Azt hiszem, én pontosan az a fajta boszorkány vagyok, aki elé ha leszórnak egy maréknyi mákot, nem nyugszik, míg mind föl nem szedi. Ma hajnalban, ahelyett, hogy kihasználtam volna a szülők távozása és a gyerkőcök ébredése közti békés órácskát mondjuk némi szundikálásra, nekiestem a konyhának. Abban az idővel exponenciálisan hízó kupleráj honolt, amely a többhetes zavartalanságnak hála szép komótosan végigballagott az evolúció – hát, mondjuk, hogy mozgólépcsőjén -, és lassan elérte az éntudat kialakulásának küszöbét. Épp csak hogy nem szerveződött egyetlen, lomha intelligenciával megáldott falánk organizmussá, amelynek vázát elmosogatatlan edények, kötőszöveteit pedig az azokra kövült mumifikálódott ételmaradékok képeznék.
Miközben farkasszemet néztem a rumlival (és esküszöm, visszanézett rám), újra végiggondoltam ezt a mákos-borsós-orsós témát, és magamban elmondtam néhány keresetlen szót azokra, akik egyszer csak kitalálták, hogy a boszorkánynak a rendmánia a gyengéje.
Ha már itt tartunk, mintha valamiféle rejtélyes reflexfolyamat révén bizonyos, a boszorkánysággal kapcsolatos – nevetségesnek vélt - sztereotípiák sorra megelevenednének, ahogy az ember egyre mélyebbre ássa magát a Mesterségben. Példának okáért az illető aberrált késztetést érez, hogy kecskét tartson, vagy legalább egy kecskekoponyát, egyéb csontokkal és maradványokkal körítve. Hogy állatokkal vegye körül magát, feláldozva a lakótér szentségét. Épp a héten akartam kifejteni, mennyi komplikáció származik abból, ha az ember négy tengerimalaccal, tizenegy deguval, harmincnyolc csibével, (no meg egy ékszerteknőssel és egy achátcsigával) osztozik egy szobán. Szüntelen csipogás, cincogás, nyüszögés, a rágcsálóitatókban gurgulázó vasgolyó, a ketrec rácsaihoz verődő mókuskerék zörgése, a csibecsőrök koppanása a kartondoboz padlatán, a teknős vízforgatójának bugyborékolása… és akkor még mit sem szóltam a szagokról! Ám mintha nem lett volna elég ötvenöt bérlőtárs, az egyik ismerősünk tegnap leparkolt nálam öt kacagógerlét. A kicsikék épp a deguketrecek tetején korzóznak (muszáj volt őket kiengednem a macskaládából, amiben érkeztek), időnként édes hangon turbékolnak, közben pedig jól megcsipkedik egymást, majd udvarolnak a tengerimalacoknak egy kicsit.
Egy szó mint száz, egyre több sablon ragad rám. Időnként aggódva megtapogatom az orrom: vajon elkezdett-e már vassá keményedni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése