Mise.
Nem volt egyszerű. A legkisebb poronty az indulás előtt negyedórával érezte elérkezni a „telitorokból-anyautánbömbölős” hiszti idejét, és rázendített. Édesapám már a ház előtt állt a kocsival, miközben a leányka az előszoba padlóján fetrengett és üvöltött. Végül sikerült rávenni, hogy velünk tartson, szigorú feltételek mellett: én például rá se nézhettem.
A templomban besoroltunk egy padba és beleringattuk magunkat a kellő áhítatba. Magam is elandalodtam, emlékezve, mennyi kellemesen meghitt, vidám pillanatot éltem át itt. Ezt az átszellemült hangulatot úgy félidő táján szörcsögő horkolás rombolta szét. 'Luca' elszunnyadt a szentbeszéd alatt, és gondtalanul átaludta a következő 20 percet, sajnos egyre erősbödő szörtyögés mellett, így az Úrfelmutatás tiszteletteljes csendjébe a csengettyűk üvegtiszta hangján kívül ütemes „hrrrooorrrk- phűű…. hrrrroorrrk – phűűű” vegyült. Továbbá elfojtott kuncogás, részünkről. Szégyen-gyalázat, de még én sem tudtam megállni.
Végül túléltük, ugyan édesapám, aki nem a gyermeki engedetlenséggel szemben tanúsított elnéző türelmétől híres, megpróbálta az áldozásra felébredő Lucát tettleg jobb belátásra bírni (legalábbis a paddal bezárt szöget illetően), ami némi pityergéssel járt, ám végeredményben sikerrel vettük az akadályt. Egy napirendi pont kipipálva.
Mise alatt elnéztem a papot. Szeretem azokat a méltóságteljes, szertartásosan kifinomult mozdulatokat, azt a tiszteletteljes rituálét, ahogy az oltáriszentséggel bánik. Miközben átváltoztatta az ostyát, a leomló ruhaujj eltakarta a fél arcát; a másik felén, ahogy hangtalan mormolta az imát, összpontosítás és hittel teli bizalom kifejezése ült. A néma csendben kirázott a hideg. Miben különbözik ez a varázslástól? Az atya egy felsőbb hatalom közbenjárását kérve egy, a fizika törvényszerűségeinek ellentmondó csodás átalakulás véghezvitelén munkálkodott. Talán nem ugyanezt tesszük mi is, épp csak más néven és más külsőségek között szólítva meg a transzcendens szférát? Ugyan ha nagyon tárgyilagosak akarunk lenni, nyilvánvaló, hogy míg a keresztény felfogás szerint a csodák kizárólagos forrása Isten (leszámítva a Sátántól eredeztetett „természetfeletti” jelenségeket), addig – talán mondhatom többes számban – mi nem feltétlenül az isteni hatalom megnyilvánulásaként értelmezzük a mágiát. Én a magam részéről úgy vélem, a mágia olyan (élet)energia, amely bennünk és minden létezőben ott rejtezik, s belőlünk táplálkozva átszövi a világot. Mi pedig bizonyos eszközök, technikák, módszerek révén itt-ott meghúzhatunk, megoldhatunk vagy összecsomózhatunk egy-egy szálat ebben a szövedékben, s ehhez nem feltétlenül kell isteni segítség.
No, kifutottam az okosságokból, különben is mennem kell, megint beröpült az emukhoz a focilabda, és a kicsik nem merik kihozni:).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése