bolondgomba

Bocsássátok meg, de öt nappal a szakdogaleadási határidő előtt nemigen tudok másról írni, mint gombákról. Viszont ha már képtelen vagyok elszakadni a témától, legalább annak egy izgalmas aspektusával szeretnélek megismertetni benneteket (és nem - teszem azt - az aszkospórák csírázásának rejtelmeivel). 

A 'bolondgomba' kifejezést általában véve a mérges gombákra alkalmazzuk - de miért is? Hiszen a mérgezések zöme gyomor,- és bélpanaszokkal, a súlyosabbja a máj, - és vesekárosodással, valamint paraszimpatikus idegrendszeri szimptómákkal jár. 

Van azonban egy renitens brancs a mérges gombákon belül, akik hascsikarás helyett némi lebegés-feelinggel ajándékozzák meg a balfék gombászt. Ezek a pszilocibin-szindrómaként számon tartott tünetegyüttest előidéző,  elsősorban is trágyagomba és badargomba-fajok, illetve a pantherina-szindrómáért felelős galócák.

Psilocybe mexicana - avagy 'Teonanacatl'

A pszilocibin-szindróma tünetei fél órától két óráig terjedő lappangási idő után jelentkeznek. A fejfájás, zsibbadás, öntudatzavar, szédülés, lassú pulzus, alacsony vérnyomás mellé pszichés elemek (boldogság, félelem, felszabadultság-érzet, tér,- és időérzékelési zavarok, depresszív hangulat, dühroham, delírium) társulnak. A hatás 6-10 órán keresztül eltarthat; az érte felelős vegyületek, a pszilocibin, pszilocin, beocisztin és bufotenin valamennyien a szerotonin neurotranszmitter antagonistái.

Az előidéző fajok hazai léptékben elsősorban is a trágyagombák (Panaeolus spp.) és a badargombák (Psylocibe spp), továbbá egyes Stropharia (harmatgomba), Conocybe (haranggomba), Gymnopilus (lánggomba) fajok, valamint a zöldülőtönkű és zöldpúpú susulyka (Inocybe aeruginascens, I. corydalina) és a szürke csengettyűgomba (Pluteus salicinus); de a szívműködést gyorsító, hőre bomló bufotenint tartalmaz a citromgalóca is. Mivel a pszilocibin oxidációs vegyületei kékek, minden kék, kékeszöld termőtestű gomba "gyanús". 

A Psylocibe fajokat a modern tudomány az '50-es években ismerte meg, mikor Valentina és R. Gordon Wasson részt vehetett egy indián gombaszertartáson, s az ott tapasztaltakat közzétették (többek között a Life magazinban, 1957-ben). Az általuk hazahozott gombákat Roger Heim azonosította be, és Albert Hoffman volt, aki 1958-ban izolálta a hallucinogén hatásért felelős fő komponenseket, a pszilocibint és a pszilocint. A friss felfedezésen és Wassonékéhoz hasonló élményein fellelkesedő Timothy Leary és Richard Alpert elindították a hallucinogén drogok spirituális és vallási használatát tanulmányozó 'Harvardi Pszilocibin-Projektet", amely a két kutató 1963-ban történő elbocsátásával zárult. Alpert és Leary érdeklődése ekkor a kibontakozófélben levő hippimozgalom felé fordult, s a New Age gyermekeinek körében hirdették tovább tudományukat. 

a feltételezetten hallucinogén Stropharia aeruginosa

Nemzetközi szinten közel 190 pszilocibin-tartalmú gombát ismer a tudomány, közülök 144 a Psilocybe (badargomba), 14 a Gymnopilus (lánggomba), 13 a Panaeolus (trágyagomba), 12 a Copelandia (-), 6 a Hypholoma (kénvirággomba), 6 a Pluteus (csengettyűgomba), 6 az Inocybe (susulyka), 4 a Conocybe (haranggomba), 4 a Panaeolina (-), 2 a Gerronema (-), és 1-1 az Agrocybe (rétgomba), Galerina (sisakgomba), Mycena (kígyógomba) génuszba (nemzetségbe) tartozik. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a felsorolt nemzetségek valamennyi képviselője hallucinogén hatóanyagokat tartalmaz, s még kevésbé, hogy nekiálljunk a saját szakállunkra kutatni utánuk, mert egy-egy nemzetségen belül számos, könnyen összetéveszthető rokonfaj található, köztük súlyosan mérgezőek is (pl. a susulykák körében).

Tassili n'Ajjer gombasámánja

A hallucinogén anyagok fogyasztása egyidős az emberiséggel, nagyon fontos kitétel azonban, hogy eleink tudtak valamit: nem a mindennapi bódulat kedvéért tömték magukat ezzel-azzal, hanem különleges alkalmakkor, rituális céllal. A hagyományos felhasználás testet és lelket roncsoló kábítószer helyett az istenekkel, szellemekkel, ősökkel való kommunikáció szakrális eszközeivé nemesítette a pszichedelikumokat. A prehispán idők azték és maja kultúrája a "mexikói varázsgomát", vagyis a Psilocybe mexicana-t isteni gombának ('Teonanacatl') nevezte, ami ékesen árulkodik szent mivoltáról. Használatának ősiségét a különböző ásatásokról, köztük egy guetamalai maja templom romjai közül előkerült gombaforma szobrocskák bizonyítják. Még ennél is korábbra datálódnak azok az észak-afrikai mezolitikus sziklafestmények, amelyeket  Tassili n'Ajjer - nél találtak, s amelyek egyes szerzők szerint egy hallucinogén gomba felhasználásával zajló sámánisztikus szertartást örökítenek meg. Száz szónak is egy a vége: ne akarjunk a puszta szórakozás kedvéért, elővigyázatlanul kísérletezni a felsorolt fajokkal, mert nem arra rendeltettek. Egyébiránt érdekes kitétel, s a fajok jelentőségét fémjelzi, hogy a modern orvostudomány gyógyászati felhasználásukkal kacérkodik: alkalmasnak tűnnek különböző mentális zavarok (depresszió, kényszerbetegség, rögeszmék) kezelésére.

A másik mérgezéstípus, a pantherina-szindróma lappangási ideje 0.5-3 óra, amely után alkoholmámorhoz hasonló tünetek jelentkeznek (felfokozott érzelmi állapot, heves beszéd, erős motorikus nyugtalanság, vitustánc, személyiség,- tér, - és időérzékelési zavarok). A szimptómák ritkán fajulnak súlyossá, a beteg többnyire káros utóhatás nélkül kialussza őket.

Az előidéző fajok elsősorban is a párducgalóca (Amanita pantherina), a légyölő galóca (Amanita muscaria) és néhány ritka rokonfajuk (A. gemmata, A. regalis). Hatóanyagaik az iboténsav és a muszkazon, amely muszcimollá alakul. Utóbbi vegyület a gamma-amino-vajsav neurotranszmitter molekula szerkezeti analógja, ezért a szimpatikus idegrendszerre hat, minek okán gombaatropinnak is nevezik. 

Amanita muscaria

Mint a pszilocibin-tartalmú gombákat, ezeket is tudatmódosító szerként alkalmazták a hajdaniak - elsősorban a légyölő galócát. A már említett R. Gordon Wasson meginterjúvolta a híres litván történészasszonyt, Marija Grimbutast, aki beszámolt róla, hogy Litvánia bizonyos területein a légyölő galóca - vodkával elkeverve - az esküvői lakoma tartozéka. A litvánok exportálták is a gombát - méghozzá a lappoknak, sámánisztikus szertartások céljából. Szibériában az uráli és a paleoszibériai nyelvcsaládba tartozó népek körében széles körben elterjedt a használata; míg nyugat- Szibériában elsősorban a sámán transzba esésének eszköze volt, keleten a laikusok is fogyasztották. Méghozzá nem is akárhogy: a gombát felhasználó sámán vizeletét gyűjtötték és itták. Meg kell mondanom, ez a módi még az én gyomromat is megfekszi :S Igaz, a szóban forgó vizelet szintén tartalmazott pszichoaktív anyagokat, viszont azokat, akik megitták, elkerülték a negatív mellékhatások (izzadás, remegés), így számukra úgy tűnt, az elsődleges fogyasztó egyfajta szűrőként funkcionált.

Felhasználására Szibéria türk népeinek körében alig-alig találunk példát. Elszórt és bizonytalan adatok beszélnek egy afganisztáni etnikum, illetve a szubarktikus amerikai bennszülöttek általi alkalmazásáról. Érdekes Wasson feltételezése, aki a Rig-Védában emlegetett mennyei eledellel, a szómával azonosította a galócát (e teória azóta is vita tárgya). Az a leginkább városi legendaként élő hipotézis, mely szerint a viking bersekerek harci dühük felélesztéséhez légyölő galócát fogyasztottak volna, Samuel Ödmantól származik, aki 1784-ben a szibériai sámánokról hallott jelentések alapján fogalmazta meg, s noha semmilyen korhű, a vikingekkel kapcsolatos forrásban nem található erre mutató utalás, mendemonda formájában túlélte a következő évszázadokat.

Tassili n'Ajjer gombasámánja átrajzolva

Összesítve a fentieket, nem az volt a szándékom, hogy ötleteket adjak a hétvégi elszálláshoz bárkinek is. Irodalmi adatok, tudományos cikkek ide vagy oda, a személyes tapasztalás mindig hordoz némi kockázatot. Nem csak az öntudatvesztésből, fizikai tünetekből (egyensúlyzavar, látászavar stb) vagy a túlfokozott érzelmekből (irracionális harag, levertség stb) származó veszélyekre gondolok, hiszen előfordulhat, hogy semmilyen negatívumot nem tapasztalunk. Mégis: a pszichoaktív anyagok olyan mélységekbe vihetnek önnön személyiségünk, lelkünk elfeledett bugyraiba, amikkel szembesülni megrázó élmény lehet. A hallucinogén gombák nem a stresszoldás kommersz eszközei - nem a sör helyettesítésére valók. Csakis kellő megfontoltsággal és tisztelettel, biztonságos környezetben és mértékkel alkalmazzátok őket, ha egyáltalán. Én még nem vetemedtem rá, hogy pszichotróp anyagot használjak, de nem vetek követ arra, aki rituális céllal olykor-olykor megteszi, mindazonáltal fontos észben tartani: egyik hallucinogén gomba - vagy növény - sem gyerekeknek való játék.

Áldás!

Hulló Eső, 2012-04-14

Források:

Albert László, Dr. Jakucs Erzsébet, Dr. Kékedi Tibor, Dr. Locsmándi Csaba, Dr. Siller Irén, Dr. Vasas Gizella - Mikológiai ismeretek (tanfolyami jegyzet, Clusiana, Magyar Mikológiai Társaság, 2005 Budapest) 

Albert-Locsmándi-Vasas: Ismerjük fel a gombákat I-II (Gabo, 1995)

Gerhardt, Ewald: Gombászok kézikönyve (M-Érték Kiadó, 2008)

Wikipedia - Psylocibin mushrooms

Wikipedia - Amanita muscaria (A. pantherina, A. gemmata, A. regalis)

sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá

sámánének

Úgy döntöttem, összeszedem minden egómat és teszek rá, hogy a felvétel tele van szerkesztési hibákkal, hamis hangokkal és ilyen-olyan kéretlen zörejekkel. Íme.

3

Gondolkodtam valami frappáns nyitány, például egy hangzatos pogány áldás megkomponálásán. Aztán eszembe jutott, hogy nemrég összeállítottam egy turmixot különféle regösénekekből. A regölésről annyit illik tudni, hogy gyökerei pogány múltunkig vezetnek vissza. A regösök Karácsony és Szilveszter (egyszóval a téli napforduló és az újév kezdete) közti időszakban járták a falut, s az egyes házaknál meg-megállva jókívánságokkal halmozták el az ott lakókat. A hagyomány a hajdani sámánok, sámán-énekesek termékenység,- és bőségvarázslatainak emlékét őrzi. A kultikus eredetet támasztja alá a gyakorta előforduló "régi szokás", "régi törvény" kifejezés, a varázsmondóka szerves részét alkotó Csodaszarvas-motívum, illetve a "haj, regö rejtem", "haj regő rejtő" refrén. A rejtezés szó a révülés szinonimája a népi köznyelvben (példának okáért a halottlátó vagy 'mondó', ha kéréssel fordultak hozzá, lefeküdt, "elrejtezett", - azaz transzba esett - úgy kommunikált az elhunytak szellemével, s hozta a választ.), gyökerük közös, kéz a kézben a 'reg' szócskával, amely a 'rek' gyökkel korrelál, s a sámán eksztatikus hevületére utal. Önkívületi állapotban a sámán egyfajta hőérzetet tapasztal, s idővel e hév, valamint a lélekutazás ugyanazon kifejezésben fonódott össze (lásd: rekkenő hőség; elrekkenteni valamit, valakit: megölni - vesd össze a révület alatti tetszhalott állapottal- , eldugni, elrejteni.) A refrén indulatszava, a 'haj' és társai (hej, huj) középkori szerzők szerint a 'pogány magyarok istentelen csatakiáltása, amellyel démonaikat hívják'. E kiáltások a szellemvilággal való kapcsolatkeresést, az érzelmi felindulás fokozását, az eksztázis gerjesztését (csaták előtt nyilván a harci kedv felélesztését) célozták (vö. a ma biztatásra alkalmazott "hajrá" kifejezéssel).

Figyelemreméltó a Csodaszarvas központi szerepe. Az autentikus regösénekekben rendre megjelenik a lángoló agancsú gím képzete, s gondolkodjunk csak el azon, milyen szoros párhuzamot mutat ez a téli napforduló idején újjászülető Napisten mondájával, illetve a nyugati kultúrák Szarvas Isteneivel.

Természetesen a pogány szokások kénytelen-kelletlen keresztény bőrbe bújtak a túlélés érdekében, ezért is hallható gyakorta, ahogy a regösök már a dal nyitányában leszögezik: "nem vagyunk mi rablók, Szent István szolgái" illetve "régi szokás szerint szabad megtartani", mintegy bizonygatván, hogy tevékenységük a keresztény egyház, illetve uralkodók által szentesített.

Maga a "regös" státusz is érdemel néhány szót. Hajdan a regölést nyilvánvalóan a sámán (hazai megfelelője), s esetleg annak segédei végezték, egyértelműen mágikus atmoszférával körítve. A kereszténység államvallása tétele után a hajdani tudók 'praxisa' számos fragmentális szerepkörre tagozódott szét (úgymint garabonciás, halottlátó, mondó, vajákos, etc). Ezek a 'sámán' képességeinek, tudásának bizonyos szeleteit őrizték tovább (az időjárás befolyásolása, a szellemvilággal való kommunikáció, jóslás, gyógyítás, etc.). A regölésben fontos szerepet játszik a rím, a ritmus és a dallam, ami a bűbájolás régi eszköze, s a verselésre való képesség, a költői hajlam a varázstudó ember sajátja. Innen már csak egy lépés, hogy a királyi, nemesi udvarok regöseire asszociáljunk, akik ugyan nem mágikus tartalommal, de a költészet erejével örökítették meg a korok emlékeit. Kézenfekvő párhuzam a 'bárd', aki énekmondó, históriás, illetve bűbájos, tudó egyszemélyben. Ugyanazon jelenség tapasztalható mindkét fogalom esetében, s mutatja, milyen szorosan összetartozik zene és mágia.

No, hát elég a szócséplésből. Az alábbiakban (vagy inkább a fentebbiekben) megtaláljátok a kies hazánk különböző szegleteiből gyűjtött regösénekekből elegyített újévi kompozíciót. Kívánom, hogy valamennyietek életébe legalább annyi áldás érkezzen, amennyit a dal említ - ha nem is feltétlen kecskék és kolbászok képében:). Sikerekben és eredményekben gazdag, örömteli új esztendőt!

Hulló Eső, 2011-01-01

rokonlelkek

Véletlenek márpedig nincsenek.

Az utolsó előadáson a lépcsőzetesen kialakított előadóterem felső szegmensében telepedtünk le, biztonságos távolságban a táblától és az előadótól. Épp hozzáfogtam volna a már említett Narby-Huxley - féle, a sámánizmusról szóló könyv olvasásának, mikor padszomszédom felől megütötte a fülem az "athame" szó. A leányzó azt ecsetelte a mellette ülő fiúnak, hogy szeretne egy boszorkánytőrt, aztán mélyenszántó társalgásba bocsátkoztak a wiccáról és a sámánizmusról.

Nem akartam hinni a fülemnek. Reméltem, hogy az egyetem forgatagában nagyobb eséllyel találkozhatok más pogányokkal, neadjisten wiccákkal, de az első hónapok kiábrándítottak. Egyik-másik csoporttársam ugyan szemlátomást az enyémhez hasonlatos világnézet felé tendál, de még nem sikerült megfelelő alkalmat keríteni egy ezzel kapcsolatos beszélgetéshez. Azt viszont végképp nem hittem volna, hogy egy fárasztó nap végén az első idegen, aki mellé lezuttyanok, épp egy wicca... nem beszélve a mellette ülő sámánkölökről. Megáll az ész.

Persze meg se mukkantan, habár majd szétvetett a boldog izgatottság. De mégis mit mondhattam volna? Vágjak bele a szavukba, hogy "Hellóka, én is boszorkány vok ám!" Amellett ugyebár nem minden wicca, ami fénylik - olyan egzisztenciák is belesodródnak a Mesterségbe, akiket inkább messze elkerülnék. A szóban forgó lány elég szimpatikusnak tűnt, de mégsem rohanhatom le egyből. Ráadásul ahogy kihámoztam az elkapott szófoszlányokból, már nem nevezhető aktív vallásgyakorlónak, így talán a legkevésbé sem vágyik más wiccák társaságára.

Szóval csak üldögéltem melletük, kukán, mint egy sült hal, és azzal biztattam magam, hogy legközelebb talán már lesz bátorságom belekapcsolódni a beszélgetésbe. :)

Hát, ez volt az én mai napi nagy kalandom :).

post scriptum

A 'látomás' c. bejegyzésben leírt élményhez nagyon hasonlóról számol be egy R. Gordon Wasson nevű amerikai bankár, aki amatőr, de annál lelkesebben kutatóként alávetette magát a "varázsgomba" hatásának Maria Sabín maszaték sámán, "curandera" felügyelete mellett. A szertartás során átélt vízióiról nagyon kifejezően így fogalmaz: " ... archetípusokat láttam, platóni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségét még jobban kiemelték." Nem is az a lényeges, hogy milyen konkrét jelenésre értette ezt (különféle tájképekre utal egyébként), hanem a megtapasztalás minősége. A bölényekkel telehintett prérit szemlélve ugyanez az érzés járt át; mégpedig hogy minden, amit ott látok, a valóságban fizikailag megjelenő dolgok szellemi esszenciáját, igazi lényegét testesíti meg egy minőségileg magasabb szinten. Szívesen kalandoznék tovább e különös világban - remélem, az istenek hozzásegítenek (és nem a gomba :))

Áldás!
Hulló Eső, lásd alább.

shamaniac

Jeremy Narby és Francis Huxley "Sámánok" című könyvét olvasgatom, amely a sámánizmus világszerte tapasztalható jelenségeit kutató és leíró személyek (hittérítők, utazók, természettudósok, majd a jelenkor felé közeledvén mindinkább néprajzkutatók, antropológusok, pszichológusok) munkáiból idéz rövid szemelvényeket, rajtuk keresztül feltárva a természeti népek hitvilágának, spiritualitásának a modern kor emberével való kapcsolatát.
Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni a sámánizmus fogalmával kapcsolatos meglátásaimat, mert e témakör több ponton is problémás. Először is, újabban nem -izmus, hanem -ság (sámánság) formájában emlegetik, hisz nem annyira egységes vallásfilozófiai rendszert, mint inkább globális "mesterséget" , világszerte szembeszökő párhuzamokat mutató kulturális jelenséget értünk alatta. A második gyakori kifogás az előzővel kéz a kézben jár, és a sámán megnevezés általánosítása ellen tiltakozik. Tény, hogy a szó a mandzsu-tunguz evenkik nyelvéből ered, jelentése "az ember, aki tud", s tőlük elterjedve vált általánossá a tudományos szakszókincsben és a köznyelvben. Úgyszintén tény azonban, hogy Északkelet- Szibériától Dél - Amerikáig, -sőt, Ausztráliában és szórványosan az afrikai kontinensen is- a természetes közösségeknek volt olyan "tudója", akinek tevékenysége, feladatköre, munkamódszerei, társadalmi rangja, közösségi "funkciója", s ami még fontosabb: a spirituális közeg, amelyben dolgozott, a transzcendens háttér (ha a konkrét mitológia nem is) oly nagyfokú hasonlóságokat mutat, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül attól, hogy az adott nyelven hogy nevezik, e különleges emberek életútjának és tevékenységének annyi azonos jellemzője, annyi rokon vonása van, hogy érthető az egységes fogalomhasználat. Még ha a konkrét legendakör vagy hitrendszer népenként eltérő is, a sámánság egy nagyon ősi, az egész emberiséget összefogó, a közös gyökerekhez visszavezető ariadné-fonal. S hogy épp egy evenki megnevezést húztak rá a kutatók - hát istenem, a "arendiouannesizmus" némivel bonyolultabb lenne, nem? (arendiouannes - a sámánnak megfeleltethető személy megnevezése a huronoknál.) Lényeg, hogy véleményem szerint bármely titulus (baksi, paijé, agostinnachen, curandera, miko - ezrével sorolhatnánk) lehetett volna az egységesítés alapja, s egyik sem rosszabb a másiknál.
Visszakanyarodva a kezdetekhez, számtalan leírásból kicsendül a tudós mint kívülálló, elfogulatlan megfigyelő kételkedése. Még azok a beszámolók sem nélkülözik a szkepticizmust, amelyek a sámáni szertartásokban aktívan résztvevő, sőt magát a révületet is megtapasztaló kutatók tollából származnak. ( S ez alól csak egy-két kivétel van). Talán épp azért kapaszkodnak görcsösen a tudományosan megalapozott észérvekbe e cinizmus révén, hogy ne kelljen beismerniük: egy olyan világgal kerültek kapcsolatba, amely messze fölötte áll logikának és racionalitásnak. Amely magasan túlszárnyalja a technikai "civilizáció" eszmei korlátait. De vajon melyik feltételez nagyobb naivitást: elhinni, hogy a #sámán# valóban kiszívja a beteg testéből a betegséget valamilyen fizikai tárgyba sűrítve - tüskeként, apró húsdarabként, faszilánkként vagy véres váladékként - , ily módon gyógyítva meg a gyengélkedőt; vagy azt gondolni, hogy - a világszerte elterjedt, több tízezer, vagy talán több százezer éves működő gyakorlat, a szellemvilág létezésébe vetett, emberemlékezetig visszanyúló hit, a rengeteg szemtanú a föld minden szegletéből (adott közösség tagjai - generációkra visszamenőleg-, az újkorban meg még ráadásul tudósok) ellenére - az egész nem több, mint puszta szemfényvesztés, színház ? Vajon mi a struccpolitika, elfogadni, amit kézzelfogható valóságként tapasztalsz meg, és előtted az apáid, nagyapáid sem kételkedtek benne - vagy minden bizonyíték, minden szóbeli és tettleges tanúsítás ellenére is makacsul ragaszkodni a tagadáshoz? Melyik tudós nézett körül akármelyik sámán szájában fogászati kistükörrel, mielőtt az nekikezdett volna a szertartásnak, hogy bizonyíthassa: a "kór" anyagi szubsztanciáját megtestesítő tárgy már akkor benne rejtezik? Amíg ezt nem dokumentálják, addig a közösség által elfogadott verzió - mely szerint az a valami a rituálé során került ki a beteg testéből - éppúgy igaz lehet, mint az ellenkezője.
S ez a kérdésfelvetés áll a sámánság számtalan jellemzőjére. Vajon hány sámánt röntgeneztek meg tetőtől talpig, hogy lecsekkolják a csontjainak a számát (az eurázsiai kontinensen, -közelebből Szibériában, Altajban, Mongóliában, Közép-Keleten- elterjedt hit, hogy a tudóknak több csonttal kell rendelkezniük az átlagosnál)? Hányakat világítottak át a testükben elrejtett kristályokat keresve (ez a Dél-Amerikában bevett nézet - a szellemek kristályokat ültetnek a sámán testébe a beavatás során, s azokban rejlik a varázserő)? Oké, magam sem hiszem, hogy minden sámáni hiedelem valóságos alapokon nyugszik - de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mégis így van. Az "elfogulatlan" kutatóknak még kevésbé kéne a beléjük rögzült ideák szűrőjén keresztül vizsgálni azon jelenségeket, amelyekre nem érvényesek a tudományos axiómák. Nemde épp az az elfogultság, amit józan távolságtartásnak, racionalitásnak nevezünk - hogy ragaszkodunk a kézzelfogható bizonyítékokhoz, a fizikai törvényszerűségek közé illeszthetőséghez, az ésszerű magyarázathoz? Úgy vélekedni, hogy csak az valóságos, ami beilleszthető a jelenkori tudományos világkép keretei közé, nagyon gyermeteg dolog. Hisz ezért hurcolták meg Galileit a maga idején - olyasmit hangoztatott, amely meghaladta az akkori tudásszintet, s mint ilyen, valótlan, lehetetlen dolognak tűnt. Most sem szabadna azt hinnünk, hogy mindent tudunk a minket körülvevő csodáról - mert éppúgy, ahogy Galilei teóriája végülis bebizonyosodott, számtalan, ma még az ezotéria, spiritualizmus, képzeletvilág és gyermekmese kategóriájába sorolt jelenség is igazolást nyerhet a későbbi korok során. Hihetetlen arrogancia azt állítani, hogy a világ annyi, aminek a tudósok leírták. Mérhetetlen tiszteletlenség az élet rejtelmeivel szemben. Nem kéne azt gondolnunk, hogy mindet megfejtettük. Az emberiség önnön tökéletlenségének és jelentéktelenségének felismerését illetően még gyerekcipőben jár...
Bár félre ne értsetek, nem becsülöm le a jó öreg homo sapienst. Ám az univerzum végtelenségéhez viszonyítva porszem a létünk. Egyediek, csodálatosak, rejtelmesek és fájdalmasan múlandók, ugyanakkor örökkévalók vagyunk - ... "északfok, titok, idegenség...", ahogy Ady írja. De mégis, akár a kisgyerekek, azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, s ez a világ csak annyiból áll, amit látunk, megfoghatunk, megszagolhatunk, megnyalhatunk. Idő kell még, mire kilábalunk e kezdetleges állapotból és hitelt adunk a feltételezésnek, hogy "több dolgok vannak a földön és égen, ... mintsem bölcselmetek álmodni képes".

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-10