loreenna mckennitt: all souls night

egy kis móka samhain-módra, filmre vitte walt apóka...

arcok a múltból

Samhain az emlékezés ünnepe. Eltávozott szeretteinkért, rég elhunyt őseinkért gyújtunk gyertyát. A múltba révedünk, és a múlt felénk hajol: a kör bezárul. Egy éjszakára a világ megváltja önmagát: tükörképből valóság, holtból eleven, emlékből találkozás lesz...

samhain

Ne gondoljátok, hogy a sok egyéb mellett elfeledkeztem az aktualitásokról. Áldott, örömökben gazdag Samhaint mindenkinek!

bringa

A nyári keresetem tetemes hányadát ráköltöttem, tegnap végre-valahára megérkezett. Szerelem első látásra :D

tyúkudvar :)

(őurasága)

(a balerina)

(asszonynép)

(stan és pan)

(tollas kompánia)

 

(kukori)

pодноверие

Ha már Arkona, akkor illenék megismerkednünk az általuk hirdetett – képviselt szláv neopogány vallási irányzattal, a Rodnoverije-vel (ez a megnevezés az orosz Родноверие fonetikus átirata; az egyes szláv nyelvekben több, némiképp eltérő változata él, angolul Rodnovery-ként emlegetik.) Az alábbiakban  rövid leírást olvashattok róla, de szeretném előrebocsátani, hogy mivel magyar nyelven semmi infót nem találtam e tárgykörben a neten, kénytelen voltan angol és orosz oldalak fordításából mazsolázni ki a tényeket, ami némi bizonytalansághoz vezethet. 

A szlávok ősvallása a krisztusi hit felvétele után fokozatosan elsorvadt, visszaszorult, s azon pogány népi praktikák, melyeket a kereszténység nem fogadott el, a 15. századra valószínűleg kihaltak. Ennek ellenére a Rodnoverek bizonyos, a 19. században még elevenen élő népszokásokra építettek az őshit felelevenítésekor, úgy vélekedvén, hogy azokban archaikus vallási elemek bújnak meg. 

A 19. században a szláv nemzetek körében egyaránt kivirágzott a romantikus elképzelés egy idealizált szláv ’Arcadiáról’, amely erősen egybefonódott a nemzeti identitástudat és a hazaszeretet eszmeiségével. E művészi víziók nagy szerepet kaptak a szláv őshit felélesztésében, lévén hogy arról csak igen kevés írásos forrás és régészeti leletanyag állt rendelkezésre, s a középkori keresztény szerzők tollából született beszámolók érthető módon erősen elfogultak, ellenségesek voltak. Zorian Dołęga-Chodakowski 1818-as, a kereszténység előtti szláv életmódról, hitről szóló pamfletjében taglalja a szláv kultúra kettősségét: míg a paraszti világban megőrződtek az ősi és tiszta hagyományok, addig a nemesek úgyszólván külföldről importált idegen szokásoknak hódoltak. Az író a kereszténységet mint a nemzeti hagyománykincset eltorzító negatív befolyást említi, s ezzel az újpogány eszmeiség jelentőségteljes előfutárává vált. 

Mindemellett a korban a szláv ősvallás több hiteles eleme is felszínre bukkant a néprajzi kutatómunkának és az ásatásoknak köszönhetően – igaz ugyanakkor, hogy hamisításokról is tudunk. Így vagy úgy, a 20. század elejére számos szláv országban megszülettek a Rodnovery hagyományai, s vallási csoportok szerveződtek. Értékrendjükben a nemzeti identitástudaton, hagyományőrzésen és hazaszereteten túl a természetvédelem, a természettel való spirituális összhang elvei dominálnak. Ami az előbbit illeti, míg számos rodnover számára ez a népi hitvilág, szokásrendszer, hagyománykincs elkötelezett ápolását és életben tartását jelenti, mások esetében nem mentes a nacionalizmustól, idegengyűlölettől, rasszizmustól és antiszemitizmustól. Utóbbit elsősorban a Rodnoverynek a kereszténységgel szembeni ellenérzései generálják, mondván, hogy az a zsidó kultúrából sarjadzott babonaság. 

A vallás írott forrásai közül a Veles könyvének nevezett szent szöveggyűjteményt érdemes kiemelni, amit Oroszországban és Ukrajnában széles körben használnak, ám a többi szláv országban kevésbé vált népszerűvé, mivelhogy nem eredeti forrásról, csupán a 20 században született írásműről van szó.

arkona - slavsia, rus

banyalak

Hrrggrrr.

Tegnap az unokahúgom áttelefonált és bejelentkezett a barátnőivel együtt egy kis állatsimogatásra ma délutánra. A délelőttöt ennélfogva takarítással töltöttem, mégsem akarván lebőgni a csajok előtt; nem ragaszkodom én mindenáron a habókos nagynéni imidzséhez.

A leányzók negyed öt körül libegtek be. Tavaly találkoztam velük utoljára, mikor elkísértem az osztályt egy egésznapos biciklitúrára, akkor még esetlenül nyakigláb, nyúlánk, őzikeszemű bakfisok voltak. Meglepett, hogy virgonc csitrikből a kibontakozófélben lévő női öntudat minden magabiztosságával megáldott, ráadásul már-már a fejemre növő kecses kis gazellák lettek. Finomkodva illegtek-billegtek be a kertkapun, elfintorodtak a tyúkudvar láttán, majd pediglen felsoroltak a szobámba, anélkül, hogy a cipőjüktől megváltak volna. Aztán mikor meglátták a degukölyköket, meg a padlón tipegő kacagógerléket, vagy öt év lefoszlott róluk: sikongatva hajkurászni kezdték a szerencsétleneket, egymás kezéből kapkodva ki azt, amelyiket sikerült megfogni. 

Eleinte még szemet hunytam efelett, elvégre valószínűleg nem sok alkalmuk nyílik testközelből ennyi állattal megismerkedni. De idővel elkezdett bosszantani a dolog. Miért akarják a gyerekek mindenáron birtokba venni mindazt, amit szépnek találnak? Nem elég nekik, hogy megcsodálják, juszt is megfogják, megsimogatják, megszagolják, megnyalják; nem nyugszanak, míg minden érzékszervük be nem telt vele. Miért nem értik, hogy az állatok önálló személyiséggel bíró, tőlünk független akaratú élőlények, nem pedig kényünk-kedvünk szerint nyúzható játékszerek? Miért nem értik meg, hogy mekkora stressz egy galambnak, ha négy fal közé zárva röpköd bútorról bútorra, miközben mohó kezek nyúlnak utána, amint megpihenne egy kicsit? Miért nem értik, hogy az ő becézgető gesztusaik, a simogatás, ölbevétel egy madár természetes magatartásától teljesen idegenek, ennélfogva rémisztőek a számára?

Áhhh... Úgy negyven percet tölthettek idebent, aminek a végére már tényleg felment bennem a pumpa. Ennek ellenére visszafogottan és kedvesen kértem fel őket arra, hogy ne akarjanak több gerlét elkapni, továbbá hagyják békén a csibéket a dobozban, ne nyúlkáljanak bele az akváriumba és a degukölyköket pakolják vissza szépen a ketrecükbe. Amint világossá vált, hogy vége a mókának, azonnal visszazökkentek a kamaszkorba, és méltóságteljesen lesoroltak a csigalépcsőn. Őszintén szólva megkönnyebbültem. Az egyikük végig azt kérdezgette, hogy 'De ettől biztosan nem fogok valami betegséget elkapni?'. Phfff.

Olyan rosszmájú vagyok, tudom. Mint egy zsémbes vén banya. Tényleg nem tudok szabadulni a sztereotípiáktól. Minden igyekezetem ellenére, hogy tisztán tartsam a lakóterem, mégiscsak 60 állattal osztozom egy szobán, és ez rajta hagyja nyomait a nevezett helységen. Ráadásul elöl maradt az athamém, a lányok pedig nem felejtették el végigtapogatni és összefogdosni. Még néhány kínosnak ígérkező kérdést is feltettek, amiket sikerült visszakézből hárítani, hála e téren szerzett gyakorlatomnak.

Lassan érzem, ahogy kezd kinőni az első bibircs az orrom hegyén.

the countess

Még mindig borzongós kedvemben lévén tegnap e filmet néztem meg (vele párhuzamban letöltöttem a Báthoryt is, az lesz a ma esti program). A Julia Delpy által rendezett alkotás Báthory Erzsébet, a „vérgrófnő” történetét dolgozza fel, alaposan kiszínezve a róla keringő legendákat.

A mendemondák szerint férje, Nádasdy gróf, a törökök elleni vitézségével a ’Fekete Bég” nevet kiérdemlő nemes 1604-ben bekövetkező halála után az akkor 44 éves Erzsébet, magára maradva csejtei kastélyában, megszállottan kutatni kezdte a fiatalság és szépség forrását. Otthonában minden tükröt összetöretett, hogy ne lássa öregedni magát, s a későbbi vádak szerint fiatal szűzlányok százait ítélte kínokkal teli halálra, hogy aztán megfürödhessen a vérükben. E tettei okán az utókor a világ leggonoszabb vagy legördögibb asszonya címmel ruházta fel, s alakjáról mindmáig lemoshatatlan e hiedelem. Holott a történelem tanúsága szerint az Erzsébet elleni vádak, melyek koncepciós perének kezdete után hangzottak el először, pusztán ellenlábasainak anyagi érdekeltségén alapuló koholmányok voltak. A bűntetteket megerősítő vallomást kínzással csikarták ki a 'tanúkból', s a vádaskodás hátterében vélhetőleg a Habsburg királyi háznak a Nádasdy-Báthory uradalom megszerzésére irányuló törekvései, illetőleg különféle politikai ellentétek álltak.

Julia Delpy filmje szépítés és magyarázkodás nélkül, mégis nagyon árnyalt módon ábrázolja a grófnő alakját. Miközben végigkísérjük Erzsébetet rögös életútján, Thurzó István szavaiból azt is megtudjuk: amit látunk, talán nem több üres szóbeszédnél. A film sajátos stílusa, az egy-két snittel ábrázolt jelenetek, a finom utalásokkal érzékeltetett cselekményelemek, a váratlan időbeli ugrások talán nehezebben emészthetővé teszik az alkotást, nekem ugyanakkor kimondottan tetszett a rendezés. Julia Delpy érdemeit öregbíti, hogy mindamellett, hogy nőiesen összetett, érzelemgazdag (ám korántsem giccsesen csöpögős) és életszerűen hiteles művet vitt vászonra, a főszereppel is kitűnően bánik. Noha nem hollywoodi szépség, és a korszerűségre törekedve sminket sem használ, kiválóan alakítja a büszke, öntörvényű, érzéki asszonyt, aki vad szenvedéllyel vágyik az élet mámorára akkor is, ha ifjúságát már maga mögött hagyta. Vannak olyan emberek, férfiak és nők, akiket nemesi díszruhába öltöztetve is hétköznapinak látunk, s van, akin a középkor pompája úgy díszlik, mintha erre született volna. Benyomásom szerint Delpy az utóbbaik közé tartozik: főúri tartással jelenik meg a vásznon, hitelesen elevenítve fel az évszázadok múló ködéből a Vérgrófnő alakját. S míg végignézzük Erzsébet őrületbe hajló ámokfutását, a narrátor, Thurzó István kommentárja azt sugallja, az egész véres mizéria talán meg sem történt. Bevezető,- és egyben zárógondolatai arra emlékeztetnek: a történelmet a győztesek írják, s az ő megítélésükön keresztül ismerhetjük meg a veszteseket – ne higgyünk hát vakon régmúlt históriáknak.  

rosemary's baby (rosemary gyermeke)

Valami boszorkányos horrorra vágytam, és bár nem tudtam, hogy az 1968-ban Roman Polanski rendezésében megjelent Rosemary gyermeke éppenséggel az, szerencsés megérzéstől vezéreltetve letöltöttem. Jól tettem, elejétől a végéig a székhez szögezett. Annyival emberközelibb, hitelesebb, valószerűbb volt a maga bájosan régimódi világával és visszafogott felépítésével, mint a mai, szőke plasztikszépségekkel és tini izomagyakkal teletömött, hisztérikusan túljátszott, a gyomorforgató képvilágon túl mást felmutatni nemigen tudó horrorok! A Rosemary gyermekének egyetlen valóban elrettentő képe a film elején üt be, a vérbe fagyott öngyilkos szomszédlány személyében; a történet a fokozatos feszültségkeltés eszközével élve élezi ki a néző félelmeit. Ahelyett, hogy hátborzongató és sokkolóan gusztustalan jeleneteket látnánk, egy - kívülről szemlélve – teljesen átlagos, hétköznapi életmódot folytató házaspár mindennapjai mögött kibontakozó rémvilágra bukkanunk Rosemary szenvedésein keresztül.

A sztori szerint Ro (Mia Farrow) és férje, a színész Guy Woodhouse (John Cassavetes) új lakásba költöznek. A baljós hírű bérházban, ahogy régi barátjuk, Hutch meséli, már több kétes személyiség is megfordult: például egy gyerekgyilkos vénkisasszony testvérpár, valamint a hírhedt boszorkány, Adrian Mercato. Ro és Guy csak legyintenek a pletykákra, és boldogan nekilátnak, hogy kicsinosítsák a meglepő hirtelenséggel elhunyt Mrs. Gardenia gyógynövényekkel és rejtekajtókkal teletömött lakását. A házaspár életébe hamarosan bekopogtatnak szomszédaik, a középkorú és kedélyes Roman és Minnie Castavet. Habár Guy rövid időn belül szoros barátságba keveredik velük, Rosemary-t kellemetlen érzések gyötrik, s nehezen viseli Minnie firtatózó kíváncsiságát és tolakodó figyelmességét. A fiatalasszonyt nem csak a Casavetek rámenőssége, hanem a lakásukból átszűrődő baljós hangok is nyugtalanítják, noha férje nem osztozik aggodalmain. Ami azt illeti, Guynak mindinkább megszalad: a konkurens színész váratlan megvakulásával hozzájut álmai főszerepéhez, s miközben karrierje a magasba szárnyal, másik vágya is teljesül: Rosemary teherbe esik. Ám hogy milyen körülmények közt, azt bizonytalan homály fedi. S Ro a várandósság hónapjai alatt olyan gyötrelmeket él át, amelyeket – orvosa biztató szavai ellenére – nem tud normálisnak betudni. Ahogy kínjai, s ezzel párhuzamban a különös események fokozódnak, gyanakodni kezd a szomszédságra. Hutch segítségével folyatott magánnyomozása elrettentő eredményt hoz, ám Rosemary későn döbben rá az igazságra: immár nem menekülhet előle…

A mű brutalitás és vérengzés nélkül is igazi horror, ugyan a sátánimádó boszorkányszekta képe nem a legkedvesebb a szívemnek :). De hát mit is tehetnénk – aligha találunk olyan rémfilmet, ahol a boszorkány pozitív főhősként debütál, nem?

A mozi talán legfigyelemreméltóbb mozzanata a meglepő végkifejlet. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ördögi hatalom játszott közre a fogantatásában, s egy démonikus, embereket gyilkolászó koven vette gondozásába, Rosemary mégsem tud elfordulni a babájától. Az utolsó képsorok abszurditása a legmellbevágóbb: a kiöltözős népünnepély az Antikrisztus ’Adrian’ fogadtatására, a konyhakéssel és hálóingben berontó, zaklatott Rosemary, aki végül - ámokfutás helyett – arcán anyai mosollyal ringatni kezdi a fekete fátyollal leborított bölcsőben fekvő, torz csecsemőt. Nem tudtam hova tenni e befejezést. Talán azt jelentené, hogy hiába minden igyekezet, nem menekülhetünk a sorsunk elől? Vagy hogy ebben a materialista modern világban a keresztény Isten halott, s óhatatlanul az Ördög veszi át az uralmat? Így vagy úgy: elgondolkodtatóan s egyben megrázóan kétélűre sikerült a csattanó.

the rite (a rítus)

A Mikael Hafström (1408, Shanghai) által rendezett film egy már oly sokszor lerágott csonton keresgél újabb, a nagyközönség elé vethető mócsingokat: valós eseményeken alapuló ördögűző-mozival van dolgunk.

A Matt Baglio azonos című könyvéből mint forrásműből átemelt keretsztori szerint a szkeptikus amerikai papnövendéket Rómába küldik felettesei, hogy ott kitanulja az ördögűzés mikéntjét. Persze, a filmvásznon a hitehagyott novícius kellően ifjú és sármos, s vatikáni utazását a megfelelően nyomasztó képsorokkal aláfestett bizarr gyermekkor ecsetelése előzi meg.

Így vagy úgy, hősünket, a magyar származású Michael Kovak-ot (Colin O’Donoghue) a szent város sem hatja meg különösebben, s a high-tech előadóteremben, ahol tudományos igényességgel oktatják az exorcizmus csínját-bínját, továbbra is kételyek és ellenérzések gyötrik. Végül tanára elküldi őt a félig-meddig undergorund stílusban praktizáló, Walesből érkezett Lucas atyához (Anthony Hopkins). Jön a szokásos „életbölcsességgel megtöltekezett mester kontra hitetlen és lázadó ifjú tanítvány” séma: Lucas látványos, ám minden szertartásosságon túl kiábrándítóan emberi ördögűzései nem győzik meg Kovak-ot a démoni megszállás valódiságáról. A fogvacogtató cselekményszál mellett a film igyekszik a fiatalember belső vívódásait, spirituális utazását is megjeleníteni, ami talán kevésbé használ a produkciónak, hiszen mind a horror, mind a dráma méregfogát kihúzza ezzel.

Én azért végigültem, mi több, pokrócba bugyolálva, mi több, a hajdani Supernatural-feelingre hajazó rettegéssel: eleve az athamém társaságában kezdtem (butaság volna?:)), és a film egy bizonyos pontján jónak láttam elővenni a pentagramm-medálomat is. Mert sablonos történet és közepes befejezés ide vagy oda, a képvilágra nem panaszkodhatunk. Ne tessék félreérteni, nincs sok vérben tocsogós jelenet, ám épp elég az emberi testnek a fizika korlátait meghaladó abszurd eltorzulása vagy az a szürrealisztikus fantomvilág, amelyet a démon által kerülgetett Kovak hallucinál. S nem csak az egyszerűségükben is nyugtalanító látomások (például a havas téren átkacskaringózó patanyomok), hanem maguk a színek, épületek, a fizikai környezet is magával ragadó.

Egy szó mint száz: én élvezettel néztem végig (habár az ’élvezet’ talán kissé bizarr kifejezés egy horrorra. Mondjuk inkább úgy, hogy lekötött.). Talán mert elevenembe talál a megszállottság témaköre: mindig is érzékeny voltam erre a metódusra. Valahogy jobban megrémít, mint a zombik, kísértetek, konyhakéssel rohangáló gyilkosok sémája. Míg egy holttest (még ha mozog és öldököl is) végsősoron evilági, emberi jelenség, addig a démoni megszállás esetében egy, a fizikai valóságtól idegen, gonosz szellemi hatalommal van dolgunk, s talán ettől tör ki a frász, nem tudom: egy biztos, ha rettegni vágytok egy kicsit, csak ajánlani tudom a The Rite-ot.

(vasárnap: vol III.)

Mise.

Nem volt egyszerű. A legkisebb poronty az indulás előtt negyedórával érezte elérkezni a „telitorokból-anyautánbömbölős” hiszti idejét, és rázendített. Édesapám már a ház előtt állt a kocsival, miközben a leányka az előszoba padlóján fetrengett és üvöltött. Végül sikerült rávenni, hogy velünk tartson, szigorú feltételek mellett: én például rá se nézhettem.  

A templomban besoroltunk egy padba és beleringattuk magunkat a kellő áhítatba. Magam is elandalodtam, emlékezve, mennyi kellemesen meghitt, vidám pillanatot éltem át itt. Ezt az átszellemült hangulatot úgy félidő táján szörcsögő horkolás rombolta szét. 'Luca' elszunnyadt a szentbeszéd alatt, és gondtalanul átaludta a következő 20 percet, sajnos egyre erősbödő szörtyögés mellett, így az Úrfelmutatás tiszteletteljes csendjébe a csengettyűk üvegtiszta hangján kívül ütemes „hrrrooorrrk- phűű…. hrrrroorrrk – phűűű” vegyült. Továbbá elfojtott kuncogás, részünkről. Szégyen-gyalázat, de még én sem tudtam megállni.  

Végül túléltük, ugyan édesapám, aki nem a gyermeki engedetlenséggel szemben tanúsított elnéző türelmétől híres, megpróbálta az áldozásra felébredő Lucát tettleg jobb belátásra bírni (legalábbis a paddal bezárt szöget illetően), ami némi pityergéssel járt, ám végeredményben sikerrel vettük az akadályt. Egy napirendi pont kipipálva.

Mise alatt elnéztem a papot. Szeretem azokat a méltóságteljes, szertartásosan kifinomult mozdulatokat, azt a tiszteletteljes rituálét, ahogy az oltáriszentséggel bánik. Miközben átváltoztatta az ostyát, a leomló ruhaujj eltakarta a fél arcát; a másik felén, ahogy hangtalan mormolta az imát, összpontosítás és hittel teli bizalom kifejezése ült. A néma csendben kirázott a hideg. Miben különbözik ez a varázslástól? Az atya egy felsőbb hatalom közbenjárását kérve egy, a fizika törvényszerűségeinek ellentmondó csodás átalakulás véghezvitelén munkálkodott. Talán nem ugyanezt tesszük mi is, épp csak más néven és más külsőségek között szólítva meg a transzcendens szférát? Ugyan ha nagyon tárgyilagosak akarunk lenni, nyilvánvaló, hogy míg a keresztény felfogás szerint a csodák kizárólagos forrása Isten (leszámítva a Sátántól eredeztetett „természetfeletti” jelenségeket), addig – talán mondhatom többes számban – mi nem feltétlenül az isteni hatalom megnyilvánulásaként értelmezzük a mágiát. Én a magam részéről úgy vélem, a mágia olyan (élet)energia, amely bennünk és minden létezőben ott rejtezik, s belőlünk táplálkozva átszövi a világot. Mi pedig bizonyos eszközök, technikák, módszerek révén itt-ott meghúzhatunk, megoldhatunk vagy összecsomózhatunk egy-egy szálat ebben a szövedékben, s ehhez nem feltétlenül kell isteni segítség.

No, kifutottam az okosságokból, különben is mennem kell, megint beröpült az emukhoz a focilabda, és a kicsik nem merik kihozni:).

(hétfő)

mission: accomplished
:)

(vasárnap: vol II.)

Miért van az, hogy az összes dokumentumfilm az állatok párzásáról szól? Hazaugrottam kenyérért meg margarinért, és arra értem vissza, hogy  kölykök a tv előtt ülve áhítattal fixíroznak egy prücskölő pandapárt.

(vasárnap: vol I.)

Még sosem tituláltak „kandifejű buta boszorkánynak”, és nem igazán tudom eldönteni, hogy egy hároméves szájából ez sértés-e vagy bók.

(szombat)

Azt hiszem, én pontosan az a fajta boszorkány vagyok, aki elé ha leszórnak egy maréknyi mákot, nem nyugszik, míg mind föl nem szedi. Ma hajnalban, ahelyett, hogy kihasználtam volna a szülők távozása és a gyerkőcök ébredése közti békés órácskát mondjuk némi szundikálásra, nekiestem a konyhának.  Abban az idővel exponenciálisan hízó kupleráj honolt, amely a többhetes zavartalanságnak hála szép komótosan végigballagott az evolúció – hát, mondjuk, hogy mozgólépcsőjén -, és lassan elérte az éntudat kialakulásának küszöbét. Épp csak hogy nem szerveződött egyetlen, lomha intelligenciával megáldott falánk organizmussá, amelynek vázát elmosogatatlan edények, kötőszöveteit pedig az azokra kövült mumifikálódott ételmaradékok képeznék.

Miközben farkasszemet néztem a rumlival (és esküszöm, visszanézett rám), újra végiggondoltam ezt a mákos-borsós-orsós témát, és magamban elmondtam néhány keresetlen szót azokra, akik egyszer csak kitalálták, hogy a boszorkánynak a rendmánia a gyengéje.

Ha már itt tartunk, mintha valamiféle rejtélyes reflexfolyamat révén bizonyos, a boszorkánysággal kapcsolatos – nevetségesnek vélt - sztereotípiák sorra megelevenednének, ahogy az ember egyre mélyebbre ássa magát a Mesterségben. Példának okáért az illető aberrált késztetést érez, hogy kecskét tartson, vagy legalább egy kecskekoponyát, egyéb csontokkal és maradványokkal körítve. Hogy állatokkal vegye körül magát, feláldozva a lakótér szentségét. Épp a héten akartam kifejteni, mennyi komplikáció származik abból, ha az ember négy tengerimalaccal, tizenegy deguval, harmincnyolc csibével, (no meg egy ékszerteknőssel és egy achátcsigával) osztozik egy szobán. Szüntelen csipogás, cincogás, nyüszögés, a rágcsálóitatókban gurgulázó vasgolyó, a ketrec rácsaihoz verődő mókuskerék zörgése, a csibecsőrök koppanása a kartondoboz padlatán, a teknős vízforgatójának bugyborékolása… és akkor még mit sem szóltam a szagokról! Ám mintha nem lett volna elég ötvenöt bérlőtárs, az egyik ismerősünk tegnap leparkolt nálam öt kacagógerlét. A kicsikék épp a deguketrecek tetején korzóznak (muszáj volt őket kiengednem a macskaládából, amiben érkeztek), időnként édes hangon turbékolnak, közben pedig jól megcsipkedik egymást, majd udvarolnak a tengerimalacoknak egy kicsit.

Egy szó mint száz, egyre több sablon ragad rám. Időnként aggódva megtapogatom az orrom: vajon elkezdett-e már vassá keményedni?

48 óra

Kicsik.

Ravaszak.

Gyorsak.

Könyörtelenek.

Kösd be a biztonságiövet.

Gyerekvigyázás indul.

elöljáróban

A következő bejegyzések javarészben a hétvége szellemi termékei. Az elmúlt két napot a tesóméknál töltöttem, bébiszitteri minőségben: a szülők Budapestre utaztak egy kis weekendre, én pedig otthon maradtam a négy poronttyal. Időnként bepötyögtem egy-két sornyi szöveget, de nem volt jó a net, úgyhogy csak most tudom felölteni őket, némiképp kibővítve az azóta megszületett gondolatokkal. 

arkona - tam za tumanami (slovo 2011)

szelek fújnak

Az égiekre, gyönyörű ez az ősz! Habár az én ízlésemnek kicsit kevés az eső, de azok a hűvös, ragyogó napok, a vakítóan fénylő, mélykék égbolt, a rozsdaszínbe öltözött, kristálytiszta láthatár, a hétágra sütő Nap, és a szél… Meg a hajnalok, amikor a párás völgy fölött, a keleti horizonton megjelenik a pirkadat keskeny rózsaszín sávja, és a levegő még karcol, a füvet borító apró dérszilánkok ropognak a talpam alatt, és jólesően megborzongat a hideg…

Mmm, ez az évszak ismét feltölt, újraéleszt. A természet őserői megmutatkoznak minden egyes lehulló falevélben, minden táncos szélrohamban, minden harmatlepte pókhálóban, minden elfagyott virágban. Közeleg az óra, mikor a szellemek és istenek köztünk járják majd útjukat, és ez a mámorító szépség Földanya eléjük leterített vörös szőnyege. Lépkedjetek rajta örömmel!

arkona - arkaim (slovo 2011)

witch hunt

A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.

No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).

Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.

Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.

Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.

embernek ének őrzi az időt.(I):arkona

Arkona.

Tagok:

Mascha 'Scream' - ének

Sergei 'Lazar' - gitár

Ruslan 'Kniaz' - basszusgitár

Vlad 'Artist' - dobok

Vlad 'Volk!' - népi hangszerek

Albumok:

Rus (Demo) 2002

Vorzhrozhdenie (Feltámadás) 2003

Lepta (Fillér) 2004

Vo Slavu Velikim! (A nagyság dicsfényéért) 2005

Zhizn vo Slavu (Élőben a nagyságért) 2006

Zhizn vo Slavu (Élőben a nagyságért – DVD) 2006

Ot Scerda K Nebu (A szívtől az égnek) 2007

Noch Velesova (DVD) 2009

Goi, Rode, Goi! 2009

Stenka na Stenku (EP) 2011

Slovo 2011

Magam alig fél évvel ezelőtt akadtam rá a bandára, és bevallom, először idegenkedtem a zenéjüktől - nem annyira a hangzásvilág, mint inkább a szöveg, a kiejtés miatt. Megkövetkezhettek érte, de képtelen vagyok szépnek találni a szláv nyelveket - az én fülemnek túl darabosak, durvák. Persze megértem, ha más véleményen vagytok:). Summa summarum, azóta sikerült fülig beleszeretnem a muzsikájukba, ma például ők segítettek túlélni a növényi kártevőkről szóló tananyag leküzdését :).

Kezdjük az elején. Egy pogány folkmetált játszó orosz együttesről van szó, akik szövegeik témáját az orosz (szláv) mitológiából, zenéjük egyes elemeit pedig az orosz népzenéből eredeztetik. A csapatot 2002-ben alapította (akkor még Hyperborea néven), egy orosz pogány közösség, a Vyatichi két tagja: a félelmetesen karizmatikus énekesnő, Maria Arhipova (Mascha ’Sream’) és Alexander ’Warlock’ Kololyov. Céljuk az volt, hogy hitvilágukat, spirtualitásukat hűen tolmácsolják a zene eszközeivel. Az akkori tagok: Masha "Scream" Arhipova (ének), Eugene Knyazev (gitár), Eugene Borzov (basszusgitár), Ilya Bogatyryov (gitár), Alexander "Warlock" Korolyov (dob), és Olga Loginova (billentyűs). Az Arkona nevet az (egyik?) utolsó pogány szláv erődítmény ihlette.

A megalakulás utáni évben már elkészült három dalt (Kolyada", "Solntsevorot” [Solstice]" & "Rus'” [ Russia]) tartalmazó demójuk, és 2003-től koncertezni kezdtek. 2003 végére a zenekar készen állt a debütáló lemez felvételére, ám a tagok közti egyet-nem-értés azzal fenyegetett, hogy amilyen gyorsan feltűntek a színen, oly gyorsan lehanyatlik csillaguk. Az énekesnő, Máscha állhatatossága tartotta felszínen az Arkonát: a Nargathrond együttes muzsikusainak segítségével elkészítette az első albumot, amely a ’Vorzhrozhdenie’ nevet kapta. A lemez rövid időn belül a legsikeresebb produktummá nőtte ki magát a műfajban (értsd: szláv pogány metál). Mascha a stúdiómunkálatok befejeztét követően szinte azonnal hozzáfogott a következő album anyagának összeállításához (pontosabban szólva, megkomponálásához), és 2004-ben megjelent a komorabb hangulatú ’Lepta’. Az alkotásban Mascha-t támogatta a költő és énekes Les’yar, aki maga is írt dalt a lemezre.

Az album után az Arkona ismét az orosz zenei élet egyik ütőképes szereplőjévé avanzsált, s 2005 elején visszatért a színpadra. Ahogy a hivatalos website fogalmaz, „szökőkútszerűen kitörő kreativitással” Mascha újabb és újabb dalokkal rukkolt elő, így 2005 nyarára elkészültek a ’Vo Slavu Velikim’ felvételeivel.  Zenéjében ez a legváltozatosabb, legösszetettebb az eddigiek közül: a szintetikus hangszerek helyét valódi instrumentumok vették át, s a vendégzenészek sorát a közismert népzenész, Vladimir Cherepovsky gyarapította. A lemez 2005 szeptemberében történő kiadását követő turnék során készült el a koncert-DVD és egy ’live’ album, a Zhizn’ vo Slavu. Közben  már készülőben volt a negyedik album, az 'Ot Scerda K Nebu', amelynek néhány dalát a rajongók a 2008-as "Ragnarök" fesztiválon meghallgathatták.

Hazatérve az együttes hozzáfogott, hogy megalkossa ötödik lemezét, s egyúttal  megtervezték második DVD-jüket (Noch Velesova), amelyet a Napalm Records jelentetett meg 2009 májusában. Mindeközben koncerteztek is, s végül 2009 júniusára készültek el a ’Goi, Rode, Goi’ – val. A lemezt közel 40 vendégelőadó bevonásával, hihetetlenül intenzív stúdiómunkálatok révén és egyedülálló zenei kifinomultsággal vették fel. A dalokban hallható a Manegarm, a Menhir vagy a Heidevolk tagjainak hangja, és a később állandó tagként az Arkonához csatlakozó Vladimir Cherepovsky és Vladimir ’Volk!’; a számokhoz Kris Verwimp készített komplett illusztráció-sorozatot.

A ’Goi, Rode, Goi!’ sikere inspirálta az Arkona következő lépését: videoklipet forgattak a ’Yarile!’, és a melankolikus ’Liki Bessmertnykh Bogov’ dalokból. Ezt követően számos fesztiválon, show-n léptek fel, és 2011 nyarán felvettek egy EP-t, hogy kedvében járjanak az új albumra várakozó rajongóknak, ami végülis 2011-ben jelent meg, ’Slovo’ címen. A lemez sokszínű hangzatokat egyesít: elektronikus és akusztikus hangzásokat, tiszta éneklést és hörgő torokhangot, népzenét és metált, ötszólamú kórust és szólót. Ahogy a website fogalmaz: a harcos frontember, Mascha vezérletével a Slovo fényes diadalt aratott a pogány metálzene csataterén.

Summa summarum: hallgassátok! :)

pogány? boszorkány? fízeus?

Épp az imént fejeztem be a kérdőív kitöltését. Ki gondolta volna, hogy a vallás kategóriában ilyen sok választási lehetőség adódik? Hosszan hezitáltam a különféle variánsok között, bosszankodva, amiért nem tudok többet megjelölni. Igen, pogány vagyok, meg sámánhitű, meg az ősmagyar hitvilág után kutató, meg a természeti jelenségeket istenítő, meg kelta hagyományőrző, meg boszorkány... Végül úgy döntöttem, a 'pogány' foglalja össze a leghívebben a spiritualitásomat, így aztán arra klikkeltem.

Az NN-ben az utóbbi hónapokban felvetődött, sőt, megformálódott egy új megnevezés, logóstul-mindenestül: a görögből magyarított 'fízeus'. Gyöke, a 'physis' azt jelenti: természet, s ily módon a fizeus a természetet tisztelő, követő személy. Nem mondom, szép kifejezés, és a természethit lobogója alá gyűjti a sokszínű neopogány mozgalmakat, megragadván bennük a közös nevezőt. Értelmi szerzői szerint azért volt rá szükség, hogy valami, a pogánynál pozitívabb jelentéstartalmú és a lényegi rokonságot hívebben kifejező megnevezéssel illethessük a modern idők természetimádóit.

Én azért ki vagyok békülve a pogánnyal. Igaz, pejoratív felhangú; a kereszténység évezredei alatt negatív jelentéstartalmat kapott az eredetileg 'vidéki' jelentésű latin paganus. Mégis, éppen mert a természetközeli, a földdel együtt lélegző, abból élő népességre értették (akik gyakorlati és spirituális értelemben is szorosabb kapcsolatot ápoltak Földanyával, az ősök hitével, mint a városi kultúra polgárai), én kimondottan találónak vélem. A 'paganus' azokat a földművelőket és állattenyésztőket, kézműveseket és vadászokat takarta, akik napról-napra megtapasztalták a természet lüktetését, s az jelentette megélhetésük alapját, ennélfogva erősen kötődtek hozzá. Igaz, hogy a mai pogányok nem mind falulakók, de a mélyebb tartalom, a természettel való harmonikus kapcsolat, s az élet örök körforgásának megélése megmaradt. Nem látom hát értelmét elvetni ezt a szót.

Persze az idő majd kiforogja a helyes megnevezést, s lehet, hogy nemzetközi szinten is meggyökeresedik a fízeus, - vagy épp valami más. Én addig is jónak látom magam pogányként aposztrofálni. Egyébiránt valóban ez a legátfogóbb megjelölés, amely égisze alatt elfér wicca és druida, sámán és asatruer (és még sorolhatnám) - igazság szerint örülnék neki, ha távolabbi-közelebbi hittársaim közül minél többen választanák e formulát, hogy egységként mutatkozzunk meg az elemzésben. Igaz, hogy nem vagyunk egyformák, s megértem, ha valaki pontosan akarja definiálni magát, de mégis, jó lenne megtalálni a rokonlelkeket az adathalmaz kuszaságában.

Apropó, ha már a szóhasználatnál tartunk, a 'pogány' titulus lecserélésénél valamivel több indokot látok a boszorkány kifejezés elvetésére (annak ellenére, hogy én is nagyon szeretem:)). Persze a mai időkben e szóhoz egész más konnotációk kapcsolódnak, s ha valaki meghallja, az mókás bűbájokra, varázslatos titkokra és mesés kalandokra gondol (vagy valami hasonlóra. értitek, nem?). A szomorú igazság azonban az, hogy eddigi néprajzi olvasmányaim és az átböngészett gyűjtésadatok egészen más képet festenek róla. Amennyire látom, a történelmi korokban semmiféle pozitív asszociáció nem társult hozzá. Voltak a magyar falunak pozitív varázslófigurái: a tudó, táltos, javasasszony, mondó (bár utóbbi halottlátó szerepkörének van némi baljós beütése) - ám a boszorkány mindig rontóként, a termékenységet, testi - lelki épséget, gyermekek egészségét veszélyeztető, a középkori boszorkányperek során már kimondottan diabolisztikus elemekkel megtűzdelt ördögi személyként tűnik fel. Maga a szó is árulkodó: az azonos jelentésű török baszargan, baszirgan, bashyrkan (sok, hajszálnyit eltérő írásmódja ismeretes) kifejezésből ered, amelynek gyöke az ótörök 'basz' (-nyomni. Utóbbiból származik a magyar nyelv egyik közkedvelt, multifunkcionális kifejezése is). A 'nyomás' arra az igen ősi képzetre utal, hogy a boszorkány vagy egyéb ártó lény éjszaka az alvó ember mellére telepszik és nem hagyja levegőhöz jutni (vö. lidércnyomás - rémálom), de utal fizikai kínzásra, szexuális gyötrésre is (vö. a már említett ige). Mindez ékesen példázza, hogy a boszorkány egy a gonoszok közül, s -habár ezzel már más témába csapok- nem csak fizikai-emberi, hanem szellemi-halotti dimenziója is van.

Gondoltam, gyorsan átfutok néhány netes forrást referenciát keresve a fentiekhez, és ráakadtam a KWHE egyik fórumára, amelynek nyitó hozzászólása épp e szó etimológiáját fejtegeti. A 'Levi' nevű felhasználó értetlenül áll a boszorkány török eredeztetése előtt, minthogy az általa csak "b@szás"-ként ismert kifejezésnek ugyan mi köze a mágiához. Kállay Ferencz 1861-ben írt 'A pogány magyarok hitvilága' c. műve alapján (amely egyébként innen letölthető) érdekes felvetéssel él: a boszorkány szó eredete a perzsa baz, bazur (e formájában varázslót jelent), illetve büzürkan vagy büzürgan, amely azonban nem mágust, hanem 'magnus'-t, azaz nagyot, hatalmast jelöl. Az értelmezés gyengesége, hogy figyelmen kívül hagyja a basirghan, baszirgan eredeti gyökének 'nyomás, nyomó' jelentését, ami szerves összefüggésben áll az éjszakai rontó lények 'nyomó' tevékenységével. Erről maga Kállay is beszámol: " ... a boszorkányok és a böjti boszorkányok közt azon különbség van, hogy az elsők csak a városban s a falukban nyomták meg a fekvőket vagy alvókat..." Ráadásul a boszorkány szó az 1500-as évektől kezdődően bukkan fel az írásos forrásokban, valószínűsíthető hát, hogy a török hódoltság idején szivárgott a nyelvünkbe.

Így vagy úgy, a magyar folklór boszorkánya a legkevésbé sem szívderítő alak, s alighanem kezdettől a falusi transzcendencia negatív figurái közé tartozott (értem ezalatt, hogy nem pusztán a kereszténység hatására nyerte el rossz megítélését. Habár tény, hogy a szerte Európában terjedő traktátusoknak és peranyagoknak hála alakja számos olyan elemmel bővült, ami elsősorban az egyház szemszögéből számított jelentőségteljesnek - így az ördögszövetség, a tízparancsolat elleni kihágások, a krisztustagadó, istenkáromló feketemisék etc. motívuma. Az egyszerű embereknek épp elég volt a tejhaszon elvételét, a gyermekek betegségét vagy a szerelmei megbabonázást a boszorkány rovására írni.) Mindenesetre eredeti jelentéstartalma sokkal távolabb áll a boszorkányság mai követőinek mentalitásától és életszemléletétől (legalábbis őszintén remélem:)), mint a paganus kifejezés a modern természethívő spiritualitástól. Ha utóbbitól elfordulunk, előbbit hatványozottan meg kéne tagadnunk.

Oké, további okoskodás helyett a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlanám ezt és ezt a linket, továbbá Pócs Éva összes idevágó műveit, azok teljes irodalomjegyzékével együtt :).

No, Hold-Úrnő fényétől ragyogó éjszakát!

Eső

a népszámlálás apropójára...

a piedra folyó partján ültem, és sírtam

Tegnap önkényesen bojkottáltam a sulit és a szüleimmel tartottam, hogy meglátogassuk legfiatalabb nővéremet, aki egy gyönyörű természeti környezetben fekvő, bájosan apró balaton-felvidéki településen lakik. Náluk aztán a kezembe akadt Paulo Coelho ’A Piedra folyó partján ültem és sírtam’ c. regénye. Még nem olvastam semmit Coelho-tól, holott sokan ajánlották már, s jól tudom, hogy az író – habár kanyargós életútja a kereszténységhez vezette - hosszan tanulmányozta az okkultizmus bizonyos ágazatait. Azt is sűrűn emlegették, hogy milyen mélyenszántó és spirituális mondanivalójú regények születtek a tollából; én azonban eredendő gyanakvással viseltetem minden iránt, ami túlságosan felkapott.

Hiszek benne, hogy léteznek ember és könyv közötti „nagy találkozások”. Mikor valamiféle rejtélyes sugallat hatására éppen azt a kötetet emeled le a polcról vagy veszed meg a boltban, amire momentán szükséged van. Amikor egy-két sor, némi belelapozás után megérzed, hogy a szóban forgó mű pont neked szól.

Így jártam én ’A Piedra folyó partján ültem, és sírtam’ – mal. A keretsztori, a szerelmi szál kevésbé ragadott meg; a háttértörténetben meghúzódó keresztény miszticizmus sokkal inkább. Végre valaki, aki katolikus létére ki meri mondani, hogy a keresztény vallásban is helye van a Nagy Anyának, hogy a római egyháznak ideje befogadnia a Teremtő női arcát, hogy az istenszülő Máriában éppúgy megtestesül az örök Istennő, mint a pogány pantheonok nőalakjaiban. Végre valaki, aki nem a hitvilágok közti szakadékot mélyíti, hanem hidat épít azon. Végre valaki, aki megérti a mindenség legfontosabb, politikától, vallástól, kultúrától független üzenetét: emberek, nyújtsatok kezet egymásnak!

túl a keresztúton

A minap egy mentőhelikopter ereszkedett le az utcánk alján elterülő kaszálórétre. A személyzet sebtében bevágta magát az odagördülő mentőautóba, és elszáguldottak toronyiránt felfelé. A postával szemközti háznál álltak meg, ahová idővel egy szirénázó mentőautó kanyarodott. Aztán hosszú ideig semmi.

A szomszédság persze mind kivonult, papucsban, melegítőnadrágban, csapot-papot hátrahagyva, sőt; a falu egyéb részeiből valóságos zarándoklat indult meg felénk. Kíváncsi arcokkal tömött autók cirkáltak fel,-s alá, kipirult anyukák érkeztek csillogó szemű gyerekekkel, hogy megcsodálják a pompás, napraforgó-sárga légijárművet.

Hogy miért is jött, azt sokáig senkinek nem volt mersze megtudakolni, pedig a pilóta a gépben maradt. A jópolgárok úgy keringtek körülötte, mint a cápaketrecben kuksoló búvárfotós körül az éhes fenevadak. Végül a ’gázosnéni’ lépett a tettek mezejére. Őt persze nem azért hívjuk ’gázosnéninek’, mert olyan cikin fest (habár egyébként olyan cikin fest), hanem mert hajdan ő volt a település konyháit ellátó gázcseretelep (no nem éppen reklám-)arca. A falu sajátos névadó szokásait híven tükrözi, hogy a fiát mindenki csak Citromnak szólítja.

Szóval, a gázosnéni a maga eltökélten ( és fogatlanul) előreugró állával, görbe, de lendületes járásával leslattyogott a csodajárgányig és szóba elegyedett a sofőrrel. Aztán minden szem az utca teteje felé fordult, ahol megbolydult hangyabolyként egész mentős-sereglet nyüzsgött.

Én is kint álltam az út szélén, és közben az egész helyzet visszásságán töprengtem. A gyerekek számára népünnepély, a felnőtteknek szenzáció, ami zajlik. Vajon a szemlélődők közül hányan vannak, akik őszintén aggódnak az esetleges sérültért? S mi a társadalmilag elfogadott vagy etikus viselkedés ilyen esetben: odakint lesni a fejleményeket, ahogy mindenki más, vagy – tiszteletben tartva a felhajtás mögött meghúzódó emberi tragédiát – hátat fordítani neki?

Ott fent, a kereszteződésen túl, sok furcsaság történt már. Ha vannak rossz helyek, hát ez bizonyosan az. Pedig rendes népek lakják, s sokáig ezt a környéket lehetett faluközpontnak nevezni. Mégis, két, szerelemféltésből elkövetett kettős gyilkosság zajlott le arrafelé, egy köpésre a polgármesteri hivataltól és az orvosi rendelőtől. A mostani tragédia áldozatai pedig egy olyan pár, akikre valószínűleg az egész közösség megvetéssel tekint, a férj ugyanis nőből operáltatta magát férfivá.

Különös, hogy egyetlen, alig kétszáz méteres útszakaszra ennyi szörnyűség koncentrálódjon. Mindeközben a kereszteződésen innen joviális német és svájci nyugdíjasok tengetik szerény mindennapjaikat, műgólyákkal, mediterrán díszcserjékkel és öntözőrendszerrel felszerelt udvarú, pazar nyaralóikban. Mintha az utcát nem csak földrajzi értelemben szelné ketté a Kis-köz kurta sávja.

Mindenesetre nem laknék szívesen a keresztúton túl.

egy lépés a holdon

Elfelejtettem, vagy talán vonakodtam megírni, habár nagy esemény: kipakoltam a legidősebb nővéremnek, méghozzá különösebb eufemizmusok nélkül. Még a blog linkjét is megadtam neki, pedig eddig soha semmi jó nem származott abból, ha olyasvalaki olvasta a naplóbejegyzéseimet, aki érintett volt bennük. Persze, valószínűleg az sem sült el még szerencsésen, ha egy elhivatott keresztény túl mély bepillantást nyert egy wicca mindennapjaiba:). Vagy tán épp ez hiányzik a két vallás, tágabban véve a természethívők, újpogányok és az egyház közti párbeszédhez? Oh, el sem hiszem, hogy ezen lamentálok, én, aki egy éve még fel sem fogtam, miért kell ellentéteket és vitagócot keresni ott, ahol - úgy véltem - nincs is.

Lényeg a lényeg, a tesóm végighallgatott látványos kiborulás, neheztelés, ítélkezés és megbotránkozás nélkül, ám azért megfeküdte a gyomrát a hír. Hozzáteszem, én sem hoztam a legjobb formám, habár viszonylag épkézláb módon felelgettem a kérdéseire. De annyi mindent elmondhattam volna még!

Nyilvánvalóan nehezére esik elfogadni, hogy hátat fordítottam a kereszténységnek, pláne, hogy egy, az ő szemében téveszmékre, méginkább: fantazmagóriákra épülő, szélsőségesen irracionális, mondvacsinált vallás kedvéért tettem. Valakinek, aki világéletében hitbuzgó katolikus volt, nagy falatot jelenthet megérteni, hogy nem a krisztusi hit az egyedüli üdvözítő és az abszolút igazságot hirdető vallás. Én már csak tudom, nekem is évekbe telt:), s lehet, hogy neki egy élet is kevés lesz hozzá.

A beszélgetésünk során felvetődött néhány igazán fontos kérdés is, amelyeken magam is el-eltöprengek, a válaszadás kényszere nélkül. Például hogy mennyiben befolyásolta a természethit felé fordulásomat az, hogy mindigis nehezen találtam közösséget, társaságot: talán a kirekesztettségemet vagy a hagyományos társadalmi gondolkodásmódtól eltérő életszemléletemet igyekszem ily módon kompenzálni? Mekkora a szerepe annak, hogy kiszakadtam minden keresztény ifjúsági mozgalomból, s a soproni egyetemet odahagyva magamra maradtam az úttalanságommal? Amiben hiszek, valóságos spiritualitás vagy puszta képzelődés? S milyen kapaszkodókat kínál e hit, ha egyetlen etikai parancsa a ködösen értelmezhető Intés?

Néhány hónappal korábban komoly morális és filozófiai dilemmák közt őrlődtem volna, hogy megválaszoljam e kérdéseket. Ma már nem érzem szükségét. Ahogy neki is elmondtam, így vagy úgy: én pogányként vagyok teljes ember. A hitem tesz engem egésszé, anélkül csonka volnék. Úgy érzem, a kereszténységtől különösebb megrázkódtatás nélkül s épp ezért a dolgok természetes rendje mentén váltam el. Az út, ami a mai világnézetemhez vezetett, szervesen összekapcsolódó lépések láncolata volt egy korántsem könnyű vagy veszélytelen, de annál szebb ösvényen. Nem mondhatom, hogy biztos talajon állok, vagy biztos támasztékok vesznek körül, de egy aztán tuti: azt az életet élem, amit magam választottam, s az, hogy a döntéseim minden súlya, a felelősség egésze az én vállaimon nyugszik, mámorító teher. Szabad vagyok, aki maga dönt a sorsáról, annak minden kockázatával és varázslatos bizonytalanságával együtt. Nem tudok nem hegymászós hasonlathoz folyamodni, hiába, aki egyszer a sziklák szerelmese lesz, soha nem bír elszakadni tőlük. Valószínűleg biztonságosabb a távolsági repülők szolgáltatta kényelemben utazni messzi országokba, légkondíconált turistabuszból ismerkedni az idegen, vad tájjal, a csoportvezető útmutatása szerint, hermetikusan zárt 'tourist bubble'-lel övezve szemrevételezni egy másik kultúrát. Mindez mégsem érhet fel egy izzadtsággal, mosdatlansággal, sajgó ízületekkel és vérhólyagokkal körített hegyi túrával. Egy túrával, amikor minden motyód a hátadon van, és napról napra nehezebb megszabadulni tőle, mígnem a hét végére már-már úgy nő rád, mint a csigára a háza. Egy túrával, amin egy sereg ismeretlen helyett kevés, de annál közelebbi baráttal veszel részt. Egy túrával, ami nem csak gyönyörű, de halálosan veszélyes lehet, s épp ez ad értéket minden lépésnek. Egy túrával, amikor nincsenek más határok, csak a saját korlátaid, s a legfőbb célod, hogy legyőzd őket. Egy túrával, ami olyan rálátást enged nem csupán a környező vidékre, de önmagadra is, amit nem kínálhat a legjobb panorámával felszerelkezett szálloda sem. Ha választani kell, én az utóbbira voksolok. S ha lezuhannék, annyi baj legyen - legalább elmondhatom, hogy valami nagyobb felé haladva ért utol a végzet.

Ezer lépés egy kirakatoktól csillogó sétálóutcán semmiség. Ezer lépés egy havas hegygerincen felér egy megváltással.

Áldás reátok!

Eső

kedd asszonya

Több forrásból tudhatjuk, hogy a kedd (Nagy)Boldogasszony, vagyis ősi istenanyánk napja, ám a gyimesi hagyomány arról is megemlékezik, hogy e napon szerencsétlen dolog bármiféle házi, házkörüli munkába belefogni. Ez a hiedelem többször is eszembe jutott ma, miközben szomszédtól szomszédig furikázva próbáltunk egy működőképes terménydarálót keríteni, hogy legalább részben megőrölhessük a délelőtt vásárolt mázsányi kukoricát. Édesapám nem volt a legfényesebb hangulatában, szemlátomást elkedvetlenítette a sorozatos kudarc, én meg azon tipródtam, hogy délre be kell érnem az egyetemre, s mindeközben odahaza a tyúkok gyanúm szerint a kerítést is elrágták éhségükben. Végül sikerült egy vödörnyi darát összehoznunk, de a végkifejletre nálam már-már beütött a sírhatnék, annyira kinyuvadtam; egyszóval jól megszenvedtem 'Babba Márja' haragját. Azóta is terménydarálót vadászok a neten. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ugyanolyan áhítattal fogok rá vágyakozni, mint annakidején a görkorcsolyára vagy az első túrahátizsákomra:).