lélektánc

A mai napot ismét semmittevésben tespedve töltöttem. Érdemi aktivitásom abban merült ki, hogy délelőtt bementem a könyvtárba meg a papír-írószer boltba, aztán írtam másfél oldalt az Ányak Könyvébe, végül az ingám segítségével megkerestem a pár napja elkallódott kedvenc töltőtollamat (mily nemes feladat!). A maradék közel 8 órát evéssel, filmezéssel és olvasással próbáltam elütni.

Ohó, van ám hírértékű újdonság: tegnap váratlan felindulásból leadtam a szakdolgozatom. Mindössze kétszer két óra autózás és további negyven perc gyomorgörcs szükségeltetett hozzá.

Hazafelé menet egészen elbűvölt a búcsúzó őszi napsütésben fürdő táj látványa. A levegő kristálytiszta volt, fények és színek valóságos orgiája tobzódott körülöttem. A fákon árválkodó meg a földön szétszóródott rozsdabarna levelek lángolni tetszettek, az ég kékje kápráztatóan szikrázott, a rajta hömpölygő habfehér felhőmonstrumokra izzó aranyszegélyt hímzett az alkonyat. A távolság megszűnni látszott: a kontúrok kiélesedtek, a kilométerekre levő dombokon egyesével ki tudtam venni a barna vázzá soványodott, katonás rendben sorakozó fákat. Annyira valószerűtlen ez a rengeteg, lázasan élénk árnyalat, a már-már szemfájdítóan határozott körvonalak, a mindenen elömlő tündér-csillogás, mintha nem is az anyagi valóságot látnánk. Mintha egy pillanatra összeolvadna a fizikai sík és a szellemvilág - a dolgokon átszüremlenek platóni ideáik. Mintha a hétköznapok szövete felfeslene, hogy alóla kibukkanjon Álomország, a maga varázslatos szépségével...

Ilyen délutánokon a mennybolt oly hatalmasra dagad, hogy a létünk porszemnek tűnik alatta. Ilyen délutánokon nem bánnám, ha beleolvadnék a napsugárba, elmerülnék az ég végtelen óceánjában. Ilyen délutánokon valahogy lazábbak a kötelékek, amelyek az élethez fűznek, talán mert tapintható közelségbe kerül a titokzatos túlpart. Ilyen délutánokon azt gondolom, ha most meghalnék, boldogan halnék meg, mert mindent láttam, amit érdemes.

Ha a fentiekből netán arra következtetnétek, hogy depresszív hangulatba kerülök bizonyos időjárási együtthatók hatására, épp ellenkezőleg, szertelenül felszabadult és boldog vagyok, a lelkem szárnyalni vágyik. Minden porcikám ujjong, hogy él, és hálás vagyok, amiért ilyen szépséggel örvendeztetnek meg az égiek. Úgy érzem, ennél gyönyörűbbet nem is kívánhatnék, s ha most kéne megválnom ettől a léttől, annak tudatában tenném, hogy nem mulasztottam el a fontos pillanatokat.

Befejezem az emós monológot (vagy nem az emósok a nagy halálrajongók? Nem tudom követni a 18 éven aluliak körében tobzódó szellemi divathullámokat. A keresztapám fia 'indis'. Azt se tudom, jól írom - e, mindenesetre amit tudok, hogy a barátaival épp a '60-as évek legendás zenekarait sztárolják, úgyhogy bevágódtam nála egy digitalizált Beatles-diszkofgráfiával:)). Lényeg a lényeg: szép ez a november.

Áldás kísérjen mindenkit!

Hulló Eső

(és igen, csak azért nem adtam a kézenfekvő "édes november" avagy "dance until we die" címet a bejegyzésnek, hogy ne tűnjek túl dekadensnek.)

apropó

Lassan illendő lesz bemutatnom valami hálaszertartást az isteneknek. Ma megtudtam, hogy a hétfőn írt zh-m -különféle szerencsés körülmények közrejátszásának eredményeképp- kimagaslóan jó lett. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy egy gyerekkoromtól kezdve szívből megvetett és csak a túléléshez szükséges mértékben tanult tantárgykörből írtunk, és én már jóelőre rettegtem :). Igaz, tanulgattam is, már amennyire tőlem telt, no meg a felkészülés crescendójaként elvégeztem egy végtelenül lebutított szerencsehozó-varázslatot. Felhasználtam hozzá egy kis borostyánkövet, amelyet aztán másnap nyakláncként viseltem, és hát minden jel szerint bevált, szóval most :))) S mivel nem ez az első alkalom a közelmúltban, hogy valamely kérésem meghallgatásra talált, azt hiszem, ideje volna köszönetet mondani. 

csak ennyi

Áldás kísérjen benneteket

Hulló Eső, 2010-10-27

borúra derű

Nos, hogy ne aggódjatok nagyon a kedélyállapotomért, jelentem, helyrebillent a világ: épp most értem haza a lovaglásból, és mintha minden gondomat elfújta volna a szél:D
Hát igen, a lovak ezt művelik az emberrel - feledtetnek bút és bánatot:). A pompás paripa, akinek a jókedvemet köszönhetem, egy pej furioso, név szerint Matróz - az alkata és a mozgása meglepően emlékeztetett hajdani kedvenc lovaméra, s így egyáltalán nem volt újszerű, idegen érzés rajta ülni. Pedig majdnem egy évet kihagytam, s még ha rendszeresen lovagol is valaki, egy új ló mindig új kihívás :). Azt hiszem, elmondhatom, hogy Matróz és én hamar megtaláltuk az összehangot. :).
Szóval most mmmmmm:)
Nem is tudok más emotikont beszúrni, csak :) - t és :D - t :).
:)

Hulló Eső, 2010-09-28

zárszó

Végül pedig ( én mondtam, hogy sokat szövegelek:)) - olyasmi történt a hazaérkezésem után, amire végképp nem számítottam. Némi sörnek és egy kiadós zivatarnak köszönhetően (ami ottmarasztalt bennünket a Hármashatár- hegy oldalában, egy büféépület esővédője alatt kuporogva) kitálaltam a bátyámnak a vallási érdeklődésemről.
Nem említettem konkrétan a wiccát, csak arról beszéltem, hogy a pogányság felé tendálok és nagyvonalakban (habár talán némileg zűrzavarosan:) ) azt is elmagyaráztam, mi vezetett ide Nagyon megértően fogadta, egy csöppet sem volt megbotránkozva, igaz, mindannyiunk közül ő a legfelvilágosultabb, legnyitottabb gondolkodású. És persze az is igaz, hogy nem mélyültem bele a zöldboszorkányság ismertetésébe, - elvégre kell valami a következő alkalomra is, nem? :)
Hát, hatból egy kipipálva.
:D

Ígérem, most egy darabig visszafogom a lepénylesőmet, és csak akkor írok legközelebb, ha valami égetősen fontos mondanivalóm lesz. Mert például most beszámolhatnék a konyhakert meg az udvart ellepő """pázsit""" siralmas állapotáról és arról a két napról, amit hiábavaló melózással töltöttem, hogy legalább látszólag helyrehozzam a károkat... De nem fogok. :)

Hulló Eső, 2010-06-01