Véletlenek márpedig nincsenek.
Az utolsó előadáson a lépcsőzetesen kialakított előadóterem felső szegmensében telepedtünk le, biztonságos távolságban a táblától és az előadótól. Épp hozzáfogtam volna a már említett Narby-Huxley - féle, a sámánizmusról szóló könyv olvasásának, mikor padszomszédom felől megütötte a fülem az "athame" szó. A leányzó azt ecsetelte a mellette ülő fiúnak, hogy szeretne egy boszorkánytőrt, aztán mélyenszántó társalgásba bocsátkoztak a wiccáról és a sámánizmusról.
Nem akartam hinni a fülemnek. Reméltem, hogy az egyetem forgatagában nagyobb eséllyel találkozhatok más pogányokkal, neadjisten wiccákkal, de az első hónapok kiábrándítottak. Egyik-másik csoporttársam ugyan szemlátomást az enyémhez hasonlatos világnézet felé tendál, de még nem sikerült megfelelő alkalmat keríteni egy ezzel kapcsolatos beszélgetéshez. Azt viszont végképp nem hittem volna, hogy egy fárasztó nap végén az első idegen, aki mellé lezuttyanok, épp egy wicca... nem beszélve a mellette ülő sámánkölökről. Megáll az ész.
Persze meg se mukkantan, habár majd szétvetett a boldog izgatottság. De mégis mit mondhattam volna? Vágjak bele a szavukba, hogy "Hellóka, én is boszorkány vok ám!" Amellett ugyebár nem minden wicca, ami fénylik - olyan egzisztenciák is belesodródnak a Mesterségbe, akiket inkább messze elkerülnék. A szóban forgó lány elég szimpatikusnak tűnt, de mégsem rohanhatom le egyből. Ráadásul ahogy kihámoztam az elkapott szófoszlányokból, már nem nevezhető aktív vallásgyakorlónak, így talán a legkevésbé sem vágyik más wiccák társaságára.
Szóval csak üldögéltem melletük, kukán, mint egy sült hal, és azzal biztattam magam, hogy legközelebb talán már lesz bátorságom belekapcsolódni a beszélgetésbe. :)
Hát, ez volt az én mai napi nagy kalandom :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése