogy a hétfőn írt zh-m -különféle szerencsés körülmények közrejátszásának eredményeképp- kimagaslóan jó lett. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy egy gyerekkoromtól kezdve szívből megvetett és csak a túléléshez szükséges mértékben tanult tantárgykörből írtunk, és én már jóelőre rettegtem :). Igaz, tanulgattam is, már amennyire tőlem telt, no meg a felkészülés crescendójaként elvégeztem egy végtelenül lebutított szerencsehozó-varázslatot. Felhasználtam hozzá egy kis borostyánkövet, amelyet aztán másnap nyakláncként viseltem, és hát minden jel szerint bevált, szóval most :))) S mivel nem ez az első alkalom a közelmúltban, hogy valamely kérésem meghallgatásra talált, azt hiszem, ideje volna köszönetet mondani. 

csak ennyi

Áldás kísérjen benneteket

Hulló Eső, 2010-10-27

rokonlelkek

Véletlenek márpedig nincsenek.

Az utolsó előadáson a lépcsőzetesen kialakított előadóterem felső szegmensében telepedtünk le, biztonságos távolságban a táblától és az előadótól. Épp hozzáfogtam volna a már említett Narby-Huxley - féle, a sámánizmusról szóló könyv olvasásának, mikor padszomszédom felől megütötte a fülem az "athame" szó. A leányzó azt ecsetelte a mellette ülő fiúnak, hogy szeretne egy boszorkánytőrt, aztán mélyenszántó társalgásba bocsátkoztak a wiccáról és a sámánizmusról.

Nem akartam hinni a fülemnek. Reméltem, hogy az egyetem forgatagában nagyobb eséllyel találkozhatok más pogányokkal, neadjisten wiccákkal, de az első hónapok kiábrándítottak. Egyik-másik csoporttársam ugyan szemlátomást az enyémhez hasonlatos világnézet felé tendál, de még nem sikerült megfelelő alkalmat keríteni egy ezzel kapcsolatos beszélgetéshez. Azt viszont végképp nem hittem volna, hogy egy fárasztó nap végén az első idegen, aki mellé lezuttyanok, épp egy wicca... nem beszélve a mellette ülő sámánkölökről. Megáll az ész.

Persze meg se mukkantan, habár majd szétvetett a boldog izgatottság. De mégis mit mondhattam volna? Vágjak bele a szavukba, hogy "Hellóka, én is boszorkány vok ám!" Amellett ugyebár nem minden wicca, ami fénylik - olyan egzisztenciák is belesodródnak a Mesterségbe, akiket inkább messze elkerülnék. A szóban forgó lány elég szimpatikusnak tűnt, de mégsem rohanhatom le egyből. Ráadásul ahogy kihámoztam az elkapott szófoszlányokból, már nem nevezhető aktív vallásgyakorlónak, így talán a legkevésbé sem vágyik más wiccák társaságára.

Szóval csak üldögéltem melletük, kukán, mint egy sült hal, és azzal biztattam magam, hogy legközelebb talán már lesz bátorságom belekapcsolódni a beszélgetésbe. :)

Hát, ez volt az én mai napi nagy kalandom :).

athame

Amint láthatjátok, tényleg sok mondandóm halmozódott fel az utóbbi napokban:). Még valamiről muszáj írnom: ez pedig az athamém.

Igen, igen, igen, és mégegyszer: igen, végre eljutott hozzám :). Az előzményekről annyit, hogy augusztus vége-szeptember eleje magasságában vásároltam a vaterán keresztül (lelkendeztem is róla egy sort itt a blogon, ha jól emlékszem). A bátyám vette át az eladótól, aztán szerencsétlen tőr megjárta a Magas-Tátrát, majd eljutott egy krakkói fizikuskonferenciára, s végül heteket rostokolt a tesóm albérletében. Minden jó, ha jó a vége: múlt csütörtökön édesanyám hazahozta.

Első látásra beleszerettem. Sokkal szebbnek, kecsesebbnek, formásabbnak tűnik, mint a fotók alapján hittem. Olyan, mintha egyenesen egy tündérmeséből csöppent volna ide. Mintha eleve varázstőrnek rendeltetett volna. Mondanám, hogy épp úgy fest, mint a legendabeli mágikus csodafegyverek, amelyeket bűbájjal kovácsoltak - ha nem tudnám, hogy alighanem szorgos ferdeszemű munkáskezek rakták össze egy futószalagon, tízezer társával együtt:). Persze számomra ezzel mit sem veszít az értékéből:).

Először úgy gondoltam, ismerkedek vele egy kicsit, mielőtt felszentelném, de nem bírtam sokáig. Másnap levendulaolajos vízzel lemostam, aztán kitettem a déli napra, hadd töltekezzen meg az égi úr tüzes, kiáradó energiájával. Alkonyatig kint hagytam, majd a sötétség beállta után egy rövid, de velős szertartás keretében felavattam. Sárkányvér illatú füstölőt, illetve a Mars befolyása alatt álló növénykeveréket tartalmazó olajat használtam hozzá. A ceremónia elején, mintegy bevezetésképp, elmélkedtem egy kicsit azon, hogy milyen változásokat hoz az athame a varázslataimba, miben áll a lényege, s mik a vele kapcsolatos elvárásaim, reményeim. Ezzel párhuzamban arra kértem az isteni párt, hogy ne csak a bűbájaimban, de az életemben is érvényesüljön mindaz, amit egy rituális tőr megtestesít, magában hordoz: a céltudatosság, az akarat, az eltökéltség és az összpontosítás. Aztán fennhangon közöltem a tőrrel, hogy mostantól sokkal több egyszerű dísztárgynál:) - egy boszorkány társa, szolgája, barátja, energiáinak és varázserejének hordozója, közvetítője lesz. Ha jól emlékszem, még azt is hozzátettem, hogy viselje ezen új tisztségét méltósággal és becsülettel :).

Azért érzem különösen nagy horderejűnek ezt az eseményt, mert az athame az első igazán személyre szabott eszközöm. Persze, mindannyiunk háziszentélye más és más, s az Árnyak Könyve is kimondottan egyedi - mégis, érzéseim szerint az athamé az az eszköz, amelyben a leginkább megnyilvánul használója karaktere. Amely a legtöbbet árul el rólam, a gazdájáról. Amely olyan, akár egy testrész, szervesen kapcsolódik hozzám. Kicsit mintha az egyéniségem egy részét, lelkem egy darabkáját is magába zárná.

Azóta is igyekszem minél több időt tölteni "vele" (menthetetlenül hajlamos vagyok megszemélyesíteni a tárgyakat, habár ez egy athame esetében talán még illendő is:)), és csak csodálom a szépségét. Vannak ugyan apróbb-nagyobb kivitelezési hibái, amik egy kevésbé elfogult szemlélőnek bizonyára feltűnnének, de bánja kánya. Az én szememben tökéletes, és ez a lényeg. Most már csak az van hátra, hogy kiderüljön, mennyire tudom használni. Végtére is a leves próbája az evés ... :)

Áldás!

Hulló Eső, még mindig okt. 26 :)

samhain 2

Ha már témánál vagyunk, írok egy kicsit arról, hogy miképp készülődök az ünnepre.

Körülbelül egy hete ismét armageddon-jellegű nagytakarítást rendeztem - bútorok, dekoruccok, szobanövények, háziállatok ki az erkélyre, aztán portörlés, söprés, felmosás, végül a deportáltak visszaköltöztetése. Záróakkordként mágikus úton is megtiszítottam a szobát, sós víz és fahéjas füstölő segítségével.

Az oltárról az elmúlt napokban fokozatosan lebontottam a Mabonról visszamaradt díszítés romjait: a színüket veszett, összepöndörödött faleveleket, a sötétbarnára száradt gesztenyéket és a megráncosodott csipkebogyókat. A kétoldalt álló kerámia tejesköcsögökből kiszedtem a borbolyaágakat, kiöntöttem az állott vizet, a földön hízó csontkupacot pedig egy huszárvágással felköltöztettem az olvasószekrényem tetejére. Egy darabig törtem a fejem valami, a Samhainhoz illő, jelzésértékű dekoráción, aztán elvetettem az ötletet. Az Árnyékéj a kiüresedés, a lezárás, a visszatekintés, a végbe fonódó új kezdet ünnepe, s valahogy úgy érzem, a háziszentélyem a maga puszta valójában, mindennemű esztétikai sallang nélkül hívebben tükrözi az alkalom mibenlétét. Minden új kezdet üres lappal indul, még maga az élet is: hátrahagyjuk mindazt, ami az előző megtestesülésünk során ránk rakódott - emlékeket, érzéseket, jellemvonásokat - és eképp befogadóképessé válva belépünk a létezés egy újabb ciklusába. Ennek analógiájaként a mágikus évkör végpontján valahogy helyénvalónak tűnik megfosztani az oltárt és a varázseszközöket a múlt korszak tárgyi emlékeitől, és letisztult egyszerűségükben engedni át őket az új esztendőbe.

Mi több, saját magamra nézvést is valami hasonlót tervezek. Talán ostobaságnak hangzik, de már hosszú ideje fontolgatom, hogy kitűzök egy 'nevesített' tanulóévet - egy, a hagyományokhoz illően egy év, egy nap hosszú periódust - , amely során szisztematikusan és koncentráltan fogom tanulmányozni a wiccát, a pogányságot, no meg a mágiát. Úgy gondoltam, ennek nyitányaként elvégezhetnék valami egyszerű szertartást, amely során az istenek segítségét kérem a céljaimhoz- ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, ahhoz, hogy legyen bennem elég kitartás, szorgalom és alázat lelkiismeretesen tanulni, ahhoz, hogy mélységükben át tudjam érzeni, meg tudjam élni mindazon természeti és mágikus misztériumokat, amelyek köré a vallásom rendeződik. Első közelítésben a Litha ünnepére akartam időzíteni ezt a rituálét, de a dolgok végül másképp alakultak, s nemrég eszembe jutott, hogy a Samhain tán még alkalmasabb volna. Hiszen ez az éjjel egy periódus végét és egy új kezdetét jelöli (amely nem csak időegység, de életszakasz is lehet), - amikor számot vetünk a múlttal, magunk mögött hagyjuk belőle, amit nem érdemes továbbvinni, s felkészülünk a jövőre. Amikor az istenek és szellemek közöttünk sétálnak, s csak ki kell nyújtanunk feléjük a kezünk, hogy elérhessük őket. Melyik ünnep lehetne alkalmasabb arra, hogy a segítségükért fohászkodjak, hogy nekik ajánljam önmagam, hogy egy új, a boszorkányságnak szentelt fejezetet nyissak az életemben?

Habár őszintén szólva az Ostara vagy Beltaine valahogy barátságosabbnak tűnik a maga napfényes - madárcsicsergős - cukorhabos stílusában. Kellemesebb arra gondolni, hogy egy langyos, virágillatú tavaszi estén állok az istenek elé a szándékaimmal, mintsem üvöltő szélben és fagyos hidegben... Node a mágia nem mindig rózsaszín:). A Samhain kétségkívül viszi a pálmát a jövőre irányuló varázslatok elvégzését meg a természetfelettivel való kapcsolatteremtést illetően, és tökéletes alkalom egy új kezdethez. Ráadásul a bűbáj csordultig átitatja ezt az éjszakát. Kell ennél több?

Úgy gondoltam, a szertartás keretei közt felavatnám az Árnyak Könyvét, amely még mindig érintetlenül áll az oltáromon (majdnem fél éve!), és végre elkezdhetnék jegyzetelni bele. Az is eszembe jutott, hogy megvásárolom egy leendő ceremoniális öltözet alapanyagát, aztán a következő év során szép lassanként megvarrnám. Tudom, megint a túlhabzó tervek, megint a körülményes tervezgetés, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnék :).

Szóval ha épp nem kémiát vagy statisztikát tanulok, efféléken töröm a fejem. Előbb-utóbb csak kikristályosodik, mit és hogyan tegyek... addig meg szabad teret engedek a fantáziámnak :).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

üresjárat

de csak hogy nehogy teljesen eltunyuljak

az elmúlt napokban lelkesen gyűjtögettem az apró-cseprő gondolatmorzsákat, eltökélvén, hogy ha időm engedi, felkerülnek a blogra

s miközben makacsul őrizgettem őket, észrevétlen elvesztették mondanivalójukat...

így hát inkább szótlan maradok

ékkőcseppek

" Angyalhajszálból fontam a sorsom egészbe

Tartottam életvízbe, szívbeli tűzbe..."

________________________________________

" Föld szíve dobban, ereje bennem

Egy vagyok veled, Ősi Szellem

Táltos világ ajtaja tárva

Mindig volt s nincs határa... "

_______________________________________

post scriptum

A 'látomás' c. bejegyzésben leírt élményhez nagyon hasonlóról számol be egy R. Gordon Wasson nevű amerikai bankár, aki amatőr, de annál lelkesebben kutatóként alávetette magát a "varázsgomba" hatásának Maria Sabín maszaték sámán, "curandera" felügyelete mellett. A szertartás során átélt vízióiról nagyon kifejezően így fogalmaz: " ... archetípusokat láttam, platóni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségét még jobban kiemelték." Nem is az a lényeges, hogy milyen konkrét jelenésre értette ezt (különféle tájképekre utal egyébként), hanem a megtapasztalás minősége. A bölényekkel telehintett prérit szemlélve ugyanez az érzés járt át; mégpedig hogy minden, amit ott látok, a valóságban fizikailag megjelenő dolgok szellemi esszenciáját, igazi lényegét testesíti meg egy minőségileg magasabb szinten. Szívesen kalandoznék tovább e különös világban - remélem, az istenek hozzásegítenek (és nem a gomba :))

Áldás!
Hulló Eső, lásd alább.

shamaniac

Jeremy Narby és Francis Huxley "Sámánok" című könyvét olvasgatom, amely a sámánizmus világszerte tapasztalható jelenségeit kutató és leíró személyek (hittérítők, utazók, természettudósok, majd a jelenkor felé közeledvén mindinkább néprajzkutatók, antropológusok, pszichológusok) munkáiból idéz rövid szemelvényeket, rajtuk keresztül feltárva a természeti népek hitvilágának, spiritualitásának a modern kor emberével való kapcsolatát.
Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni a sámánizmus fogalmával kapcsolatos meglátásaimat, mert e témakör több ponton is problémás. Először is, újabban nem -izmus, hanem -ság (sámánság) formájában emlegetik, hisz nem annyira egységes vallásfilozófiai rendszert, mint inkább globális "mesterséget" , világszerte szembeszökő párhuzamokat mutató kulturális jelenséget értünk alatta. A második gyakori kifogás az előzővel kéz a kézben jár, és a sámán megnevezés általánosítása ellen tiltakozik. Tény, hogy a szó a mandzsu-tunguz evenkik nyelvéből ered, jelentése "az ember, aki tud", s tőlük elterjedve vált általánossá a tudományos szakszókincsben és a köznyelvben. Úgyszintén tény azonban, hogy Északkelet- Szibériától Dél - Amerikáig, -sőt, Ausztráliában és szórványosan az afrikai kontinensen is- a természetes közösségeknek volt olyan "tudója", akinek tevékenysége, feladatköre, munkamódszerei, társadalmi rangja, közösségi "funkciója", s ami még fontosabb: a spirituális közeg, amelyben dolgozott, a transzcendens háttér (ha a konkrét mitológia nem is) oly nagyfokú hasonlóságokat mutat, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül attól, hogy az adott nyelven hogy nevezik, e különleges emberek életútjának és tevékenységének annyi azonos jellemzője, annyi rokon vonása van, hogy érthető az egységes fogalomhasználat. Még ha a konkrét legendakör vagy hitrendszer népenként eltérő is, a sámánság egy nagyon ősi, az egész emberiséget összefogó, a közös gyökerekhez visszavezető ariadné-fonal. S hogy épp egy evenki megnevezést húztak rá a kutatók - hát istenem, a "arendiouannesizmus" némivel bonyolultabb lenne, nem? (arendiouannes - a sámánnak megfeleltethető személy megnevezése a huronoknál.) Lényeg, hogy véleményem szerint bármely titulus (baksi, paijé, agostinnachen, curandera, miko - ezrével sorolhatnánk) lehetett volna az egységesítés alapja, s egyik sem rosszabb a másiknál.
Visszakanyarodva a kezdetekhez, számtalan leírásból kicsendül a tudós mint kívülálló, elfogulatlan megfigyelő kételkedése. Még azok a beszámolók sem nélkülözik a szkepticizmust, amelyek a sámáni szertartásokban aktívan résztvevő, sőt magát a révületet is megtapasztaló kutatók tollából származnak. ( S ez alól csak egy-két kivétel van). Talán épp azért kapaszkodnak görcsösen a tudományosan megalapozott észérvekbe e cinizmus révén, hogy ne kelljen beismerniük: egy olyan világgal kerültek kapcsolatba, amely messze fölötte áll logikának és racionalitásnak. Amely magasan túlszárnyalja a technikai "civilizáció" eszmei korlátait. De vajon melyik feltételez nagyobb naivitást: elhinni, hogy a #sámán# valóban kiszívja a beteg testéből a betegséget valamilyen fizikai tárgyba sűrítve - tüskeként, apró húsdarabként, faszilánkként vagy véres váladékként - , ily módon gyógyítva meg a gyengélkedőt; vagy azt gondolni, hogy - a világszerte elterjedt, több tízezer, vagy talán több százezer éves működő gyakorlat, a szellemvilág létezésébe vetett, emberemlékezetig visszanyúló hit, a rengeteg szemtanú a föld minden szegletéből (adott közösség tagjai - generációkra visszamenőleg-, az újkorban meg még ráadásul tudósok) ellenére - az egész nem több, mint puszta szemfényvesztés, színház ? Vajon mi a struccpolitika, elfogadni, amit kézzelfogható valóságként tapasztalsz meg, és előtted az apáid, nagyapáid sem kételkedtek benne - vagy minden bizonyíték, minden szóbeli és tettleges tanúsítás ellenére is makacsul ragaszkodni a tagadáshoz? Melyik tudós nézett körül akármelyik sámán szájában fogászati kistükörrel, mielőtt az nekikezdett volna a szertartásnak, hogy bizonyíthassa: a "kór" anyagi szubsztanciáját megtestesítő tárgy már akkor benne rejtezik? Amíg ezt nem dokumentálják, addig a közösség által elfogadott verzió - mely szerint az a valami a rituálé során került ki a beteg testéből - éppúgy igaz lehet, mint az ellenkezője.
S ez a kérdésfelvetés áll a sámánság számtalan jellemzőjére. Vajon hány sámánt röntgeneztek meg tetőtől talpig, hogy lecsekkolják a csontjainak a számát (az eurázsiai kontinensen, -közelebből Szibériában, Altajban, Mongóliában, Közép-Keleten- elterjedt hit, hogy a tudóknak több csonttal kell rendelkezniük az átlagosnál)? Hányakat világítottak át a testükben elrejtett kristályokat keresve (ez a Dél-Amerikában bevett nézet - a szellemek kristályokat ültetnek a sámán testébe a beavatás során, s azokban rejlik a varázserő)? Oké, magam sem hiszem, hogy minden sámáni hiedelem valóságos alapokon nyugszik - de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mégis így van. Az "elfogulatlan" kutatóknak még kevésbé kéne a beléjük rögzült ideák szűrőjén keresztül vizsgálni azon jelenségeket, amelyekre nem érvényesek a tudományos axiómák. Nemde épp az az elfogultság, amit józan távolságtartásnak, racionalitásnak nevezünk - hogy ragaszkodunk a kézzelfogható bizonyítékokhoz, a fizikai törvényszerűségek közé illeszthetőséghez, az ésszerű magyarázathoz? Úgy vélekedni, hogy csak az valóságos, ami beilleszthető a jelenkori tudományos világkép keretei közé, nagyon gyermeteg dolog. Hisz ezért hurcolták meg Galileit a maga idején - olyasmit hangoztatott, amely meghaladta az akkori tudásszintet, s mint ilyen, valótlan, lehetetlen dolognak tűnt. Most sem szabadna azt hinnünk, hogy mindent tudunk a minket körülvevő csodáról - mert éppúgy, ahogy Galilei teóriája végülis bebizonyosodott, számtalan, ma még az ezotéria, spiritualizmus, képzeletvilág és gyermekmese kategóriájába sorolt jelenség is igazolást nyerhet a későbbi korok során. Hihetetlen arrogancia azt állítani, hogy a világ annyi, aminek a tudósok leírták. Mérhetetlen tiszteletlenség az élet rejtelmeivel szemben. Nem kéne azt gondolnunk, hogy mindet megfejtettük. Az emberiség önnön tökéletlenségének és jelentéktelenségének felismerését illetően még gyerekcipőben jár...
Bár félre ne értsetek, nem becsülöm le a jó öreg homo sapienst. Ám az univerzum végtelenségéhez viszonyítva porszem a létünk. Egyediek, csodálatosak, rejtelmesek és fájdalmasan múlandók, ugyanakkor örökkévalók vagyunk - ... "északfok, titok, idegenség...", ahogy Ady írja. De mégis, akár a kisgyerekek, azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, s ez a világ csak annyiból áll, amit látunk, megfoghatunk, megszagolhatunk, megnyalhatunk. Idő kell még, mire kilábalunk e kezdetleges állapotból és hitelt adunk a feltételezésnek, hogy "több dolgok vannak a földön és égen, ... mintsem bölcselmetek álmodni képes".

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-10

the.mentalist.s01e12 - red rum

Mivel eddig már több alkalommal ismertettem különféle médiaproduktumokat, amelyek érintőlegesen foglalkoztak a boszorkányság - wicca témakörével, ezúttal sem hagyok fel e nemes hagyománnyal - következzék A Mentalista első évadja 12. részének rövid összefoglalója.
Nos, a nyitány máris meglehetősen baljós: az ígéretes futballjátékos, egy tizenéves kamaszfiú eltűnik, majd némi ördögi körítéssel kidekorálva kerül elő, természetesen immár holtában. A nyomozók - vagy inkább a forgatókönyvírók - első tévedése rögtön az ötödik percben szemet szúr, mikoris a helyszínen fellelt, gallyakból összetákolt ötágú csillag láttán a nagyrabecsült CBI - team egyöntetűen megállapítja: itt bizony fekete mágiáról van szó. S ha ez igaz, ugyan ki máshoz fordulnának, mint a városka egyetlen és ugyancsak kétes hírnévnek örvendő boszorkányához, Tamzin Dove-hoz. Tamzin első látásra egész szimpatikus, teával és süteménnyel fogadja a kihallgatás ügyében érkezett Cho-t, Patricket és Lisbon-t. Míg amazok a bejárati ajtó előtt toporognak, Cho felfigyel a kecskefejet formázó kopogtatóra, és megjegyzi (teszem hozzá, tévesen):
" - Nézzétek, kecske! A kecske a Sátán jelképe." - mire Lisbon:
" - Akkor az állatsimogató a pokol tornáca?" - ...:)
Visszakanyarodva boszorkány hősnőnkhöz, afféle szénaboglya-hajú, batikolt cuccokba öltöző, vidáman csicsergő kis hippi, otthonos, napfényes és mániákusan rendben tartott lakással. Ám ahogy saját készítésű wicca medicináiról beszél, ugyanolyan lelkesedéssel újságolja el a triónak azt is, hogy halálos átkot szórt a gyilkosság áldozatául esett fiúra, mert az elrabolta és megkínozta a macskáját. Kissé ellentmondásos a kép, hisz míg egyik pillanatban a wiccák gyógyító tevékenységéről és életigenlő, természethívő szellemiségéről szónokol, a következőben már a rontó bűbáj sikeressége felett örvendezik - ugyanazon a - mellesleg ritkamód irritáló- madárkahangon.
Lényeg a lényeg, úgy érzem, a forgatókönyvírók egyetlen karakterbe akarták beleszuszakolni a modern boszorkányok számtalan vállfaját: az ártalmatlan hippit, a természetgyógyászt, a világgal dacoló, instabil lelkületű fiatalt, az erejét próbálgató, meggondolatlan kamaszt, a fantasy-rajongót, a titkos társaságok hívét - ráadásul mindezt megspékelték egy jó adag sátánizmussal. Igaz, a tréfa sem hiányzik, s abból, ahogy Tamzin kötése hatására Cho "térdre hull az állatok királya láttán" (azaz elesik egy oroszlán-emblémás furgon előtt), nem csak némi egészséges humor, hanem a varázslat erejébe vetett gyermeki hit is kicsendül, még ebben a racionalitások talajából kinőtt, rohanó, csillogó, modern világban is.
A történet valódi veleje persze a hétköznapi valóság dimenziójában bontakozik ki, a természetfölötti vonulat csak afféle színezőelem. Tamzin nemhogy ártatlannak bizonyul a gyilkosságot illetően, de ő nyújt biztonságot, otthont és összetartó közösséget a halott fiú öccsének is, aki az apja erőszakossága elől menekül hozzá. S nem véletlenül, ahogy az az epizód végén, egy alig-alig sejthető :), drámai fordulat folytán kiderül...
Hogy van-e konklúzió a transzcendens világot illetően? Talán annyi, hogy annak a számára, aki hisz benne, létezik. De ugyanilyen velős csattanó Patrick poénja is, amit Cho-nak válaszol, mikor az a Tamzin által rárakott varázslat miatt aggodalmaskodik:
" - Ugyan, menj már! Csak nem hiszed, hogy igazából boszorkány? "
" - Nem, persze hogy nem. - rövid szünet - De ha léteznek gonosz erők, akkor kell lennie olyan embereknek, akik irányítják azokat."
" - Vannak. Bankároknak hívják őket. " - ...
:)
Hát, ennyit Tamzin Dove-ról és a Mentalistáról - remélem, legközelebb valami magvasabb mondanivalójú filmremekkel szolgálhatok :).

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-09

fejtörés

Oké, szóval a következő a szitu. Adva van a szobában egy, a kívülállók szemében tisztázatlan rendeltetésű, kerek kártyaasztalka, rajta először is egy hatalmas, szárazvirágokkal díszített gyertya, körülötte négy lapos, tenger-koptatta kavics; aztán egy ornamentikus vésetekkel díszített kerek, talpas ezüsttál, két oldalán egy levendulaolajos vizet tartalmazó kagylóval, illetve egy sóval teli kis fatállal; egy fallikus istenszobor (oké, egy pipázó öregember fából faragott mása), tobozzal és muflon-gerinccsigolyával körítve, valamint egy kicsi, barna kerámiaváza, mellette fa ivókupa, muflon-lapockacsont, s végül a gyertya mögött egy hatalmas, ötágú tengeri csillag meg egy füstölőtálca. Mindez meghintve őszi színekben tarkálló levelekkel és vadgesztenyékkel. Ne feledkezzünk meg a kártyaasztalka alsó polcán terpeszkedő, vaskos, barna műbőrbe kötött és kristályokkal körberakott könyvről, no meg a lábai mellett álló, idénydekorációval megtöltött cserépkorsókról. Ja és persze a vaddisznó - és szarvaskoponyáról, a meghatározatlan eredetű lábszárcsontokról és a fél szarvasagancsról.
Vajon mennyire súlyosbítaná a helyzetet mindezek tetejébe egy kecskekoponya? :)
Nemrég találtam ugyanis egyet, szerencsére alaposan lepucolva, és annak rendje-módja szerint azonnal lecsaptam rá (kizárólag vagy legalábbis javarészt biológiai érdeklődéstől vezéreltetve. Nagyon szeretem a csontokat:)). Hetekig csak állt az erkélyemen, aztán kihipóztam (lehet, hogy a főzés hatékonyabb stratégia, de édesanyámat kiüldözte volna a világból ), most pedig épp a lábtörlőmön figyel. :)
Nem mintha meghazudtolhatnám önmagam: miután kiszedtem a fertőtlenítőből és megszáradt, felfedeztem rajta egy aprócska, galád húscafatot. Nosza, előkaptam nagyapa csirizes vadászkését, és nekiálltam lefejteni. Mindezt az utcára néző erkélyemen, amelynek korlátja épp elég foghíjas ahhoz, hogy bárki vidáman gyönyörködhessen a látványban. Van-e érzékletesebb asszociációja a boszorkány fogalomnak, mint a borzas hajjal, elnyűtt ruhákban, rozsdás pengével kecskefejet nyúzó, habókos nőszemély?
Visszatérve a konkrét dilemmára, nem tudom, merjem-e tovább fokozni a helyzetet azzal, hogy az oltárom környékén helyezem el a fejet. Nem igazán rituális indíttatásból: bocsáttassék meg nekem, de a kecskét túlontúl is komolytalan állatnak érzem ahhoz, hogy híven reprezentálhassa a Szarvas Urat. Különben is, a kecske- vagy kosszarvas ábrázolás azokon a déli vidékeken terjedt el (ld: mediterráneum - Pán), ahol szarvasok helyett hegyi kecskék, vadjuhok meg effélék éltek. A mi régiónkban és attól északabbra a szarvasé a porond. Úgyhogy semmiféle vallási jelentéstartalmat nem szánok a kecskekoponyának, egyszerűen a háziszentélyem környéke szép lassan egyfajta osszáriummá növi ki magát :). Csakhát gondolni kell a kedves családra is, ki tudja, mennyit visel még el egyébiránt meglepően fejlett sturccösztönük (értsd - önámítási hajlandóságuk). Remélhetőleg néhány héten belül végre kézhez kapom a leendő athamémat is, és a rituális tőr meg a kecsekfej egyszerre talán kicsit túl erős. Na majd kiderül. :)
(A fenti eszmefuttatás természetesen nem az említett alkonyi séta mentális végterméke, annak lejegyzése még hátra van.)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-09

locsifecsi

Eredetileg azzal a szándékkal ültem a gép elé, hogy beszámoljak a ma esti kutyasétáltatás közben levont mélyenszántó spirituális konklúzióról, de aztán az internet nyüzsgő világa elvonta a figyelmemet - mostanáig a gmailen, majd a witchblood.org-on időztem, átmenetileg belekapcsolódva a magyarországi pogányság vérkeringésébe. Szép volt, jó volt, elég volt - már jojóznak a szemeim, és kezd kialakulni a krónikus beszédkényszer állapota is, úgyhogy inkább elhúzom a csíkot, mielőtt mindenféle sületlenséget zagyválnék itt össze.
A kommunikációs megszállottság legszebb példája, hogy ahelyett, hogy egyszerűen kikapcsoltam volna a gépet, írtam egy blogbejegyzést arról, hogy miért nem írok egy (hosszabb) blogbejegyzést :).

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-08

látomás

Nézzétek el, ha nehézkesen fejezem ki magam a következőkben, nem igazán lelek találó szavakat az élmény lefestésére.

Tegnapi meditációm során (már amennyire azt meditációnak lehet nevezni) ismét a végtelenbe vesző füves pusztán találtam magam. Egy kimagasló sziklatömb pereméről tekintettem le a zöldarany rónaságra, amely hullámozni látszott a szélben. Bölények népesítették be, ameddig csak a szem ellátott - bölények, zöld fű, kék ég, itt-ott egy-egy terrakotta szikla, ez töltötte ki a panorámát.

Úgy éreztem, e tájat soha nem tapodta ember, és soha nem is fogja. Úgy éreztem, minden, amit látok, örökkévaló: mintha a létezés egy pillanata megfagyott volna az időben, múlhatatlan, érinthetetlen állapottá nőve ki magát. Úgy éreztem, ez maga A Puszta, csupa nagybetűvel - nem annyira fizikai létező, mint inkább a köznapi préri szellemvilágbeli megfelelője, platóni ideája, amely magába sűríti az érintetlen természet és az ősi vadság esszenciáját. Amelynek minden eleme szimbolikus, de eleven kifejezője az élet szépségének és erejének. Amely képlékenyen alakul attól függően, mit kell látnia az oda látogató emberfiának, s amelynek lényege mégis változatlan.

Ezt hívnák asztrálsíknak? Én nem tudom. A szellemvilág megnevezés sokkal közelebb áll hozzám.

A bölények magának az életnek, a bőségnek, a föld kincseinek hordozói. A belőlük élő népek számára otthont, ruhát, ételt, eszközöket szolgáltattak. Rajtuk keresztül oly elevenen éreztem az Istennő jelenlétét, önfeláldozó termékenységének mibenlétét, mintha megmerítkeztem volna örökkévaló lelkében. A táj minden porcikája őt fejezte ki, róla dalolt: a napsütés, a vakítóan szikrázó égbolt, a dús, selymes fű, a rendíthetetlen, méltóságteljes sasbércek, a számlálhatatlan csorda... maga volt az Úrnő.
Lélektársam azt sugallta, hogy e vidéket, e vad, dús, tiszta, az életet magába sűrítő, a fizikai valóság számára érinthetetlen, időtlen darabkáját a teremtésnek mindig megtalálhatom, ha magamba nézek. Hisz mindannyiunkban ott a kapu a szellemvilágra, s mindannyiunkban ott ragyog az isteni - csak meg kell találnunk az utat hozzá.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-01