holle anyó dunnája

Mindannyian ismerjük a Holle-anyóról szóló mesét; azt már kevesebben tudják, hogy a Grimm-fivérek által csokorba gyűjtött "Kinder,-und Hausmarchen" java több egyszerű, gyerekeknek szóló szórakoztató történetnél - mitológiai vonások, a hajdani germán hitvilág túlélő elemei lappanganak bennük. Noha a fivérek a kor ízlésének megfelelően átdolgozták szövegüket (kiollózva például a szexuális utalásokat), s az adatközlő által használt nyelvezetet a maguk irodalmi igényességű szóhasználatára cserélték, a cselekményben így is tetten érhető számos szimbolikus motívum. A magyar fordítás sajnos tovább "szelidítette" a történetek profilját, ártatlan estimesét kreálva a misztériummal, mágiával, olykor vérrel átitatott sztorikból.  

Jacob Ludwig Karl (1785 jan. 04 - 1863 szept. 20)  és Wilhelm Karl Grimm (1786 febr. 24 - 1859 dec. 16) a hazai köztudatban elsősorban mint mesegyűjtők rögzültek, holott a germán folklór széles rétegeit magába ölelő munkásságuk ennél jóval nagyobb horderejű volt. A romantika idején az érdeklődés homlokterébe került a nemzeti kultúra, nemzeti múlt, az ősök szellemi hagyatéka, a hajdani hitvilág, élet,-és gondolkodásmód, valamint az őstörténet és nyelvfejlődés (hazánkban éppúgy, mint szerte Európában): a Grimm-fivérek ennek szentelték gigantikus és úttörő jelentőségű életművüket. Mivel e korszakban az a meggyőződés élt - nem teljesen alaptalanul - hogy a "népi=ősi", a Grimmek érdeklődése a populáris kultúra felé fordult (populáris alatt itt a közrendű rétegeket, az alacsonyabb társadalmi osztályokat értve). Gyűjtöttek és közreadtak dalokat, ódákat, hősénekeket, balladákat, mondákat. Jacob a nyelvészet terén is maradandót alkotott: kidolgozta a hangváltozások szabályosságát igazoló Grimm-törvényt, és 1837-ben megjelentetett Német nyelvtana a szakma alapművévé vált (Wilhelm pedig 1821-ben a német rúnaírásról publikált). Kiadtak egy művet a német nyelv történetéről is; társszerzőkkel közösen szerkesztették utolsó, nagy munkájukat, a Német szótárt (Wörterbuch der deutsche Sprache). 

A hajdani germán pogányság iránt érdeklődök számára - meséiken kívül - mondagyűjteményük (Deutsche Sagen, magyarul 2009-ben a Kalligram gondozásában jelent meg 'Német mondák' címmel) és Jacob Grimm nevével fémjelzett Deutsche Mithologie (magyar kiadása szégyenszemre nincs) szolgál elsőrangú forrásul. Utóbbi a teuton népek őshitével foglalkozik, gyakori párhuzamokat vonva a germán és skandináv hitvilág elemei között, s három (más kiadásokban négy) kötetben, közel 1900 oldalon, páratlan részletességgel és áttekintő alapossággal tárgyalja e témát. Olyan olvasmány, amiért önmagában megéri nyelvet tanulni :) - egyébként angol fordításban (ld. források) online elérhető és letölthető. Ezt böngészve kezdek a Grimm-testvérekre úgy tekinteni, mint egyfajta modern héroszokra: elképesztő munkát végeztek a német kultúra szolgálatában, s tették ezt tudományos alapossággal, szívből jövő lelkesedéssel, mély tisztelettel és a lokálpatrióta hazaszeretetével. Az utókor hálával tartozik nekik. 

Források:

eKultúra 

Grimm, Jacob: Teutonic Mythology (George Bell and Sons, London, 1882) - a fordító előszava ("Translator's Preface")

Wikipedia - Grimm-fivérek

sámándob és hímestojás

Két hete Pesten töltöttem néhány napot, s ennek folyományaként sikerült beszereznem nem is egy, de mindjárt kettő sámándobot, beteljesítve ezzel egy több éve megfogant álmot. 

A dob nem puszta eszköz, hangszer a sámán kezében, hanem annál sokkal több - élőlény, segítőtárs, s egyben a teljes kozmosz tükörképe. Elkészítésének mikéntjéről a sámán beavatási álmában kap részletes utasításokat. Mivel a létsíkok közti misztikus utazás kelléke, kávája egyenesen a világfa ágaiból készült - tehát abból a fafajtából, amely az adott népnél a Világfa megtestesítője (Szibériában legtöbbször a nyír). Bőrét az adott népnél legelterjedtebb hátasállat szolgáltatja - így Szibériában a rénszarvas, Belső-Ázsiában inkább a ló. 

Minthogy a dob a sámán 'hátasállata', akként is kezelték. A szertartások előtt 'felélesztették': vízzel vagy gyenge alkohollal (például sörrel) meglocsolva tűz fölé tartották, hogy bőre megfeszüljön. Ekkor vált holt tárgyból élőlénnyé. Ezt követően a sámán dalában lovának, gyorslábú szarvasának etc. szólítja, s arra biztatja: száguldjon vele minél gyorsabban. Részeit gyakran az adott állat testrészeivel állítják párhuzamba: így például a káván sorakozó rezonátorok 'szarvak', az őket a dob bőre alatt összekötő fonalak az állat vérerei (amelyeken végigáramlik a szívdobbanás, jelen esetben a dob ütemes lüktetése).  A dobverő - értelemszerűen - az ösztöke szerepét tölti be.
A sámándob hátasállat-funkcióját őrizte meg népmeséink táltoslova. Emlékezzünk csak: a táltos paripa kezdetben rozzant, sokszor betegeskedő, sőt, haldokló gebe, akiből a csutakolás, lemosás és/vagy a parázzsal történő abrakolás varázsol 'gondolatnál is sebesebben szálló' csodalényt. E motívum a hajdani samanisztikus hiedelemvilágban gyökerezik, számos más meseelemmel karöltve. 

A dob alakja kerek vagy ovális; hátul fából vagy vasból készült fogantyúját olykor csengettyűk, szalagok, rituális díszek ékítik. Természetesen egyik sem a puszta esztétikum miatt kerül oda. A csengők hangja távol tartja az ártó szellemeket, elmélyíti a sámán révületét; a parányi fegyverek (íj, nyíl, kés) a gonoszok elleni harcban segítik gazdájukat; a totemállatok képmásai a sámán lelkének biztonságos utazását teszik lehetővé, a megszólítani kívánt istenek, szellemek ábrái pedig a transzcendens szférával történő kommunikációt mozdítják elő. Ugyancsak a fogantyún vagy a dob hátoldalán jelölik a középpontot, a Világ Köldökét, amely a dob és a mindenség centruma is egyben.

A dob előlapjának bőrére festett ábrák a világmindenség parányi másaként foghatók fel. A dobon megjelenő legfontosabb motívumok a világfa (a világ kozmikus rétegei és az azok közti közlekedési útvonalak), a Nap és a Hold, egyéb jelentős égitestek (a sarkvidéki sámándobok például valóságos csillagtérképeket tartalmaznak, ami a tájékozódást szolgálja), esetleg a különböző dimenziókat (a Világfa alsó-középső-és felső szintjét) jelképező állatok (az alsó szinten többnyire hüllők, kétéltűek - vö. a népmesék kígyókirályának földalatti uradalmával; a középsőn az adott nép mindennapjaiban fontos szerepet játszó vad,- és háziállatok, a sámán totemállata; a felsőn az égbe szárnyaló madarak). Olykor emberalakot is láthatunk: a sámánnak a Világfán utazó lelkét.
Hogy a dob a révületnek milyen hatásos elősegítője, arról Wolfgang G. Jilek-nek a szelis indiánok körében végzett vizsgálatai is tanúskodnak. EEG-készülék segítségével kiderítette, hogy a sámán ütemes dobolása megváltoztatja az agyhullámokat (a théta-hullám EEG-frekvenciáján mozgó hangrezgést hoz létre), egy tízperces utazás alatt olyan tudatállapotba juttatva a sámánt, amit egy Zen-mester hatórányi munkával elért mély meditációban tapasztal meg. Révülése alatt azonban a sámán tudatában van a külső környezetnek is: cselekvőképes és koncentrált. Nem utolsósorban, a dob hangja nem csak rá, de a közönségére is hatással van, így téve közösségi élménnyé a szertartást.
A sámándob rituális használatának emlékét nem csak a népmesék, de egyéb folklór-elemek is őrzik. Ilyen a rostával, szitával történő jóslás. E konyhai eszközök alakja a dobra emlékeztet, s emiatt ugyanúgy a transzcendens kommunikáció eszközeivé léptek elő. Egyes forrásokban a rostában történő lélekutazás elemével is találkozhatunk. 

No most, a címben nem véletlenül szerepel a Húsvét egyik attribútuma, a festett tojás. A neten kutakodva rábukkantam Lux Évának a források közt is feltüntetett érdekfeszítő munkájára, amely párhuzamot von a hímestojás és a sámándob motívumkincse között. A kettő közti kapcsolatot a Világtojás-képzet szolgáltatja; talán eleve erre reflektál az urali, altaji és mandzsu-tunguz dobok többsége, amelyek nem kerek, hanem elnyújtott ovális alakúak.

A tojás a kereszténységet megelőző időkben a termékenység, újjászületés és gyógyulás szimbóluma, s a tavaszi megújulás hagyományos jelképe. Mintázott formában is igen ősi hagyományelem: a kisszombori hun-avar sírban nyugvó asszony kezében karcolt tojás maradványaira leltek.

"A méhviasszal írott hímes tojások mintakincsének sok motívuma mutat vissza kereszténység előtti eredetre, a kereszténység előtti, animisztikus-mágikus hitvilágot tükrözve. A magyar hímes tojások díszei eredetileg a tojás termékenységvarázsló, gyógyító, bajelhárító szerepét erősítő mágikus ábrák voltak. Legszembetűnőbb a régi tojásokon a felület felosztása függő¬leges és vízszintes tengelyek mentén. 

Ha jól megnézzük, a régi hímestojások a sámándobok síkban megjelenített mikrokozmo¬szának miniatürizált és három dimenzióban ábrázolt változa¬tai. A különbség annyi, hogy a dobok az Univer¬zumot többnyire a középpontjában álló szemszögéből, belülről ábrázolják, a tojásnyi méretű kis univerzumok pedig, gömbölyűek lévén, a külső szemlélő szemszögéből mutatják tárgyukat. Mi¬niatüri¬zált mikrokozmoszként a tojások a dobok elvont-naturális ember és állatábrázolásai helyett jelképekkel csak jelzik, (ugyanakkor tükrözik, többszörözik) felosz¬tott felü¬letükön a Kozmosz 'összetevőit' ..." (Lux)
Jellegzetes a tojások négyosztatú festése, amely párhuzamba állítható a sámándobon látható irányjelzésekkel, a létsíkok elválasztásával. A világfa gyakran megjelenik stilizált fenyőág vagy kis halmon álló, esetleg cserépbe ültetett virág formájában. A negatív/pozitív részeket kiemelő pontozás a csillag-ábrázolások utóda lehet; a mára virágornamentikává alakult "békasegge, kégyós, kakastarés, ujjas, teneres, gereblés, villás, tyúklábas" elnevezésű minták eredetileg a totemisztikus-animisztikus világkép fontos szimbólumait (totemállatokat, a Világfa különböző szintjeit jelképező egyéb fajokat - pl. kígyó, béka - , a sámán tenyerének lenyomatát - amelyről tudjuk, hogy magát a személyt jelképezi -, egyéb emberi, állati testrészeket) jelenítettek meg.

Mindez a magyarság régi motívumkincsére igaz - a környező országok lakói és a magyarországi népességek tojásdíszítményei újabb keletűek és eltérő formavilágúak.

Források:
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (1998, Terebess)
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (1998, Akadémiai Kiadó)
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (1967, Akadémiai Kiadó)
Eliade, Mircea: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái (2001, Osiris Kiadó)
Hoppál Mihály: Sámánok - lelke és jelképek (1994, Helikon Kiadó)
Lux Éva: Sámándobok és hímes tojások (Terebess Ázsia e-tár)
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok - Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997)

terry pratchett: hogfather (2006)

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az alábbi filmismertetéseknek vajmi kevés köze van az aktualitásokhoz, nem csak mert hónapokkal a bemutató után járunk:), hanem mert Yule lévén inkább az ünneppel kapcsolatos témákról kellene írnom. Létezik azonban a műfajnak egy olyan gyöngyszeme, ami kimondottan ajánlott a mai napon; és ez nem a Télapu:), hanem a Terry Pratchett Korongvilág-sorozatának egyik kötetét megfilmesítő Hogfather, azaz Vadkanapó. Hosszabb részletezés helyett ezúttal legyen elég annyi, hogy igazi, nyakatekert angol humorral megkomponált, számos mitológiai utalással megízesített és némi mágiával megfűszerezett, fergetegesen mulattató műremekről van szó, amely a Korongvilág sajátos, hadd ne mondjam, abszurd univerzumának nevezetes(-en züllött) városába, Ank Morporkba kalauzol bennünket. A romlás bűzét árasztó metropoliszban, ahol a mumus valóban az ágy alatt rejtezik, ahol a pincében igazi szörnyek bujkálnak, s ahol a Láthatatlan Egyetemen a varázslók kedélyesen gyilkolásszák egymást, Karácsonykor nem a jóságos Mikulás, hanem a morc Vadkanapó gürizik az ajándékokkal. Mikor pedig nyoma vész, ugyan ki más indulhatna a keresésére, mint a Halál unokája, aki - hátat fordítva a családi praxisnak - történetesen nevelőnőként keresi kenyerét.Mindeközben nagyapja, hogy megóvja a mindenség equilibriumát, nyakába veszi a puttonyt és hozzálát, hogy teljesítse a gyermeki álmokat.

Én biztosan megnézem az éjjel - ajánlom nektek is :).

thor kontra thor

Ki gondolta volna, hogy a hollywoodi álomgyár idén három produkcióban is vászonra viszi a népszerű skandináv viharisten alakját? Igaz, nem egymástól teljesen független alkotásokról van szó: kettőt közülük a Marvel jegyez, míg a harmadik - előzőek rossz utánzataként - a gagyi koppintásairól elhíresült Asylum gondozásában jelent meg.

Kezdjük utóbbival, az 'Almighty Thor'-ral. Keretsztorija szerint Loki (Richard Grieco) az Odin  (Kevin Nash) által birtokolt legyőzhetetlenség pörölyére pályázik, hogy azzal felfegyverkezve uralma alá hajtsa az univerzumot. Kezdésnek azonban megelégszik egy kis világvégével, így elszabadítja pokolbéli fenevadjait, s velük a Ragnarök-öt. Miután Odin és jobbkeze, Balder (Jess Allen) elesik (aki arra számít, hogy az eszményi férfiszépséget látja megtestesülni utóbbi figurájában, az készüljön fel egy közepes termetű, durva vonású, kopasz fickóra), Thor (Cody Deal) a hősies valkűr, Járnsaxa (Patricia Velásquez) óvó szárnyai alatt igyekszik bosszút állni értük. Hősünk természetesen lelkesebb, mint amilyen ügyes, s a film közel kilencven percének jelentős hányadát  a forrófejűségének köszönhető csúfos kudarcokat követő meneküléssel tölti, mígnem végül az Alvilág lángoló mezeire taszítva egyszeriben megvilágosodik: ripsz-ropsz elkészíti Mjöllnirt, tisztázatlan körülmények között visszatér a földre és megteszi azt, amit gépfegyverekkel nem tudott: leszámol Lokival

Summa summarum: ha jót akartok magatoknak, ne nézzétek meg.  Én megtettem és megbántam. Talán ha nem olvasok előtte annyi negatív kritikát, nyitottabb és befogadóbb lelkiállapotban ültem volna a képernyő elé, és esetleg - esetleg - tűrhetőnek találom (gyermeki képzeletemet alkalomadtán a legbugyutább fantasy-filmek is képesek megmozgatni). Ám az előismeretekkel felvértezve képtelen voltam beleringatni magam a megfelelően megbocsátó hangulatba, ami segített volna elsiklani az animációs technika (amelynek színvonala alig valamivel múlta alul egy átlagos számítógépes játékét), a színészi teljesítmény (elég, ha annyit mondok, hogy az Odint alakító daliás középkorú uraság élete javarészében pankrátorként kereste a kenyerét) és a rendezés mikéntjének mélyrepülése felett. 

Nem tudom, mi a szánalmasabb: a tény, hogy a költségvetés minimalizálása végett soha nincs egyszerre három szereplőnél több a képen (tulajdonképpen még ez is ritkaságnak számít), vagy a nevetséges párbeszédek, a még röhejesebb akciójelenetek (Odin és Loki epikusnak szánt párbaját látva felmerült bennem a gyanú, hogy az Asylum idén a szokásos kopírozás helyett úgy döntött, inkább paródiát készít), a történet fordulatainak (bocsánat, akarom mondani: erőltetetten vonszolódó eseményeinek) logikátlan ostobasága, vagy a nagyjából két percbe sűrített katartikus végkifejlet, amely során Thor néhány csepp bájitallal életre kelti a Világfa szívét (melyet előzőleg Loki a legyőzhetetleség pörölyével porrá zúzott), majd amúgy férfiasan megmutatja a nornáknak, ki az úr a háznál. Ki kell még térnem  a főgonoszt megtestesítő Lokira: gyakorlatilag az egész filmben nem tesz más, mint fenyegető pillantásokkal, ármányosan somolyogva jön, jön és jön; na jó, időnként üvöltözik egy kicsit (többnyire azt, hogy "Thor!!", illetve "Ragnarök!!").

Összegezve: még visszagondolni is rossz rá. Egyetlen pozitívuma a Thort alakító Cody Deal, akiről az egyik fórumon a következő, nagyon találó hozzászólást olvastam: "...olyan, mint egy Owen Wilson-ba oltott Tom Cruise". Valóban, ami az arcát illeti, az tükröz valamit a fent említett urak női szíveket megdobogtató vonásaiból, a testfelépítése pedig vetekszik kettejük együttes izomzatával, mindezeket feledteti azonban színészi tehetségének ordító hiánya. Ennek ellenére magáénak mondhatja azt az érdemet, hogy ő volt a szereplőgárda egyetlen olyan tagja, akin szívesen elidőzött az ember szeme (oké, az urak nyilván inkább Járnsaxa-ra szavaznának). Ugyan nem mondom, hogy Kevin Nash nincs jó formában, de mégsem az én korosztályomnak való falat :). 

Evezzünk kellemesebb vizekre. 

A Marvel két filmje lényegében ugyanazt a történetet dolgozza fel, az egyik animációs, a másik élőszereplős kivitelben. A rajzfilm ('Thor: Tales of Asgard') nem rossz, a cselekmény izgalmas és sok humorral fűszerezett, az ábrázolás igényes (egyedül talán a figurák mozgása darabosabb, szögletesebb a kelleténél - legalábbis nekem, aki a Disney - alakok kecses, lendületes dinamikáján szocializálódtam), a mondanivaló is a helyén van, satöbbi. Aki szereti a (felnőtteknek szóló) meséket, nézze meg bátran.

Ám a pálmát kétségkívül a mozifilm ('Thor') viszi, amely természetesen a Marveltől szokványos újszerű tálalásban tárja elénk az északi istenek birodalmát. Odin modern uradalma az a hely, ahol varázslat és a tudomány összefonódik; ahol a kozmikus világfa ágain ringatózó univerzumok között Eistein-Rosen hidak (közismert nevükön féregjáratok) létesítenek kapcsolatot, s ahol az Asgardba vezető szivárványhíd, a Bifröst nem más, mint óriási teleport-kapu.

A történet szerint az ifjú viharisten (Chris Hemswort) a maga lázadó, meggondolatlan, harcias és becsvágyó természetével ráveszi legjobb barátait, a harcias hajadon Sif-et (Jaimie Alexander) és a Három Harcost, a kedélyes Volstagg-ot (Ray Stevenson), a jóképű Fandral-t (Josh Dallas) és a szűkszavú Hogun-t (Tadanobu Asano), hogy törjenek be a jégóriások birodalmába, Jötunheim-be. Teszi mindezt azért, mert királlyá avatásának ünnepségét megzavarta három Jötun, akik az Odin (Anthony Hopkins) palotájában őrzött titokzatos szelencét, erejük ősforrását akarták visszaszerezni. Odin hosszú idővel ezelőtt leverte a déróriásokat, az örökkön fagyos Jötunheim világába szorítva vissza őket, hogy megvédje tőlük a kilenc világot. Győzelme záloga és biztosítéka a Régi Telek Ládikója, amelyet az asgardi őrségen túl az élő tűzből megformált Pusztító őriz.

A merész Jötunok odavesznek, de pimaszságuk visszavágásra ösztönzi Thort, s Lokival, (Tom Hiddleston) valamint barátaival együtt Jötunheimbe utazik egy kis csihipuhira. Szíve vágya teljesül, a felbőszült déróriások azonban kis híján vesztüket okozzák: végül csak Odin váratlan megérkezése menti meg az életüket. Az istenek ura minden igyekezetével azon van, hogy békésen elsimítsa a fia által okozott zűrt, de Laufey (Colm Feore), a Jötunok királya háborút üzen Asgardnak.

Odin mélységes csalódottságában és haragjában hatalmas büntetést mér engedetlen utódjára: megfosztja hű fegyverétől, a Mjöllnir-től, és Midgard-ra, vagyis a Földre száműzi őt. Thor az új-mexikói sivatagban köt ki, s mit tesz isten, épp egy különleges légköri elektromágneses tevékenységekre vadászó tudósokból álló kis csapat mikrobuszának orra előtt. Innentől a történet a szokványos fordulatokon át folytatódik: a hitetlenkedő kétkedést, amellyel a kutatást vezető Jane Foster (Natalie Portman), oktatója, Erik Selvig (Sellan Skarsgard) és a projekttel szemben közömbös, Thor férfiúi adottságait azonban nagyra értékelő politológia-szakos egyetemista, Darcy Lewis (Kat Dennings) fogadja az égből pottyant szuperhőst, fokozatosan felváltja a rokonszenv, majd a hit. Természetesen nem maradhat el a szerelmi szál sem, amely szerencsénkre nem nyomja el a sztori egyéb vonatkozásait, s nem fojtja rózsaszín cukormázba a produkciót.

Thor tehát immár két lábbal a földön jár, de továbbra sem veszítette el elpusztíthatatlan életkedvét és derűlátását. Mikor megtudja, hogy kevéssel megérkezése után különleges "műhold" csapódott be a pusztaságba, nyomban a keresésére indul, hiszen gyanítja: az nem más, mint csodás kalapácsa, a Mjöllnir. A helyzetet valamivel komplikáltabbá teszi, hogy mire hősünk a színhelyre ér, egy különleges kormányalakulat, a SHIELD már birtokba vette a terepet. S mintha nem lenne elég ennyi akadály, a hataloméhes Loki, aki kis jötunheimi kiruccanásuk kapcsán tudomást szerzett róla, hogy a déróriások vére folyik az ereiben, minden igyekezetével azon van, hogy megakadályozza Thor visszatérését Asgardba. A fondorlatos kisöccs arra vágyik, hogy bizonyítsa a sok megrázkódtatás hatására mély, öntudatlan álomba merült Odinnak: ő is méltó örököse, egyenrangú fia, s alkalomadtán a birodalom erőskezű ura lehet. Ténykedését Sif és a Három Harcos nem nézi jó szemmel, s az igaz-szívű Heimdall (Idris Elba) közreműködésével Thor után szöknek Midgard-ra.

Hogy mindebből mi sül ki? Nos, azt hagyjuk a filmre. Nézzétek - meglátjátok :)

grimm-mesék

Na nem az originálra gondolok, és még csak nem is a Matt Damon és Heath Ledger főszereplésével elkészült nagyszerű filmre, hanem az NBC idén októberben útjára indított sorozatára. Amelynek keretsztorija rendkívül egyszerű: adva van  teljesen hétköznapi életet élő, fiatal portland-i nyomozó, Nick Burkhardt (David Giuntoli), aki épp esküvőjét tervezgeti menyasszonyával, Juliette-tel (Bittsie Tulloch), munkájában pedig nyomozótársa, Hank Griffin (Russel Hornsby) segíti. Egy nap aztán betoppan ráktól haldokló, különös nagynénje, hogy feltárja előtte a titkot: mindketten a Grimmek leszármazottai, s mint ilyenek, képesek felismerni az emberek közt élő, kilétüket gondosan eltitkoló mitológiai kreatúrákat. Nickre hagyja páncélozott lakókocsiját, benne a szörnyirtás kézikönyvével és minden egyéb szükséges fegyverével; ifjú hősünk pedig döbbent értetlenkedéssel, de a maga lovagias eltökéltségével vesz át örökségét. 

Persze nem kezdi el nyakló nélkül irtani az útjába akadó fantázialényeket, lévén a jog és igazság elkötelezettje: mi több, rögtön szerez egy szőrös-karmos barátot egy vérszomjas-vérfarkas -szakszóval élve Blutbaden- személyében (Silas Weir Mitchell). Innentől az élete valamivel komplikáltabb lesz, hiszen mikor nyomozásai során a tett elkövetésében egy természetfölötti kéz (mancs, esetleg tapogatóláb) munkáját véli felfedezni, kénytelen eltitkolni sejtését partnere, Griffin és főnöke,  Reynard kapitány (Sasha Roiz) elől (aki maga is alvilági figura - a szó szoros értelmében). Helyettük Monroe-hoz szalad, s a vérszomjas ógva-mógva, általában az elmaradt Pilates-e miatt duzzogva, de segít neki. Így derítenek fényt a Piroskákat rabló farkas, a méhkirálynő és a kaptár (Mellifers), a csábító szarvas-patás (Ziegevolk), a vérmedve-család (Jägerbär) és a többi csodabogár ügyére. 

Az alapgondolat nekem nagyon tetszik, habár gyanúsan hajaz a Supernaturalra és a Poltergeist-re, node annyi baj legyen, ezekből sosem elég. A szereplőválogatást is csak dicsérni tudom. Nick egyénisége és annak megtestesítője egyaránt nagyon rokonszenves:). No nem csak a női szépérzék szól belőlem:) - végre egy főhös a karakter "feltupírozását" célzó manírok, drámai sallangok, fura rigolyák, katartikus előtörténet, keményfiú-pózok nélkül. Végre egy hús-vér ember a maga egyszerűségében, aki nem egy rossz korba született cowboy, nem az igazság kiégett bajnoka, nem szoknyavadász bájgúnár, nem tesztoszterontól fűtött alfa-hím, hanem szimplán becsületes, szerény, nyílt, őszinte, kötelességtudó és jólelkű. Habár a Grimmekről minden meselény úgy tartja, hogy fajtájuk kíméletlen mészárosai, Nick fütyül az előítéletekre és többször köt békét a tőle rettegő szörnyecskékkel, mint fogja őket célkeresztbe. Annak ellenére, hogy egy emberfeletti világban jár-kel, emberséggel és méltósággal kezeli azt.

Monroe a maga esetlen, bumfordi módján szintén nagyon szimpatikus, s annak ellenére, hogy többnyire lusta, kényelemszerető és minden zűrtől ódzkodó pasasnak mutatkozik (mint tudjuk, azon van, hogy ellenálljon farkasösztönének, amely mindenféle véres és vad dologra ragadná), mikor kivillantja a foga fehérjét, bebizonyítja, hogy nem felejtette el fajtája örökségét. Griffin, Nick detektívtársa kedélyes, lelkiismeretes fickó, egyetlen gyengéje, hogy nagy szoknyabolond: ezt használja ki a Hexenbeast Adelind Schade (Claire Coffe), mikor megkörnyékezi őt. A démonikus boszorka egyelőre tisztázatlan munkakapcsolatban áll Nick főnökével,  Reynard kapitánnyal. Céljaik homályosak, bár egy biztos: nem áll szándékukban megkönnyíteni Nick életét.
A színtér ideális: Portland, a "legzöldebb város" a maga szellős, kertes házakkal teli utcáival, hatalmas parkerdejével és a települést övező rengeteggel kiváló rejtekhely a természet vad gyermekeinek. A gigantikus fenyők alatti örökzöld félhomályban növő embermagasságú aljnövényzet sűrűjében bóklászva megérezzük földanya őserejét, a minket szülő természet vadságát, s félelmeink titkos teremtményei egyszeriben kézzelfoghatóan valóságossá válnak. Egy ilyen környezetben könnyebb elhinni, hogy minden második szomszéd valami mesebeli csudabogár. Az egyetlen, amit felrovok a szériának, az e "csudabogarak" képi megjelenítése: arcuk átalakulását (ami leleplezi valódi énjüket Nick előtt) én túlságosan torznak, ellenszenvesnek, durvának találom. Persze ez már ízlés dolga.

Száz szónak is egy a vége: ha egy kis esti mesére vágytok, bátran forduljatok a Grimmhez :).

egyszer volt, hol nem volt...

... vagyis Once Upon A Time. A Grimmel és a Game of Thrones-szal karöltve ez a sorozat dobogós helyet foglalt el az általam kedvelt tévészériák között. Pedig az első rész után még nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom; akkor túl hamvasnak, túl giccsesnek, túl cukormázasnak tűnt a történet. De ne szaladjunk előre: kezdjük az alapoknál.

A sztori Hófehérke (Ginnifer Goodwin) és az ő Szőke Hercege (mmm-hmmm Josh Dallas) boldogságtól csöpögő mennyegzőjén startol. Az ifjú pár épp csak kimondta az epikus igent, s szerelemtől repesve esik egymás karjaiba. Az alkalom fényét oxidálja a feldúlt fúriaként berontó Gonosz Mostoha, (Lana Parilla) aki azzal fenyegeti meg a - nem is oly szende - Hófehérkét és daliás férjét, James-t, hogy csakazértis tönkreteszi őket, elragadva tőlük mindazt, amiért érdemes élni. Átka kilenc hónappal később, a királyi pár gyermekének születése napján lép működésbe. 'Snow' és 'Prince Charming' sikeresen biztonságba helyezik az csecsemő Emmát a hírhedt csirkefogó és hétpróbás börtöntöltelék, Rumpelstilskin (Robert Carlyle) tanácsai szerint (Gepetto által) elkészített faszekrényben, amely egyenesen a mi rideg, józan és tündérpor-mentes 21. századunkba teleportálja a kisdedet.

Aki aztán az árvák keserű sorsát megtapasztalva válik öntörvényű, független, talpraesett, konok és céltudatos ifjú nővé (megtestesítője a dr. House gyakornokából fejvadásszá avanzsáló Jennifer Morrison) Húszas évei végén, mikor ismét viszontlátjuk, óvadékbehajtóként dolgozik, magányosan él egy spártai ridegséggel berendezett lakásban, és minden igyekezetével azon van, hogy kizárja az életéből az emberi kapcsolatokat, érzéseket. Hidegzuhanyként éri, mikor tíz évvel ezelőtt egy meggondolatlan kamaszszerelem gyümölcseként világra jött, s menten örökbe adott fia, Henry (Jared S. Gilmore) egy este feltűnik a küszöbén. A kisfiú különös történettel rukkol elő: mesekönyvére hivatkozva az állítja, ő és az otthonául szolgáló település, Storybrook (Regefalva) lakói egytől-egyig közismert mesefigurák, akiket a Gonosz Mostoha átka teleportált át a kietlen valóságba, az öröktől nekik rendelt mitológiai karaktert lealacsonyítóan köznapi identitással cserélve fel. Így lett Tücsök Tihamérből (Raphael Sbarge) jószándékú, de gyenge jellemű pszichológus, a Vadászból (Jamie Dornan) sheriff, a Nagymamából (Beverly Elliot) fogadósasszony, Piros(sz)kából (Meghan Ory) pedig dögös pincérnő és lázadó kamaszlány. Főhőseink sem járnak jobban: Hófehérke mint kedves, halkszavú (amolyan egérke-típusú) tanárnéni, s hercege, az Emma védelmezése közben súlyosan megsebesült James mint ismeretlen kómás beteg tengeti napjait. Egyikük sem emlékezik valódi (pontosabban szólva: mesevilágbéli) kilétére, életére. Ami azt illeti, másra se nagyon: Regefalva ugyanis megdermedt a létezés egy végtelen hosszúra nyúlt, mégis változatlan pillanatában. Az idő, akárcsak a toronyóra mutatója, emberemlékezet óta nem mozdult: a lakók mindennapjai örök monotonitásban telnek. S e gondosan megkomponált, búra alatt fuldokló, miniatűr univerzumra nem más felügyel féltő szigorral, mint a zsarnoki polgármesterként teljhatalmat élvező Gonosz Mostoha. Aki egyben Henry nevelőanyja, s érthető okokból  nem fogadja túl szívélyesen Emmát, amikor - hogy hazafuvarozza fiát - betoppan Regefalva zárt mikrokozmoszába. 

S ha már bejutott, marad is. Henry azon van, hogy meggyőzze az általa kiagyalt összeesküvés-elmélet hitelességéről, ám Emma sokáig csak egy zavart, sérült és magányos kisfiút lát, akinek társaságra és támogatásra van szüksége. Korábbi életét feladva áttelepül Regefalvára, berendezkedik Hófehérkénél  (miután a Nagyi fogadójából annak tulajdonosa, a Rumpeltstilskinből zálogossá lett Mr. Gold kipenderíti) és néhány zökkenő árán állást kap, mint serifhelyettes. 

Érkezésével pedig repedések keletkeznek az átok betontömör falán. Jelenléte hidat ver a múlt és jelen, fantáziabirodalom és valóság között. Nem véletlen, hogy a jó polgármesterasszony - noha nincs tisztában Emma valódi kilétével - mindent megtesz, hogy távozásra bírja. Ami azt illeti, már-már komikus az összes (eddigi) epizódban kötelező érvénnyel (és általában nem is egyszer) visszatérő momentum, mikoris Emma kilép az utcára (vagy csuklik egyet, magyarán szinte mindegy, mit tesz), mire megjelenik a Főgonosz, és egy  territóriumát féltő anyaoroszlán dühével esik neki. Ezzel az erővel nemes egyszerűséggel körbevizelhetné Storybrook-ot.

Miközben figyelemmel kísérjük hőseink botladozását az önmaguk megtalálásához vezető, bizonytalan úton, a másik cselekményszál a fantázia birodalmába kalauzol bennünket, s az előzményeket tárja fel előttünk. Megismerhetjük Hófehérke történetét, a Herceggel való kapcsolatának fordulatokban gazdag sztoriját, s alkalomadtán egyéb szereplők (pl. Hamupipőke, Tücsök Tihamér) múltját is (rendhagyóbb tálalásban, semmint hinnénk!). Nagyon ötletes ez a kettős kompozíció, ami nem csak térben, de időben is elhatárolja a sorozat két világát: hisz míg Regefalván végre megmozdul az a bizonyos óramutató, s változások kavarják fel a mindennapok állóvizét, addig a mesék szövedékében visszafele haladva bogozzuk, fejtjük ki az egymással összefonódó sorsfonalakat.

Ami a kivitelezést illeti: a mesevilág látványképeire  nincs panaszom, habár itt-ott túl műanyag, túl giccses, túl csillámporos. A szereplőválogatás találó; ugyan - megfelelően fiatalos haj- és ruhaviselettel - Lana Parillából előbb néznék ki 28 évet, mint a kor jeleit magán hordozó Jennifer Morrisonból, utóbbi nagyszerűen hozza az eltökélt, végletekig makacs, rettenthetetlen és pimasz öntudattal megáldott Emmát. Hófehérke bájos ésatöbbi; néha kimondottan rokonszenves, néha kimondottan vonzó, néha pedig inkább irritálóan bumfordi. A herceg nem csak jóképűsége okán találó: Josh Dallas arcáról az a derűs  nyugalom, becsületesség, őszinteség  (és kisfiús sárm) sugárzik, amit mindannyian szeretnénk megtalálni egy férfiban. Lana Parilla királynőként és polgármesterként is eszményien testesíti meg az érzéki, de szívtelen, hatalom,- és bosszúéhes, ellenszegülést nem ismerő nagyasszonyt. Henry nagyon rokonszenves: kimondottan örülök neki, hogy nem egy gyermek szépségidolt, hanem egy hús-vér, kópéarcú kisfiút választottak ki a szerepére. Graham sheriff, vagyis a Vadász is megdobogtatja a női szíveket, noha abban az epizódban, amelyben fény derül a múltjára, az én ízlésemnek egy kicsit túl sokat sír - de bánja kánya:). Meg kell még emlékeznem Rumpelstilskinről, aki egyszerre visszataszítóan hátborzongató, félelmetes és nevetséges, kifürkészhetetlenül titokzatos - afféle zseniális őrült egy kapzsi és rosszakaratú mesefigurába oltva. Karaktere és annak megszemélyesítése egyaránt üdítő színfoltot a vásznon.

Külön erénye a forgatókönyvíróknak és rendezőknek, hogy mindezidáig semmilyen  túlhabzó brutalitás, szenzációhajhász akcióelem nem rombolta a sorozat nimbuszát. Az első hét részt nem csak felnőttek, de tizen-kevés éves kiskamaszok is bátran megnézhetik. Igaz, a "Heart is a lonely hunter" befejezése azt sejteti, hogy januárban a show egy fokkal drámaibb, sötétebb hangvételben folytatódik - majd meglátjuk.

Nem akartam ilyen hosszú dicshimnusz zengeni a sorozatról, de nem véletlen, hogy magukkal ragadtak a szavak: nézzétek és élvezzétek :).