banyalak

Hrrggrrr.

Tegnap az unokahúgom áttelefonált és bejelentkezett a barátnőivel együtt egy kis állatsimogatásra ma délutánra. A délelőttöt ennélfogva takarítással töltöttem, mégsem akarván lebőgni a csajok előtt; nem ragaszkodom én mindenáron a habókos nagynéni imidzséhez.

A leányzók negyed öt körül libegtek be. Tavaly találkoztam velük utoljára, mikor elkísértem az osztályt egy egésznapos biciklitúrára, akkor még esetlenül nyakigláb, nyúlánk, őzikeszemű bakfisok voltak. Meglepett, hogy virgonc csitrikből a kibontakozófélben lévő női öntudat minden magabiztosságával megáldott, ráadásul már-már a fejemre növő kecses kis gazellák lettek. Finomkodva illegtek-billegtek be a kertkapun, elfintorodtak a tyúkudvar láttán, majd pediglen felsoroltak a szobámba, anélkül, hogy a cipőjüktől megváltak volna. Aztán mikor meglátták a degukölyköket, meg a padlón tipegő kacagógerléket, vagy öt év lefoszlott róluk: sikongatva hajkurászni kezdték a szerencsétleneket, egymás kezéből kapkodva ki azt, amelyiket sikerült megfogni. 

Eleinte még szemet hunytam efelett, elvégre valószínűleg nem sok alkalmuk nyílik testközelből ennyi állattal megismerkedni. De idővel elkezdett bosszantani a dolog. Miért akarják a gyerekek mindenáron birtokba venni mindazt, amit szépnek találnak? Nem elég nekik, hogy megcsodálják, juszt is megfogják, megsimogatják, megszagolják, megnyalják; nem nyugszanak, míg minden érzékszervük be nem telt vele. Miért nem értik, hogy az állatok önálló személyiséggel bíró, tőlünk független akaratú élőlények, nem pedig kényünk-kedvünk szerint nyúzható játékszerek? Miért nem értik meg, hogy mekkora stressz egy galambnak, ha négy fal közé zárva röpköd bútorról bútorra, miközben mohó kezek nyúlnak utána, amint megpihenne egy kicsit? Miért nem értik, hogy az ő becézgető gesztusaik, a simogatás, ölbevétel egy madár természetes magatartásától teljesen idegenek, ennélfogva rémisztőek a számára?

Áhhh... Úgy negyven percet tölthettek idebent, aminek a végére már tényleg felment bennem a pumpa. Ennek ellenére visszafogottan és kedvesen kértem fel őket arra, hogy ne akarjanak több gerlét elkapni, továbbá hagyják békén a csibéket a dobozban, ne nyúlkáljanak bele az akváriumba és a degukölyköket pakolják vissza szépen a ketrecükbe. Amint világossá vált, hogy vége a mókának, azonnal visszazökkentek a kamaszkorba, és méltóságteljesen lesoroltak a csigalépcsőn. Őszintén szólva megkönnyebbültem. Az egyikük végig azt kérdezgette, hogy 'De ettől biztosan nem fogok valami betegséget elkapni?'. Phfff.

Olyan rosszmájú vagyok, tudom. Mint egy zsémbes vén banya. Tényleg nem tudok szabadulni a sztereotípiáktól. Minden igyekezetem ellenére, hogy tisztán tartsam a lakóterem, mégiscsak 60 állattal osztozom egy szobán, és ez rajta hagyja nyomait a nevezett helységen. Ráadásul elöl maradt az athamém, a lányok pedig nem felejtették el végigtapogatni és összefogdosni. Még néhány kínosnak ígérkező kérdést is feltettek, amiket sikerült visszakézből hárítani, hála e téren szerzett gyakorlatomnak.

Lassan érzem, ahogy kezd kinőni az első bibircs az orrom hegyén.