Valami boszorkányos horrorra vágytam, és bár nem tudtam, hogy az 1968-ban Roman Polanski rendezésében megjelent Rosemary gyermeke éppenséggel az, szerencsés megérzéstől vezéreltetve letöltöttem. Jól tettem, elejétől a végéig a székhez szögezett. Annyival emberközelibb, hitelesebb, valószerűbb volt a maga bájosan régimódi világával és visszafogott felépítésével, mint a mai, szőke plasztikszépségekkel és tini izomagyakkal teletömött, hisztérikusan túljátszott, a gyomorforgató képvilágon túl mást felmutatni nemigen tudó horrorok! A Rosemary gyermekének egyetlen valóban elrettentő képe a film elején üt be, a vérbe fagyott öngyilkos szomszédlány személyében; a történet a fokozatos feszültségkeltés eszközével élve élezi ki a néző félelmeit. Ahelyett, hogy hátborzongató és sokkolóan gusztustalan jeleneteket látnánk, egy - kívülről szemlélve – teljesen átlagos, hétköznapi életmódot folytató házaspár mindennapjai mögött kibontakozó rémvilágra bukkanunk Rosemary szenvedésein keresztül.
A sztori szerint Ro (Mia Farrow) és férje, a színész Guy Woodhouse (John Cassavetes) új lakásba költöznek. A baljós hírű bérházban, ahogy régi barátjuk, Hutch meséli, már több kétes személyiség is megfordult: például egy gyerekgyilkos vénkisasszony testvérpár, valamint a hírhedt boszorkány, Adrian Mercato. Ro és Guy csak legyintenek a pletykákra, és boldogan nekilátnak, hogy kicsinosítsák a meglepő hirtelenséggel elhunyt Mrs. Gardenia gyógynövényekkel és rejtekajtókkal teletömött lakását. A házaspár életébe hamarosan bekopogtatnak szomszédaik, a középkorú és kedélyes Roman és Minnie Castavet. Habár Guy rövid időn belül szoros barátságba keveredik velük, Rosemary-t kellemetlen érzések gyötrik, s nehezen viseli Minnie firtatózó kíváncsiságát és tolakodó figyelmességét. A fiatalasszonyt nem csak a Casavetek rámenőssége, hanem a lakásukból átszűrődő baljós hangok is nyugtalanítják, noha férje nem osztozik aggodalmain. Ami azt illeti, Guynak mindinkább megszalad: a konkurens színész váratlan megvakulásával hozzájut álmai főszerepéhez, s miközben karrierje a magasba szárnyal, másik vágya is teljesül: Rosemary teherbe esik. Ám hogy milyen körülmények közt, azt bizonytalan homály fedi. S Ro a várandósság hónapjai alatt olyan gyötrelmeket él át, amelyeket – orvosa biztató szavai ellenére – nem tud normálisnak betudni. Ahogy kínjai, s ezzel párhuzamban a különös események fokozódnak, gyanakodni kezd a szomszédságra. Hutch segítségével folyatott magánnyomozása elrettentő eredményt hoz, ám Rosemary későn döbben rá az igazságra: immár nem menekülhet előle…
A mű brutalitás és vérengzés nélkül is igazi horror, ugyan a sátánimádó boszorkányszekta képe nem a legkedvesebb a szívemnek :). De hát mit is tehetnénk – aligha találunk olyan rémfilmet, ahol a boszorkány pozitív főhősként debütál, nem?
 |
A mozi talán legfigyelemreméltóbb mozzanata a meglepő végkifejlet. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ördögi hatalom játszott közre a fogantatásában, s egy démonikus, embereket gyilkolászó koven vette gondozásába, Rosemary mégsem tud elfordulni a babájától. Az utolsó képsorok abszurditása a legmellbevágóbb: a kiöltözős népünnepély az Antikrisztus ’Adrian’ fogadtatására, a konyhakéssel és hálóingben berontó, zaklatott Rosemary, aki végül - ámokfutás helyett – arcán anyai mosollyal ringatni kezdi a fekete fátyollal leborított bölcsőben fekvő, torz csecsemőt. Nem tudtam hova tenni e befejezést. Talán azt jelentené, hogy hiába minden igyekezet, nem menekülhetünk a sorsunk elől? Vagy hogy ebben a materialista modern világban a keresztény Isten halott, s óhatatlanul az Ördög veszi át az uralmat? Így vagy úgy: elgondolkodtatóan s egyben megrázóan kétélűre sikerült a csattanó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése