Jeremy Narby és Francis Huxley "Sámánok" című könyvét olvasgatom, amely a sámánizmus világszerte tapasztalható jelenségeit kutató és leíró személyek (hittérítők, utazók, természettudósok, majd a jelenkor felé közeledvén mindinkább néprajzkutatók, antropológusok, pszichológusok) munkáiból idéz rövid szemelvényeket, rajtuk keresztül feltárva a természeti népek hitvilágának, spiritualitásának a modern kor emberével való kapcsolatát.
Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni a sámánizmus fogalmával kapcsolatos meglátásaimat, mert e témakör több ponton is problémás. Először is, újabban nem -izmus, hanem -ság (sámánság) formájában emlegetik, hisz nem annyira egységes vallásfilozófiai rendszert, mint inkább globális "mesterséget" , világszerte szembeszökő párhuzamokat mutató kulturális jelenséget értünk alatta. A második gyakori kifogás az előzővel kéz a kézben jár, és a sámán megnevezés általánosítása ellen tiltakozik. Tény, hogy a szó a mandzsu-tunguz evenkik nyelvéből ered, jelentése "az ember, aki tud", s tőlük elterjedve vált általánossá a tudományos szakszókincsben és a köznyelvben. Úgyszintén tény azonban, hogy Északkelet- Szibériától Dél - Amerikáig, -sőt, Ausztráliában és szórványosan az afrikai kontinensen is- a természetes közösségeknek volt olyan "tudója", akinek tevékenysége, feladatköre, munkamódszerei, társadalmi rangja, közösségi "funkciója", s ami még fontosabb: a spirituális közeg, amelyben dolgozott, a transzcendens háttér (ha a konkrét mitológia nem is) oly nagyfokú hasonlóságokat mutat, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül attól, hogy az adott nyelven hogy nevezik, e különleges emberek életútjának és tevékenységének annyi azonos jellemzője, annyi rokon vonása van, hogy érthető az egységes fogalomhasználat. Még ha a konkrét legendakör vagy hitrendszer népenként eltérő is, a sámánság egy nagyon ősi, az egész emberiséget összefogó, a közös gyökerekhez visszavezető ariadné-fonal. S hogy épp egy evenki megnevezést húztak rá a kutatók - hát istenem, a "arendiouannesizmus" némivel bonyolultabb lenne, nem? (arendiouannes - a sámánnak megfeleltethető személy megnevezése a huronoknál.) Lényeg, hogy véleményem szerint bármely titulus (baksi, paijé, agostinnachen, curandera, miko - ezrével sorolhatnánk) lehetett volna az egységesítés alapja, s egyik sem rosszabb a másiknál.
Visszakanyarodva a kezdetekhez, számtalan leírásból kicsendül a tudós mint kívülálló, elfogulatlan megfigyelő kételkedése. Még azok a beszámolók sem nélkülözik a szkepticizmust, amelyek a sámáni szertartásokban aktívan résztvevő, sőt magát a révületet is megtapasztaló kutatók tollából származnak. ( S ez alól csak egy-két kivétel van). Talán épp azért kapaszkodnak görcsösen a tudományosan megalapozott észérvekbe e cinizmus révén, hogy ne kelljen beismerniük: egy olyan világgal kerültek kapcsolatba, amely messze fölötte áll logikának és racionalitásnak. Amely magasan túlszárnyalja a technikai "civilizáció" eszmei korlátait. De vajon melyik feltételez nagyobb naivitást: elhinni, hogy a #sámán# valóban kiszívja a beteg testéből a betegséget valamilyen fizikai tárgyba sűrítve - tüskeként, apró húsdarabként, faszilánkként vagy véres váladékként - , ily módon gyógyítva meg a gyengélkedőt; vagy azt gondolni, hogy - a világszerte elterjedt, több tízezer, vagy talán több százezer éves működő gyakorlat, a szellemvilág létezésébe vetett, emberemlékezetig visszanyúló hit, a rengeteg szemtanú a föld minden szegletéből (adott közösség tagjai - generációkra visszamenőleg-, az újkorban meg még ráadásul tudósok) ellenére - az egész nem több, mint puszta szemfényvesztés, színház ? Vajon mi a struccpolitika, elfogadni, amit kézzelfogható valóságként tapasztalsz meg, és előtted az apáid, nagyapáid sem kételkedtek benne - vagy minden bizonyíték, minden szóbeli és tettleges tanúsítás ellenére is makacsul ragaszkodni a tagadáshoz? Melyik tudós nézett körül akármelyik sámán szájában fogászati kistükörrel, mielőtt az nekikezdett volna a szertartásnak, hogy bizonyíthassa: a "kór" anyagi szubsztanciáját megtestesítő tárgy már akkor benne rejtezik? Amíg ezt nem dokumentálják, addig a közösség által elfogadott verzió - mely szerint az a valami a rituálé során került ki a beteg testéből - éppúgy igaz lehet, mint az ellenkezője.
S ez a kérdésfelvetés áll a sámánság számtalan jellemzőjére. Vajon hány sámánt röntgeneztek meg tetőtől talpig, hogy lecsekkolják a csontjainak a számát (az eurázsiai kontinensen, -közelebből Szibériában, Altajban, Mongóliában, Közép-Keleten- elterjedt hit, hogy a tudóknak több csonttal kell rendelkezniük az átlagosnál)? Hányakat világítottak át a testükben elrejtett kristályokat keresve (ez a Dél-Amerikában bevett nézet - a szellemek kristályokat ültetnek a sámán testébe a beavatás során, s azokban rejlik a varázserő)? Oké, magam sem hiszem, hogy minden sámáni hiedelem valóságos alapokon nyugszik - de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mégis így van. Az "elfogulatlan" kutatóknak még kevésbé kéne a beléjük rögzült ideák szűrőjén keresztül vizsgálni azon jelenségeket, amelyekre nem érvényesek a tudományos axiómák. Nemde épp az az elfogultság, amit józan távolságtartásnak, racionalitásnak nevezünk - hogy ragaszkodunk a kézzelfogható bizonyítékokhoz, a fizikai törvényszerűségek közé illeszthetőséghez, az ésszerű magyarázathoz? Úgy vélekedni, hogy csak az valóságos, ami beilleszthető a jelenkori tudományos világkép keretei közé, nagyon gyermeteg dolog. Hisz ezért hurcolták meg Galileit a maga idején - olyasmit hangoztatott, amely meghaladta az akkori tudásszintet, s mint ilyen, valótlan, lehetetlen dolognak tűnt. Most sem szabadna azt hinnünk, hogy mindent tudunk a minket körülvevő csodáról - mert éppúgy, ahogy Galilei teóriája végülis bebizonyosodott, számtalan, ma még az ezotéria, spiritualizmus, képzeletvilág és gyermekmese kategóriájába sorolt jelenség is igazolást nyerhet a későbbi korok során. Hihetetlen arrogancia azt állítani, hogy a világ annyi, aminek a tudósok leírták. Mérhetetlen tiszteletlenség az élet rejtelmeivel szemben. Nem kéne azt gondolnunk, hogy mindet megfejtettük. Az emberiség önnön tökéletlenségének és jelentéktelenségének felismerését illetően még gyerekcipőben jár...
Bár félre ne értsetek, nem becsülöm le a jó öreg homo sapienst. Ám az univerzum végtelenségéhez viszonyítva porszem a létünk. Egyediek, csodálatosak, rejtelmesek és fájdalmasan múlandók, ugyanakkor örökkévalók vagyunk - ... "északfok, titok, idegenség...", ahogy Ady írja. De mégis, akár a kisgyerekek, azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, s ez a világ csak annyiból áll, amit látunk, megfoghatunk, megszagolhatunk, megnyalhatunk. Idő kell még, mire kilábalunk e kezdetleges állapotból és hitelt adunk a feltételezésnek, hogy "több dolgok vannak a földön és égen, ... mintsem bölcselmetek álmodni képes".
Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-10
Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni a sámánizmus fogalmával kapcsolatos meglátásaimat, mert e témakör több ponton is problémás. Először is, újabban nem -izmus, hanem -ság (sámánság) formájában emlegetik, hisz nem annyira egységes vallásfilozófiai rendszert, mint inkább globális "mesterséget" , világszerte szembeszökő párhuzamokat mutató kulturális jelenséget értünk alatta. A második gyakori kifogás az előzővel kéz a kézben jár, és a sámán megnevezés általánosítása ellen tiltakozik. Tény, hogy a szó a mandzsu-tunguz evenkik nyelvéből ered, jelentése "az ember, aki tud", s tőlük elterjedve vált általánossá a tudományos szakszókincsben és a köznyelvben. Úgyszintén tény azonban, hogy Északkelet- Szibériától Dél - Amerikáig, -sőt, Ausztráliában és szórványosan az afrikai kontinensen is- a természetes közösségeknek volt olyan "tudója", akinek tevékenysége, feladatköre, munkamódszerei, társadalmi rangja, közösségi "funkciója", s ami még fontosabb: a spirituális közeg, amelyben dolgozott, a transzcendens háttér (ha a konkrét mitológia nem is) oly nagyfokú hasonlóságokat mutat, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül attól, hogy az adott nyelven hogy nevezik, e különleges emberek életútjának és tevékenységének annyi azonos jellemzője, annyi rokon vonása van, hogy érthető az egységes fogalomhasználat. Még ha a konkrét legendakör vagy hitrendszer népenként eltérő is, a sámánság egy nagyon ősi, az egész emberiséget összefogó, a közös gyökerekhez visszavezető ariadné-fonal. S hogy épp egy evenki megnevezést húztak rá a kutatók - hát istenem, a "arendiouannesizmus" némivel bonyolultabb lenne, nem? (arendiouannes - a sámánnak megfeleltethető személy megnevezése a huronoknál.) Lényeg, hogy véleményem szerint bármely titulus (baksi, paijé, agostinnachen, curandera, miko - ezrével sorolhatnánk) lehetett volna az egységesítés alapja, s egyik sem rosszabb a másiknál.
Visszakanyarodva a kezdetekhez, számtalan leírásból kicsendül a tudós mint kívülálló, elfogulatlan megfigyelő kételkedése. Még azok a beszámolók sem nélkülözik a szkepticizmust, amelyek a sámáni szertartásokban aktívan résztvevő, sőt magát a révületet is megtapasztaló kutatók tollából származnak. ( S ez alól csak egy-két kivétel van). Talán épp azért kapaszkodnak görcsösen a tudományosan megalapozott észérvekbe e cinizmus révén, hogy ne kelljen beismerniük: egy olyan világgal kerültek kapcsolatba, amely messze fölötte áll logikának és racionalitásnak. Amely magasan túlszárnyalja a technikai "civilizáció" eszmei korlátait. De vajon melyik feltételez nagyobb naivitást: elhinni, hogy a #sámán# valóban kiszívja a beteg testéből a betegséget valamilyen fizikai tárgyba sűrítve - tüskeként, apró húsdarabként, faszilánkként vagy véres váladékként - , ily módon gyógyítva meg a gyengélkedőt; vagy azt gondolni, hogy - a világszerte elterjedt, több tízezer, vagy talán több százezer éves működő gyakorlat, a szellemvilág létezésébe vetett, emberemlékezetig visszanyúló hit, a rengeteg szemtanú a föld minden szegletéből (adott közösség tagjai - generációkra visszamenőleg-, az újkorban meg még ráadásul tudósok) ellenére - az egész nem több, mint puszta szemfényvesztés, színház ? Vajon mi a struccpolitika, elfogadni, amit kézzelfogható valóságként tapasztalsz meg, és előtted az apáid, nagyapáid sem kételkedtek benne - vagy minden bizonyíték, minden szóbeli és tettleges tanúsítás ellenére is makacsul ragaszkodni a tagadáshoz? Melyik tudós nézett körül akármelyik sámán szájában fogászati kistükörrel, mielőtt az nekikezdett volna a szertartásnak, hogy bizonyíthassa: a "kór" anyagi szubsztanciáját megtestesítő tárgy már akkor benne rejtezik? Amíg ezt nem dokumentálják, addig a közösség által elfogadott verzió - mely szerint az a valami a rituálé során került ki a beteg testéből - éppúgy igaz lehet, mint az ellenkezője.
S ez a kérdésfelvetés áll a sámánság számtalan jellemzőjére. Vajon hány sámánt röntgeneztek meg tetőtől talpig, hogy lecsekkolják a csontjainak a számát (az eurázsiai kontinensen, -közelebből Szibériában, Altajban, Mongóliában, Közép-Keleten- elterjedt hit, hogy a tudóknak több csonttal kell rendelkezniük az átlagosnál)? Hányakat világítottak át a testükben elrejtett kristályokat keresve (ez a Dél-Amerikában bevett nézet - a szellemek kristályokat ültetnek a sámán testébe a beavatás során, s azokban rejlik a varázserő)? Oké, magam sem hiszem, hogy minden sámáni hiedelem valóságos alapokon nyugszik - de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mégis így van. Az "elfogulatlan" kutatóknak még kevésbé kéne a beléjük rögzült ideák szűrőjén keresztül vizsgálni azon jelenségeket, amelyekre nem érvényesek a tudományos axiómák. Nemde épp az az elfogultság, amit józan távolságtartásnak, racionalitásnak nevezünk - hogy ragaszkodunk a kézzelfogható bizonyítékokhoz, a fizikai törvényszerűségek közé illeszthetőséghez, az ésszerű magyarázathoz? Úgy vélekedni, hogy csak az valóságos, ami beilleszthető a jelenkori tudományos világkép keretei közé, nagyon gyermeteg dolog. Hisz ezért hurcolták meg Galileit a maga idején - olyasmit hangoztatott, amely meghaladta az akkori tudásszintet, s mint ilyen, valótlan, lehetetlen dolognak tűnt. Most sem szabadna azt hinnünk, hogy mindent tudunk a minket körülvevő csodáról - mert éppúgy, ahogy Galilei teóriája végülis bebizonyosodott, számtalan, ma még az ezotéria, spiritualizmus, képzeletvilág és gyermekmese kategóriájába sorolt jelenség is igazolást nyerhet a későbbi korok során. Hihetetlen arrogancia azt állítani, hogy a világ annyi, aminek a tudósok leírták. Mérhetetlen tiszteletlenség az élet rejtelmeivel szemben. Nem kéne azt gondolnunk, hogy mindet megfejtettük. Az emberiség önnön tökéletlenségének és jelentéktelenségének felismerését illetően még gyerekcipőben jár...
Bár félre ne értsetek, nem becsülöm le a jó öreg homo sapienst. Ám az univerzum végtelenségéhez viszonyítva porszem a létünk. Egyediek, csodálatosak, rejtelmesek és fájdalmasan múlandók, ugyanakkor örökkévalók vagyunk - ... "északfok, titok, idegenség...", ahogy Ady írja. De mégis, akár a kisgyerekek, azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, s ez a világ csak annyiból áll, amit látunk, megfoghatunk, megszagolhatunk, megnyalhatunk. Idő kell még, mire kilábalunk e kezdetleges állapotból és hitelt adunk a feltételezésnek, hogy "több dolgok vannak a földön és égen, ... mintsem bölcselmetek álmodni képes".
Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése