sheela-na-gigs 2

Hogy mit képviselnek e rejtélyes nőalakok, arról ismét megoszlik a kutatók véleménye. Ugyan számos közkeletű elmélet röppent fel, de egyik sem magyarázza hiánytalanul az összes figura mibenlétét
Gyakori a vélekedés, hogy a különös ábrázolások egy pogány istennő túlélésének emlékei. Ez a gondolat népszerű a laikusok között, de kevésbé elfogadott tudományos körökben. A faragványok által reprezentál istennő talán a blogban már említett Cailleach (ld. Holdistennők, Holdistenek), aki az ír-skót mitológia oszlopos tagja. Margaret Murray és Anne Ross egyaránt ezt a verziót támogatja: csakúgy, mint Maureen Concannon, aki „Szent kéjhölgy: a kelták istennője, Sheela” c. könyvében a Nagy Anyával azonosítja őt.
Mircea Eliade Vallási Enciklopédiája párhuzamot von Sheela-na-Gig és az óír mitológia egyik istennője között. A legenda szerint az istennő rút banya formájában tűnt fel, s a férfiak húzódoztak tőle, egy azonban mégis hajlandó volt vele aludni. Reggelre az istennő gyönyörű lánnyá változott, s hálából királlyá tette szerelmesét. Eliade szerint ez a mondabéli elem több változatban feltűnik az észak-európai kultúrában, annak közös eleme.
Andersen „Boszorkány a falon” című könyvében azon meglátásnak ad hangot, hogy ha pogány hatások felfedezhetők is bennük, a Sheelák alapvetően középkori eredetűek. Freitag lehetségesnek véli a pogány kelta származtatást, de elutasítja a Nagy Anyaistennő-párhuzamot, mint önkényes és megalapozatlan fantazmagóriát. Weir és Jerman figyelemreméltónak tartja e feltevést, de a kellő bizonyítékok hiányában pusztán mint „érdekes spekulációt” jegyzik.
A fentiekkel kéz a kézben jár a második magyarázat, miszerint a Sheelák termékenységfigurák lennének. Barbara Freitag szerint e szobrocskák a fertilitás megtestesítői, s a „szülőkövekhez” hasonlította őket. Néprajzi adatok bizonyítják, hogy legalább néhány Sheelat használtak ily módon, abban reménykedve, hogy megsegítik a szülő asszonyokat. Másokhoz esküvői hagyományok kötődnek. Margaret Murray szerint ("Female Fertility Figures", Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. LXIV 1934) az oxfordi Szent Mihály templom északi kapujánál levő Sheela-t hagyományosan megmutatták a menyasszonynak, esküvője napján. Habár szimpatikus, e teória sem passzol az összes faragványra, hiszen némelyik olyan sovány, hogy kirajzolódnak a bordái, s melle is lapos, vékony (vagyis aligha a termékeny anyatípus megtestesítője). Akadnak azonban molett küllemű Sheelák, s köztük olyanok, amelyek szexuális kontextusban jelennek meg, partnerükkel együtt. Összességében elmondható, hogy ha nem is valamennyi, a domborművek egy része minden bizonnyal termékenységi szerepkört töltött be.
Anthony Weir és James Jerman könyvükben megpendítik annak lehetőségét, hogy a Sheelák a paráznaság, a szexualitás kísértésére emlékeztetnek. Ez megmagyarázza gyakoriságukat a különféle vallási építményekben, hiszen bujaságukkal, kéjvágyó pozíciójukkal a hús bűneire hívják fel a hívek figyelmét (habár nem kételkedem affelől, hogy némelyik jámbor bárányka fantáziája meglódult őket kémlelve:)). E pajzán faragványokat gyakorta ábrázolták olyan képekkel együtt, amely a bűnösök pokolbéli kínjait részletezték, eképp értetve meg az írástudatlan lakossággal az elkárhozás mibenlétét. Weir és Jerman, továbbszőve Andersen gondolatát, úgy véli, e vallási indíttatás is azt támasztja alá, hogy a Sheelák a kontinensről erednek. Véleményük szerint a zarándokutakat járó mesteremberek az utazás alatt megtapasztalt élményeiket, illetve másutt látott képi ábrázolásokat felhasználva készítették el saját interpretációjukat. Az elgondolás igaz lehet a templomokban látható Sheelákra, de nem magyarázza azokat, amelyek világi épületeken díszlenek.

Weir és Jerman, valamint Andersen is arra a következtetésre jutott, hogy azon építményeken, amelyek nem vallási célokat szolgálnak, a Sheelák feladata a gonosz távoltartása. Ezt alátámasztandó, némely írországi Sheelák a „The Evil’s Eye Stone” névre hallgatnak. Folklorisztikai kutatások igazolják, hogy egyes vidék néphite szerint az ördögöt taszítja a női nemiség. Andersen könyvében feltűnik egy 1647-ből származó ábra, amelyen az ördög irtózva elfordul egy, a szoknyáját felemelő asszonytól. Weir és Jerman Az Irish Times 1977 szept. 23.-ai száma nyomán beszámol egy esetről, amely során egy asszony a genitáliáit mutatta a rátámadó erőszakos férfiaknak, s azok visszavonulót fújtak. Nem tudom, mennyi hitele lehet egy ilyen beszámolónak, magam nagyon csekély valószerűséget tanúsítok neki, s úgy fest, a közvélemény is kételkedett benne. Az mindenesetre valószínű, hogy a népi gondolkodásmódban lehetett valami alapja a női szexualitás démonűző erejének, s ily módon a várfalakon, istállókon, stb. található Sheelák talán valóban védelmi funkciót láttak el.
Különös párhuzamot találunk ez értelmezéshez Mircea Eliade már említett Enciklopédiájában, a ’Yoni’ címszó alatt. A szerző megjegyzi, hogy a Sheelák-hoz nagyon hasonló, széttárt lábú, kihangsúlyozott ágyékú női alakok (dilugai-k) láthatók a Palauan szigetvilágban, a főnök házának ablakai, ajtajai és kapuja fölé faragva. Az ábrázolás szigorú szabályok szerint készül; célja, hogy megóvja a falusiak egészségét, s védelmezze őket a gonosz szellemek ellen. Hisz a női szeméremtest nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata.

sheela-na-gigs 1

Sheela-na-Gigs néven foglaljuk össze azokat az elsősorban írországi és nagy-britanniai (de másodsorban spanyolországi, franciaországi, norvégiai svájci, sőt, cseh és szlovák) templomokban, várakban és egyéb épületekben található faragványokat, amelyek stilizált nőalakot formáznak eltúlzott szeméremtesttel, meglehetősen obszcén pozícióban. Egyébiránt különbség fedezhető fel a kontinensen és a szigetországban megmaradt Sheelák között: előbbieken gyakrabban szerepel férfialak is (míg Nagy-Britanniában és Írországban hiányzik), illetve a női alak testtartása jóval nyakatekertebb. Joanne McMahon és Jack Roberts képes útmutatója 101 írországi és 45 nagy-britanniai példát hoz fel. Talán a halál és a gonosz befolyás kivédését szolgálják (ezt sugallmazza ajtók és ablakok fölött történő elhelyezésük)? Vagy a középkori Európa templomainak groteszk vízköpőivel és kőszörnyeivel együtt a démonok távoltartása a céljuk?
A különös motívum származási helye vitatott. James Jerman és Anthony Weir szerint elsőként Franciaországban és Spanyolországban bukkant fel, majd a 12. sz. – ra elérte Angliát. A szerzőpáros Jorgen Andersen munkáját folytatta, akinek 1977-ben kiadott „Boszorkány a falon” című műve az első szakkönyv a témában. Benne részletezi a megmaradt faragványok eloszlását a szigetország területén, s abból kitűnik, hogy Írországban főképp a 12. sz-i anglo-normann hódítás területén található meg e figura; a „tősgyökeres” ír vidékeken csak elvétve bukkanhatunk rá. Ez Weir és Jerman teóriáját támasztja alá, és a Sheelák külső, vélhetőleg nyugat-európai eredetét bizonyítja. Ami e nőalakok kivitelezését illeti, csúnyácska küllemük és eltúlzott vulvájuk társítva az egyházi környezettel, illetve a középkori keresztény moralitással, talán a bűnös nemi vágyak lealacsonyító voltát szimbolizálja (amelyek megtestesítője természetesen a szégyentelen asszonyállat:().
Egy másik elmélet szerint, melyet Joanne McMahon és Jack Roberts is oszt, a faragványok – a „green man” - hez hasonlóan – a kereszténység előtti termékenységközpontú vallás, avagy Anyaistennő tiszteletének maradványai. Ez megmagyarázná, miért eltérő számos Sheela anyaga, kivitelezésének stílusa a környezetétől, illetve miért van néhány az oldalára döntve:korábbi épületekből kerültek át a kora-keresztény templomokba. 
Ami az elnevezés eredetét illeti, a faragványokkal kapcsolatban elsőként a királyi ír akadémia 1840-’44 – es időszakra vonatkozó jegyzőkönyveiben tűnt fel, mint egy tipperay megyei település, Rochester templomának homlokfalán megjelenő dombormű helyi neve. Ugyanezidőtájt John O’Donovan egy szintén Tipperayben található másik falu, Kiltinane templomából ugyancsak Sheela-na-Gig néven írta le az ott látható hasonló figurácskát. Eredetiségét továbbra is vita övezi, minthogy nem fordítható le egyértelműen. A különböző magyarázatok közül említést érdemel Jorgen Andersen verziója, mely szerint a Sheela-na-gig formula egy ír kifejezésből (Sighle na gCíoch, jelentése: melles vénasszony/ a mellek asszonya) alakult ki. A másik hasonló értelmezés szerint a név forrása a Sile (a Sheela egyik lehetséges átirata) ina Giob, azaz guggoló Sheela. Több kutató megkérdőjelezi a fentiek hitelességét, hiszen a mellek csak néhány Sheela-ábrázoláson jutnak szerephez, s a nyelvi kapcsolat sem tisztázott ’ina Giob’ és ’na Gig’ között. Ugyanakkor a „sheela-na-gig” terminus az idős asszonyokra, banyákra használatos.

Barbara Freitag 1840-nél korábbi említésekről számol be ’Sheela-Na-Gigs: Unravelling an Enigma” c. könyvében. Sheela-na-Gig – nek nevezték a királyi haditengerészet egyik hajóját, illetve egy 18. sz. – i táncfajtát is. Több, az 1700-as évek végéről származó forrás említi hagyományos ír táncként, ’Shilling a Gig’ és ’Sheela na Gigg’ formában. A haditengerészet nyilvántartása szerint a név jelentése ’ír tündérmanó (nőnemű)’. Fretiag azt is felfedezte, hogy a „gig” szócska az észak-angol szlengben a női genitáliákra utalt. A modern ír szlengszókincs szintén tartalmaz egy hasonló kifejezést (Gigh), ami tovább bonyolítja az összképet.
Weir és Jerman a Sheela nevet használja, de csak mert addigra az meghonosodott a köztudatban; gyakran élnek (mindkétnembeli figurákra) a magamutogató (’exhibitionist’) kifejezéssel is. Rámutatnak arra, hogy Andersen könyvének címe (Boszorkány a falon) akár a különös faragványok megfelelő titulusa lehetne. Andersen szerint semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy e nőalakok széles körben elterjedt, közismert elnevezése Sheela-na-Giggs lett volna; szerinte csak a 19. sz. második felétől bukkant fel ez a változat, „amikor is a Sheela-figurák értelmezése homályos volt, és a közvélemény idegenkedett az általuk megtestesített vulgáris nemiségtől”. H.C.Lawlor Írország és Nagy-Britannia Királyi Antropológiai Intézetének kiadványában, a ’Man’ 131. évfolyamában (1931 január) leszögezi: a Sheela-na-gig névnek nincs etimológiai alapja, s meglehetősen értelmetlen, abszurd agyszülemény.
A figurák nevéről rögzített legöregebb adat 1781-re datálódik. A ’The History of the Isle Wight’ (R. Worsley tollából) ’A Bálvány’-ként említi egyiküket, vélhetőleg a Wight szigeten fellelhető Binstead-faragványt. A ’Bálvány’ megnevezéssel él 1795- ben J.Albin is, és így hívtak 1783 körül az írországi Luskban egy, mára elveszett Sheelát.

Folyt. köv.

A kiltinane-i templom Sheelája

A kiltinane-i vár Sheelája

előbb még egy kis greenmania

green man 2

Térjünk rá a mitológiai párhuzamok kérdésére, hiszen ahogy említettem volt, a zöld ember több pogány istenséggel rokon vonásokat mutat. Köztük van természetesen Cernunnos, a kelta népek rejtélyes Szarvas Istene, Sylvanus (az erdők római ura), vagy az újjászületést zöld bőrével is reprezentáló Osiris, a hozzá hasonlóan élet és halál felett diadalmaskodó mezopotámiai gabonaisten,  Tammuz, a skandináv Frey és Wotan. Az angliai Suffolkban előkerült 4. századi római kincsek egyikén, egy ezüst tálca középpontjában egy levélkoszorús maszk látható, amely Bacchust idézi. Neptunust és Oceanust is eszünkbe juttathatja, amennyiben az arcát övező leveleket tengeri növényeknek tudjuk be.
Nem csak istenek, de legendabéli alakok, sőt, mesefigurák is tükrözik a green man természetét, így Puck, Pán Péter, Robin Goodfellow, Jack-in-the-green, John Barleycorn, vagy a Zöld Lovag. Európán kívül Mike Harding szerint (ld: A Little Book of the Green Man, illetve a szerző weblapja) hasonló ábrázolásokat láthatunk Borneón, Nepálban és Indiában. A legkorábbi leveles fej egy 8. századi Rajasthan-i templomban található, de Harding szerint a libanoni és iraki fejek a 2. századra datálhatók. A 11. században a templomos lovagrend által épített, román stílusú jeruzsálemi templomokban szintén felfedezhető e szimbólum. Harding következtetése szerint a motívum eredeti hazája Kis-Ázsia, ahonnan kőfaragók hozták magukkal Európába. Ezt az elképzelést támasztja alá Tom Cheetham, az iszlám misztika kutatója, aki a szúfizmus egyik alakjában, Khidr-ben véli felfedezni a green man megfelelőjét. Khidr neve maga is annyit tesz, ’A Zöld’, s a köré fonódó legendák némelyikében Osirishoz hasonlóan újjászületik. Tőle származik az ihlet és a lelkesedés, fáradhatatlan és elkötelezett munkavégzésre ösztönöz. Fehér fényként, a fűszálon megcsillanó fénysugárként, vagy belső hangként mutatkozik meg. A normál kapacitáson felüli teljesítőképesség előmozdítója, s egyfajta kultúrák közti kapocsként talán azért is volt oly népszerű díszítőelem a középkorban, mert a kőfaragók úgy hitték, tőle származik mind az inspiráció, mind a kivitelezéséhez szükséges tetterő.
Ha már az analógiáknál tartunk, nem szabad elfeledkeznünk Jack-in-the-green-ről, vagyis Zöld Jackről, akit egyesek azonosítanak a green man-nel. Zöld Jackről röviden annyit érdemes tudni, hogy a május elsejei felvonulás hagyományos figurája volt, általában levelekkel és virágfüzérekkel díszített zöld maskarába öltözött férfi testesítette meg, s alighanem szintén a természeti megújulás szellemét reprezentálta. A viktoriánus időkben háttérbe szorult, a mértéktartóan szemérmes közvélemény ellenezte a zajos, iszákos, pajzán karakter színre lépését. Az 1970,- es, ’80,-as évek óta Angliában ismét a karneváli forgatag élére állt, s mind népszerűbb. Minőségileg alighanem ugyanazon fogalomkört testesíti meg, mint a tárgyalt ’green man’- szimbólum, - az persze kérdéses, hogy ugyanazon személyt jeleníti-e meg.
Az újpogányság képviselői, legalábbis a wiccák java, a zöld embert Cernunnossal rokonítja. Ha elvonatkoztatunk a konkrét megnevezéstől, a különös figura az élet ciklikus megújulását, a természet őserejét, az erdő vadságát, ugyanakkor termékeny gazdagságát, s ilyenformán Szarvas Istenünk egy aspektusát jeleníti meg a számunkra. Talán nem meglepő, hogy még a kereszténység hatalmát hirdető építményekben sem maradt magára: társa Sheela-na-Gig, vagyis szemérmetlen Sheela, a hasonlóképp rejtélyes, múlt-idéző mitikus figura. A következő bejegyzésben róla fogok megemlékezni.

Tammuz

A mildenhalli római kori ezüstkincsek közt talált tálca, középpontjában vélhetőleg Bacchus-sal

Kell-e bemutatnom? Cernunnos:)

Hasonlóképp közismert figura: Frey

Khidr

Osiris

Jack-in-the-Green egy 18. sz. - i ábrázoláson

Jack-in-the-Green napjainkban:)

green man 1

Minthogy közeledik a tavasz, s lassan zöldbe öltözik a táj, eszembe jutott egy idevágó téma.

Aki a pogánysággal vagy közelebbről a wiccával barátkozik, előbb-utóbb biztosan belefut a "green man" néven ismert misztikus figurába. A gótikus templomok és középkori épületek klasszikus oszlopdíszeként feltűnő faragvány eredete, jelentéstartalma, értelmezése a múlt ködébe burkolózik.

A zöld ember legtöbb ábrázolása egy levelekkel körülvett vagy levelekből felépülő arcot formáz. Szájából, orrából ágak, indák burjánzanak elő, amelyeken olykor virág vagy gyümölcs díszlik. Egyszerűbb megjelenési formájában egy fej kukucskál ki a növényi hajtások sűrű szövedékéből; máskor haját és szakállát is lomb helyettesíti, s végül, találkozhatunk az összefonódó iszalagok kuszaságából kirajzolódó, épp hogy érzékelhető arccal. Gyakori dekorációs elem világi és egyházi épületekben egyaránt, általában oszlopfőkön láthatő. Nevéből is adódóan a stilizált vonások férfit idéznek, női változata elvétve ha akad. Három altípusa különíthető el:

- 'foliate head' . teljes egészében levelekkel borított fej
- 'disgorging head' - indák erednek a szájából

- 'bloodsucker head' - minden arcnyílásából növények hajtanak ki (csak tudnám, miért nevezik " vérszívó fejnek" ?!)

A motívum elsősorban angolszász nyelvterületen elterjedt, de más kultúrákban is felbukkannak hasonló ábrázolások. Valamennyi megjelenési formája a természetes vegetáció, a tavasz, a megújulás szellemét sugallja. A gótikus építészet Európa-szerte történő meghonosodásával eljutott hazánkba is; vélhetőleg nem szerves része a magyar folklórnak, a nyugati mesteremberek hozták magukkal. Raymond Buckland szerint a frissiben megtérített, pogány hagyományaikra még emlékező hajdani kőfaragók azért vésték bele az épülő templomok tartópilléreibe egykori istenük arcát, hogy eképp biztosítsanak neki helyet az új vallás szentélyében. A díszítőelem utóbb megtöltekezett keresztény tartalommal, példának okáért az egyik soproni templomban már mint "Jézus arcát" reklámozzák. Jól tudjuk, hogy a korai hittérítők sok esetben nem tudták maradéktalanul kigyomlálni az adott nép kultúrájában szervesen gyökerező ősvallást, s igyekeztek annak elemeit beemelni a kereszténységbe, így könnyítvén meg az átmenetet. Meglehet, a 'green man' épp e folyamat ékesszóló bizonyítéka. A 11. századtól kezdve napjainkig népszerű és gyakori motívum; sírköveken és emlékműveken is láthatjuk, zöld színével és a körülötte pompázó vegetációval az élet örök körforgását, a  feltámadást, újjászületést jelképezve. Buja levélkoszorúja utalhat az "eretnek" hagyományok túlélésére, elpusztíthatatlan életerejére is. Rokonítható a mitológiai "woodwose" - zal, aki a természet megújulását, termékenységét reprezentáló erdei szellem (erdei vadember). Utóbbihoz hasonló figura a magyar néphit "vadöreg" - je. Ez az erdőlakó szerzet szeszélyes, úrhatnám természet, aki mélységes gyanakvással tekint az emberre. Különösen a favágóknak kellett tekintettel lennie rá: hússal és borral tisztelték meg, s a munka végeztével hátrahagytak neki egy-egy áldozati tuskót. Jól is tették, hiszen ha megmérgelődött, a vadöreg elkorhasztotta a döntésre jelölt fákat, baleseteket okozott, s hazafele mentükben tobozokkal dobálta meg a társaságot. Ha viszont jól tartották, még a munkába is besegített, míg a favágók pihentek (forrás - Magyar Néprajzi Lexikon, illetve Kandra Kabos: Magyar mitológia). Nem kizárt, hogy a vadöreg legendája a szomszéd népek közvetítésével nyugatról gyűrűzött be a kárpát-medence sokszínű kulturális szövedékébe, s ily módon akár valódi rokonságban is állhat a 'woodwose'-zal.

Visszakanyarodva eredeti témánkhoz, a 'green man' a középkor későbbi évszázadaiban és az újkorban is népszerű maradt. Újkeletű variációiban nem csak faragványként, hanem vízköpők, kovácsolt maszkok, grafikus ábrázolások, üvegfestmények formájában is megjelenik (sőt, Numa Guyot, a svájci vésnök 1887 - ben ex librist tervezett e motívummal). Ezzel párhuzamban fokozatosan elvesztette eszmei tartalmát, s átalakult puszta dekorációs elemmé. Nagy-Britanniában a zöld ember reneszánszát élte a 19. században, amikor a neogótika és az Arts and Crafts korszaka dívott. A figura köré szövődő mitikus homály számos művészt is megihletett. Közismert a Whitefield Green Man, Paul Sivell faragványa, amelyet egy élő tölgyfa elhalt ágából vésett ki a mester. A zöld ember legnagyobb szabadtéri szobra Toin Adams nevéhez fűződik, aki Birminghamben alkotta meg 12 m. magas remekművét. A további hírneves alkotások listáját megtaláljátok az angol nyelvű wikipédia oldalon, némelyikről még fénykép is akad :) - én nem vesztegetem rájuk a szót tovább.

Folyt. köv.

földanya

életjel

Mmm, tökéletes nap egy kis boszorkánykodásra, habár jelen esetben ezalatt a blogok szerkesztgetését értem. Hiába, haladni kell a korral :)

bűn és bűnhődés, avagy a kecske bosszúja

Ez nem lehet igaz. A kecskekoponya befeketedett. Na jó, nem koromsötét, mondjuk úgy, hogy füstszürke árnyalatban pompázik. Mit vétettem?! Úgy néz ki, magamra szabadítottam egy rusnya bak bosszúálló szellemét.

Tegnap felhoztam a pincéből a "trófeát", letöröltem egy hipós szivaccsal (hogy eltávolítsam róla az elmúlt hetekben rárakódott port), aztán kitettem az erkélyre, hogy kiszellőzzön. A megelőző egy órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam visszaerősíteni rá a tisztítás hevében levált apró orrcsontokat. A művelet nem volt egyszerű, a pillanatragasztó ugyanis bőszen folyt elő tubusából, de minden más tekintetben meghazudtolta jól csengő titulusát. Amúgy is kissé frusztrált voltam, elvégre az ember hogy őrizheti meg méltóságát és jó hírnevét, ha közszemlére teszi egy kecskebak koponyáját az erkélyén, az egész szomszédság gyönyörűségére?! Miközben az ablakon keresztülhajolva behalásztam a csontokat, igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy ha kellően értelmes arcot vágok, akár még teljesen hétköznapi tevékenységként is feltüntethetem a dolgot. A kispolgári látszatot erősítendő, miután a fej minden tartozékával együtt a szobám padlóján landolt, még egyszer kihajoltam és dudorászva szemügyre vettem a hőmérőt - mint ha mi sem lenne természetesebb. Aztán bevágtam az ablakot és berántottam a sötétítőfüggönyt.

Száz szónak is egy a vége: összetákoltam a koponyát, és - az esetleges biológiai veszélyre való tekintettel - felzsúfoltam az ajtó fölötti padkára, amely a szobám legmagasabb, még belátható pontja. S egyben meglehetősen árnyas is, ami kimondottan sátáni homályba burkolja a dögöt. Mióta a számítógép előtt ülök, átlag kétpercenként hátrafordultam, abban reménykedve, hogy kicsit fehérebbnek fogom látni, mint 120 másodperce. Mostanra már-már meggyőztem magam arról, hogy tényleg világosabb lett egy árnyalattal. Várjatok csak, vetek rá egy pillantást...

...

Igen, határozottan fakult valamelyest.

Áldás!

(ha Baphomet nem zúdítja rám haragját az éjjel, holnap ismét jelentkezem):)

H.E. 

isten szeme mindent lát

Legutóbb szentül megfogadtam, hogy a következő bejegyzést ismét egy védett faj ismertetésének fogom szentelni, végül azonban azért plántáltam magam a laptop elé, hogy beszámoljak az elmúlt hetek meditációs tapasztalatairól. Csakhogy a mai kémia,- és a tegnapi fizikavizsgára való felkészülés úgy leszívta az agyam, hogy képtelen vagyok kicsiholni magamból három összefüggő mondatot. Csak ülök a fotelban és vigyorogva bólogatok az Irie Maffia Jah Watching c. számának ütemére - egy ganja társaságában sem lehetnék ennél nyomibb.

Áldás és Jah legyen veletek :)

Hulló Eső

the crucible

Tegnap este megnéztem a The Crucible c. filmet, amely az 1692-es salemi boszorkányperek történetét dolgozza fel drámaian valósághű szellemben. A forgatókönyv Arthur Miller azonos című művén alapul, s maga az író adoptálta azt a mozivászonra.

Talán mert nem találtam hozzá magyar nyelvű feliratot, angoltudásom pedig sajnálatosan foghíjas, eleinte nem igazán tudtam magam beleélni a történetbe. Meglehet, az is hozzájárult ehhez, hogy a film kép,- és zenei világa meglehetősen egysíkú - az egész történet Salem vaskos gerendaházai közt és sárlepte utcáin, mondhatnánk,  egy puritán telepesekből álló közösség mindennapjainak szürkeségében játszódik. Az állóvizet, melynek mélyén láthatatlanul forrnak az indulatok, néhány kamaszlány kavarja fel, akik a Parris család karib-szigeteki cselédje, Tituba vezényletével gyermeteg bűbájolásba kezdenek az erdőben. Legtöbbjük meglehetősen ártalmatlan szándékokat dédelget, nem így Abigail Williams (Wynona Ryder), a történet egyetlen, valóban velejéig romlott karaktere (az események torz fricskája, hogy később épp ő lesz a vádaskodások szószólója).

Abigail a Proctor- ház szolgálatában állt, ám elbocsáttatott onnan, miután felesége gyengélkedését kihasználva elcsábította a családfőt, a köztiszteletben álló John Proctort (Daniel Day Lewis, aki ezúttal is elképesztően sármos:)). Az erdei hókuszpókusz akkor válik véresen komollyá, midőn Abigail az áldozati kakas vérét magára kenve Mrs.Proctor haláláért fohászkodik. A lányok eksztázisba hajló táncát Parris tiszteletes érkezése szakítja meg. Azok eleinte - Abigaillel az élen - azzal védekeznek, hogy csak játszottak az erdőben, ám a helybéliek egyre gyanakvóbban és ellenségesebben viszonyulnak az eseményekhez - különösen, hogy két kislány letargikus álomba esett a szertartást követően. Végül Salem vezetősége hivatásos ördögűzőt hív, hogy fény derüljön a gyermekek állapotának okára. Abigail és társai, nem bírván a rájuk nehezedő nyomást, vallani kezdenek, s egyöntetűen azt állítják, Tituba babonázta meg őket. A fekete asszony, megrettenve a reá váró büntetéstől, további személyeket nevez meg, mint az őt szolgálatába hajtó ördög kíséretének tagjait. Innentől fogva nincs megállás: egymás után kerülnek bíróság elé a boszorkánysággal gyanúsítottak. A vádaskodás javarészt személyes ellentéteken és anyagi érdekeken alapszik; régi haragosok, a másik földjére pályázó gazdák, rossz viszonyban levő szomszédok dobálják a sarat egymásra. Aki a bíróság előtt további polgárokat leplez le, mint démonokkal cimboráló és a Sátán kompániájába tartozó ördöngöst, azzal szemben a bírák némi könyörületet mutatnak,- ám aki nem hajlandó "gyónni", az bitófán végzi.

Összesen 20 kivégzés tetőzi be a hisztérikus boszorkányüldözést, közülük 19 akasztás; Giles Corey-t, egy 80 éves öregembert azonban kövekkel nyomtak agyon (a valóságban 3 napon át tartó kínzást követően). Maga John Proctor is áldozatul esik a gyűlölködésnek - habár csak a bebörtönzöttek (köztük barátai és felesége) érdekében emel szót, s az általa értelmetlennek és kegyetlennek vélt bűnvádi eljárás befejezését szorgalmazza.

Daniel Day-Lewis ismét hatalmasat alakít, ahogy azt tőle megszokhattuk. Az Abigail iránt érzett titkolt szenvedélyével küszködő, feleségétől elhidegült, s efeletti bűntudatától megkeseredett farmer alakját a végkifejletre epikus figurává emeli. A film legnagyobb jelenete, amikor a tengerben állva, szembefordulva a babonás félelmében rettegő birkanyájként összetömörülő városiakkal, azt üvölti a bíróság arcába: "Isten halott!" Büszkesége és tartása még akkor sem hagyja el, mikor választania kell a nyilvános vallomástételhez kötött teljes amnesztia, illetve az akasztás között. A történelem tragédiája, hogy Proctor felesége, Elizabeth pár hónappal később követte férjét a halálba - miután megszülte harmadik gyermeküket...

Minden idegennyelvi fogyatékosságom ellenére mélyen megérintett és elgondolkodtatott a film. Pedig a csinnadrattás, szájbarágós eszmei tartalommal telített zárás elmaradt. Igaz, Proctor és társainak kivégzése meglehetősen drámaira sikerült, s velősen tükrözte az egész alkotás mondanivalóját. Számomra azt, hogy nem kell az ördögöt kívül keresni: épp elég az ember, hogy bűnnel, gyűlölködéssel, halállal, felesleges erőszakkal töltse meg a világot. Nem másutt, más személyben, valamiféle transzcendes hatalomban, mitikus Alvilágban, Pokolban kéne meglátnunk a gonoszt, hanem önmagunkban, s onnan kigyomlálni elsőként.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-14

u.i.: A salemi események történelmi hátteréről többet megtudhattok (többek között) a vonatkozó wikipédia oldalakon - angol, magyar, illetve itt, itt és itt . Angol nyelven számos további website kínálkozik: köztük a NatGeo kissé morbid interaktív ismertetője, továbbá: 1, 2, 3, és így tovább.

u.i.2: kevésbé emelkedett gondolat, de Daniel Day-Lewis kiváló megformálója lett volna a Gyűrűk Ura eposz Aragorn-jának. Viggo Mortensen arca kevésbé karakteres, bár a borosta meg a hosszú haj sokat dob rajta:).

tavaszodunk?

A minap megint elkapott az ihlet, és lázasan hozzáfogtam, hogy megtervezzem leendő rituális öltözékemet, az Árnyak Könyvének szánt mohazöld, arannyal hímzett kötést, a régóta tervezgetett tetoválást, et cetera. Még a Nagy Arkánum egyes lapjai kapcsán is vérmes szándékaim voltak: némely ütőkártyák ugyanis arra inspiráltak, hogy ragadjak ceruzát és rajzoljam meg őket a saját ízlésem szerint.

Nem is lehetnék ennél elbizakodottabb, mi? Mindössze három hét óta barátkozom a Tarot-val, de máris Nagymesternőnek képzelem magam, aki kisujjból újrakonfigurálja az egész paklit. Na jó, ennél talán némivel konszolidáltabb a helyzet. Vegyük úgy, hogy a lapok kapcsán felmerülő személyes asszociációimat, érzéseimet, benyomásaimat szerettem volna - írásbeli lejegyzetelés helyett - grafikus formába önteni. Nem mintha valójában egyszer is kézbevettem volna valamelyik kártyát, vagy meditáltam volna vele. De már úgy szeretnék!!! Mióta a jövendöléssel kapcsolatos ismeretekkel bajlódok (ékesen igazolván Papust, aki szerint a jóslás a női olvasóknak való, lévén hogy azok túl ostobák a Tarot spirituális misztériumainak megértéséhez:)), s mindinkább rádöbbenek, milyen felelősségteljes, bonyolult és érzékeny művelet is az, kezdem megbecsülni a kártyák fölötti inspiratív elmélkedést. A Tarot nem játékszer; s nem is annyira tárgyi eszköz, mint inkább önálló személyiség; akihez éppannyi tisztelettudással, mértéktartással és előzékenységgel kell közeledni, mint akármelyik hús-vér embertársunkhoz:). A pakli kiismeréséhez és megértéséhez (ha ez egyáltalán lehetséges), a kártyák és a "gazdájuk" közti élő kapcsolat kialakításához nagy szükség van a meditációra. S hát az egyes ábrázolások gazdag szimbolikája a közös tudattalanig, az emberi intellektus születéséig, fajunk öntudatra ébredésének hajnaláig -vagy akár az univerzum alapjaihoz- vezethetik vissza a keresőt. Habár engem továbbra sem motivál, hogy elsajátítsam a Kabbala világnézetét, az egyes lapok által megtestesített eszmények, fogalmak, életszakaszok, lélekút-állomások számomra is sokatmondóak lehetnek. 

A sok blablabla lényege, hogy egyelőre leteszek az afféle túlhabzó fantazmagóriákról, miszerint megrajzolom a saját paklimat, - maradok a Rider-Waite csomag beszerzésénél. 

Más: ma voltam negyedszerre futni idén! Mámorító ez a tavaszi idő, leszámítva, hogy január van, amikor hónak és mínusznak kéne lenni. Egyik szemem nevet, de a másik könnyezik: miközben fenemód élvezem a napsütést, az olvadt pocsolyákon visszatükröződő felhők látványát, a nedves talaj cuppogását a talpam alatt, a növényvilág bátortalan zöldellését, azon töprengek, vajon milyen árat fizetünk mindezért. Beleélhetjük-e magunkat, hogy a tél már visszavonulóban van, vagy friss reményeinket, akár az első rügyeket, újra derékba töri majd a fagy? S ha kitart az enyhe idő, lehet, hogy áprilisban már kánikulával küszködünk? Még aggasztóbb, hogy e mediterrán tendencia a globális felmelegedés ékes bizonyítéka, kéz a kézben az afféle időjárási anomáliákkal, mint az Ausztráliát sújtó özönvízszerű esőzések. Hiába az én kérészéletű boldogságom, amiért Árnyékom társaságában újra birtokba vehetem a láthatárt - a mögötte álló folyamatokat az egész bolygó megszenvedi. Nem tudom, ennek tükrében merjek-e örülni e korán jött kikeletnek.

Egy dolog mindenesetre biztos: egyetlen könyv sem érhet fel egy felszabadult sétával a természetben. Míg a barnálló szántók közt bóklásztam, a lelkem valósággal kitárult, s átölelte a horizontot. A szívem a duplájára dagadt; úgy éreztem, a friss nedvességet magukba ivó fűszálakkal együtt magam is eltöltekezek valamiféle varázslatos életvízzel. Az érzelmi nélkülözés, a hideg sötétség hosszú időszaka, akár a tél a növényzetet, barnára aszalta, kiszárította a bensőm. De most mintha a sárban reszkető, összepöndörödött pitypanglevelekkel együtt én is új életre kelnék - felvillanyoz, szíven simogat a napsütés, a lágy szél, a mindent átitató, üde nedvesség. Kezdek újra ráébredni, mit jelent a szabadság, mit jelent a harmónia; kezdek emlékezni, milyen anélkül lélegezni, hogy négy fal zárna körül, s éjjel-nappal zümmögne a számítógép. Kezdek emlékezni, mit is jelent Földanya érintése, - s kezdem megérteni, hogy a legnagyobb titkokra épp akkor bukkanhatunk, ha nem keressük őket.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-13

még mindig tarot

Nézegettem a neten a különböző Tarot-paklikat. Egyelőre nem találtam olyat, amit minden szempontból kifogástalannak mondhatnék. Számosnak nagyon látványos a grafikája, de talán túlontúl is fantasy-s; én az archaikusabb ábrázolásmód felé húzok. A kézenfekvő választás a Rider-Waite csomag lenne, s valóban, jobb híján azt fogom beszerezni (avagy letölteni és kinyomtatni), de még vele kapcsolatban is zavar egy-két apróság, főként az ilyen-olyan elrajzolások. Például a női figurák többnyire rémesen rondák:), azonkívül a Hold lapján az a két kutya borzalmas (meglehet, szánt szándékkal), és végül: minden kártya kék, sárga és piros színekben tündököl, más árnyalat -kevés kivétellel-még mutatóban sem akad rajtuk.

Megtaláltam viszont a Nagy Arkánumot viszonylag értelmes felbontásban fekete-fehéren (pontosabban: csak a kontúrok látszanak), lehet, hogy egyelőre beérem azzal: kinyomtaton és kiszínezem:) persze többé-kevésbé az eredeti nyomán, hiszen a színeknek itt-ott szimbolikus jelentéstartalma is van. A Kis Arkánumnak nem akadtam nyomára hasonló kivitelben:(.

Tegnap végigolvastam a wicca.hu témába vágó topicját. Nem lettem sokkal okosabb, viszont a hozzászólások mentén rábukkantam Márföldi Rita galériájára, és beleszerettem a képeibe. Egy klikket megér - varázslatos a fantáziavilága!

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-10

tarot és miegyebek

Tegnap kivégeztem a Nagy Arkánumot.

Mármint abban az értelemben, hogy átrágtam és kijegyzeteltem Richard Cavendish: A Tarot című művének az adukártyák szimbolikáját kifejtő fejezetét.

Kedvelem Cavendisht, mert az elfogulatlan tudós tárgyilagosságával járja körbe választott témáját. Habár érezhetően szkeptikus az okkultizmust illetően, mégis alapos és lelkes kutatója. Talán pont kívülálló volta miatt látásmódja széles perspektívát ölel fel, s ily módon átfogó, sokszínű leírást ad. Ami a Tarot-t illeti, nem kötelezi el magát egyik eszmei megközelítésnek sem, hanem igyekszik többé-kevésbé teljes körképet nyújtani azokról. Az egyes kártyák értelmezésébe beleszövi a Tarot spirituális történelmét formáló kiemelkedő személyiségek (Court de Gébelin, Papus, Wirth, Waite, Crowley, Jung, etc.), ill. szervezetek (szabadkőművesek, rózsakeresztesek, az Arany Hajnal Rendje, stb.) megközelítését, filozófiáját. S nem ragad le egyetlen paklinál: a könyv lapjain feltűnik a Waite,- ill. Crowley-féle csomag, a Mantegna tarocchi, a Visconti-Sforza, a klasszikus marseille-i tarot, és így tovább. Eleddig egyetlen negatívumként a viszonylag kis terjedelmet tudom felróni a műnek:).

Ami magát a Tarot-t illeti, azt hiszem, minden csodájával együtt az emberi fantázia teremtő erejének tökéletes bizonyítéka. Amióta érdeklődöm a téma után, már vagy egy tucat, egyformán bizonyíthatatlan eredetmagyarázattal találkoztam. A pakli egységes származtatása véleményem szerint már csak azért sem lehetséges, mert az első említések (1377, 1392, 1397) óta mind szerkezetében, mind képanyagában rengeteget változott (ez persze nem zárja ki, hogy egyes motívumai valóban valamely történelmi kultúrában vagy misztikus érában gyökereznek). Én mindazonáltal úgy látom, a Tarot-t az tette azzá, ami, hogy valaki egyszercsak, javarészt a képzelőerejére támaszkodva, többletértelmet tulajdonított neki. Az illető Antoine Court de Gébelin volt, aki 1781-ben közzétett 'Le Monde Primitif Analysé et Comparé avec le Monde Moderne' c. munkájában a Tarot-t egyiptomi eredetűnek nyilvánította, s úgy vélte, az ütőkártyák - hisz az ő korában még csak ezeken szerepeltek ábrák - a világ szerkezetét modellezik. Az elképzelést a kor misztikus társaságai, szerzői felkapták és továbbgörgették: a tóba dobott kő hullámai mind nagyobbak és nagyobbak lettek. Idővel aztán megjelentek a rektifikált, vagyis "kijavított" paklik, amelyek képanyagukban híven tükrözték a nekik tulajdonított eszmei jelentőséget. S ennek köszönhetően a kártyalapok fokról-fokra valóban megteltek archetipikus szimbólumokkal, alkimista, asztrológiai, kabbalista jelképekkel, s velük együtt mély spirituális tartalommal. 

Sajnálom, ha e szentségtörő meglátásokkal bárkinek a lelkébe gázolok, s szeretném gyorsan leszögezni, hogy mindez semmit sem von le a Tarot mai értékéből és használhatóságából. Hisz mostanra annyira árnyalt és összetett szimbolikájú ábrázolások gazdagítják a különféle csomagokat, hogy azokból valóban mély filozófiai háttér fejthető ki. Mind tudjuk, hogy a jósláson túl a Tarot a lelki-szellemi fejlődés hatékony segédeszköze, hiszen az egyes lapok a Kabbala életfájának szefíráit összekötő ösvényekhez igazodva az ember felemelkedését, Istenhez való eljutását, istenivé válását segítik. Ezzel kapcsolatban viszont némileg csípi a csőröm az a megcáfolhatatlan tény, hogy a kártya elsősorban férfi adeptusoknak szól. A lapokon szereplő férfialakok rendre a jelöltet reprezentálják, míg női figurái olyan elvont eszményeket jelenítenek meg, amiket a misztikusnak mentális fejlődése bizonyos pontjain magáéva kell tennie (s e téren számos erotikus konnotációval, utalással találkozhatunk). A történelmi eredet tükrében e tény érthető, hiszen a Tarot-t egy patriarchális kultúra szülte, vagy legalábbis: tette naggyá, s nem tudom, "női nyelvre lefordítva" megmaradhatna-e hamisítatlan jelentéstartalma. Nem is lamentálok tovább ezen, minthogy a magam részéről egyébként sem e kártyát tartom spirituális növekedésem elsődleges előmozdítójának:). Annál jobban érdekel a jövendőmondás, - ma fogok belevágni az ezzel kapcsolatos fejezetbe, feltéve, hogy rendetlenkedő töltőtollam nem szabotálja a műveletet.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-09

a nap fénypontja

oké, ez irtó ciki. kiderült, hogy a mufloncsont, amit mindeddig atlaszcsigolyának véltem, és büszkén őrizgettem az oltáromon, nem más, mint egy faroknyúlvány.

és most csakazértsem fogok belevágni annak boncolgatásába, hogy minő spirituális párhuzamokat véltem felfedezni a szellemet magába záró koponya legfőbb támaszául szolgáló csigolya, valamint a világ tengelyét mozgató isteni hatalmak, illetőleg a csont fallikus formája és a Szarvas Úr termékeny férfiassága között. Nem beszélve arról, hogy természetvédelmi végzettségemmel talán illene tudnom különbséget tenni a gerincoszlop két vége között.

Hulló Eső off

nyelvelés

már így is szégyentelenül sok bejegyzést írtam idén, mindössze hat nap alatt, és most íme még egy

Richard Cavendish A Tarot című könyvével barátkozok, amely a Nagy Arkánum összes lapjánál előhozakodik az ellentétek kiegyenlítésének szimbolikájával. Ennek jegyében a legutóbbi, magasröptű eszmefuttatást ezúttal rendkívül földhözragadt gondolatokkal folytatom.

hősiesen túlestem a diéta első gyümölcsnapján, narancsos almaturmixon és paradicsomlevesen vegetálva. Délután aludtam is egy keveset, hogy annál gyorsabban teljen a nap egyik kritikus periódusa. Estefelé rámtört a lelkesedés, és elkezdtem megtervezni a holnapi menüt. A fagyasztóban találtam egy kevés disznónyelvet, s mivel homályosan rémlett, hogy valahol olvastam hozzá egy csiperkével megfejelt receptet, a neten rákerestem a "gombás nyelv" kulcsszavakra.

erre a google kidobott egy sereg találatot különféle szájpenészekről és lepedékproblémákról

brrr. az étvány odaveszett.

ennyi

Hulló Eső, 2011-01-06

néhány szó a felmelegedésről

Tegnap este megint leültem meditálni. Többé-kevésbé sikerült magam mögött hagyni a napközbeni események emlékeit, az anyagi valóság körül forgó gondolataimat, de azért nem tudtam teljesen megszabadulni tőlük. Igyekeztem ellazulni, szabadjára ereszteni az elmém, hadd csapongjon kedvére, anélkül, hogy hosszabban leragadna egy-egy fantáziaképnél. Épp csak érintettem a képzeletemben felbukkanó víziókat, aztán visszaeresztettem őket a tudattalan homályos mélyére, ahonnan felmerültek: nem akartam ráfókuszálni egyik jelenésre sem. Az előző alkalmakkor a segítő szellememmel való találkozásra koncentráltam, s sokszor épp a görcsös összpontosítás akadályozta az elmélyedést; most nem voltak efféle szándékaim.

Egyszerre, mintegy diavetítés-szerűen, különböző tájak bukkantak fel előttem. Akárha egy dokumentumfilmben, gyorsan váltották egymást. Madártávlatból láttam Patagónia vörös fennsíkját, az Északi-sark kékesen szikrázó jéghegyeit, párába burkolózó esőerdőket, kínai rizsteraszokat, az óceán végtelenségét, a norvég fjordokat szegélyező, csipkézett élű, fekete sziklavonulatokat. A természeti képződmények fokozatosan átadták a helyüket az emberi civilizáció különféle megnyilvánulásainak. Egyik pillantaban egy indiai utca gépjárművekkel és hulladékkal teli látképe tárult elém, rongyos koldusokkal a padkán, lesoványodott tehenekkel az asztfaltsáv kellős közepén; aztán kelmesfestő asszonyok és félmeztelen elefánthajcsárok alakja bontakozott ki a képzelet kavalkadjából. Majd egy bakugrással Spanyolország langyos mediterrán éjszakájában találtam magam, ahol a kivilágított vendéglők szabadtéri asztalkái körül sötét hajú, bársonykreol bőrű nők és férfiak ültek, ahol a flamencotáncosok ruhájának vörös-fekete fodrai csempésztek színt a barna alkonyatba, s ahol mindezek aláfestő muzsikáját kasztanyetták csattogása adta. Aztán kávébarna, lesoványodott néger arcok, acéltól és üvegtől csillogó japán metropoliszok, terrakotta és okker festékkel bemázolt, hajukat fényes fekete sapka módjára lenyírt mosolygós dél-amerikai indiánok, narancsruhás, kopasz shaolin szerzetesek, turbánt viselő, porlepte arcú marokkói férfiak, csadorba burkolózó arab nők, hosszú szakállú zsidó rabbik tűntek elő az emberiség sokszínű antropológiai palettájáról. Elgyönyörködtem ebben a páratlan és lélekemelő sokféleségben, kulturális örökségünk diverzitásában és gazdagságában, az emberben rejlő szellemi potenciál ily árnyalt megnyilatkozásaiban.

Idővel az egymást váltó képek megfakultak, elhomályosodtak, s alásüllyedtek a fantázia tengerébe, miközben én fokozatosan visszazökkentem a hétköznapi realitások talajára. Magamhoz térve elgondolkodtam a látottak felől, elsősorban ismétcsak környezet,- és természetvédő szemmel. Nem akarok vészmadár lenni, de tény, hogy a globális felmelegedés javában zajlik, és ha nem teszünk ellene mind egyén, mind bolygó-szinten, katasztrofális következményekkel járhat. Engem mindeddig e következmények természeti vonatkozásai foglalkoztattak a legtöbbet, s elsősorban az élővilág pusztulásáért, illetve drasztikus átalakulásáért aggódtam. Sokáig bele se gondoltam az elkerülhetetlen társadalmi összeomlásba, amit például a tengerek szintjének megemelkedése vagy az elsivatagosodás folyamatának felgyorsulása okozna. Később néhány, a témába vágó előadás szembesített azokkal a szakszóval élve populációdinamikai problémákkal, amelyek az élettér beszűkülésével várhatók. Nyilvánvaló, hogyha az óceán birtokba venné a kontinensek peremét, jelentős migráció indulna meg onnan a szárazföld belseje felé. Az víz alá került területek hajdani lakosai, több tíz millióan, más országokban próbálnának letelepedni és életfeltételeket teremteni maguknak, ami egy bizonyos határ felett nem valósulhatna meg békés eszközökkel. A túlnépesedés és a források korlátolt volta (különösen, ha a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összeomlásának reális esélyével is számolunk) járványok kitöréséhez és háborúk fellángolásához vezetne.

No, mégiscsak belelovalltam magam. Arra akartam kilyukadni, hogy most először döbbentem rá amúgy istenigazából: e bolygószintű krach az emberiség szellemi örökségének vesztével is járna.  Kit érdekelne a felhalmozott tudás és tapasztalat, az emberi elme találékonyságát és csillapíthatatlan ismeretéhségét bizonyító számtalan kutatási eredmény, technikai találmány, csodás felfedezés? Ki törődne a muzeális értékű épületek, régészeti leletek, néprajzi gyűjtések megóvásával, ha a puszta életbenmaradás a tét? S a kényszerűen megváltozott életmód milyen hagyományok, szokások átörökítésének engedne teret? Talán csak azok a népcsoportok tudnák egészében megőrizni kulturális hagyatékukat, amelyek ma is a természettel összhangban, a civilizált világtól elzártan élnek.

Elgondolkodtam, hogy azon tömegek számára, akiket a jegesmedvék pusztulása vagy az őserdők elsivatagosodása hidegen hagy, az emberi képzelőerő, kreativitás, értelem és tettvágy tanújeleként ránk maradt archeológiai, történelmi kincsek, mai napig is élő évezredes szokások és vallások (de akár a modern kor bizonyos vívmányainak) megőrzése esetleg kellő motivációt jelenthetne a környezetpusztító életmód felhagyására. Fohászkodtam Földanyához, hogy segítsen észrevetetni a kérdés aktualitását és égetően fontos voltát - nem csak a nagykutyákkal (politikusokkal, multimilliomosokkal, cégvezetőkkel), hanem a társadalom közép,- és alsó rétegében élő kisemberekkel is. Hiszen annyi minden van, amit napi szinten tehetünk a felmelegedés megállítása érdekében, s közülük sok nem csak a környezetnek, de még a pénztárcánknak is javára válik! Nem beszélve a nemzetgazdaság fellendítéséről vagy az egészségmegőrzésről, ami mindannyiunk nagyon is kézzelfogható, nagyon is gyakorlatias érdeke, és szoros összefüggést mutat bizonyos környezetkímélő intézkedésekkel.

Fohászkodtam Földanyához, hogy engem is segítsen felismerni, mit változtathatnék az életmódomon, s adjon erőt ahhoz, hogy le tudjak mondani bizonyos kényelmi faktorokról, amiket ma természetesnek érzek (például hogy a buszra való várakozás helyett kocsival vitessem magam be a városba).

Fohászkodtam Földanyához, hogy tartson ki az irántunk érzett, gondoskodó szeretete, s a maga szelíd módján nyissa fel szemünk - hogy mindannyian meglássuk, milyen egyedülálló és gazdag birodalmat kaptunk, amelynek megóvása közös, egyénenkénti felelősségünk. E kötelezettség alól nem lehet kibújni, hisz valamennyiünk sorsa egybefonódott otthonunkéval, a Földdel; annak káprázatos élővilágával és számtalan, bennünket szolgáló természeti adottságával. Az Istennő adja, hogy újra megtaláljuk az összhangot a bolygó szívverésével, hogy újra szerves részévé váljunk a bioszféra vérkeringésének, hogy alázattal és felelősséggel töltsük be a nekünk rendelt kiemelt szerepet, s egy percig se feledjük: nem urai, tulajdonosai, gazdái, legfeljebb megbízott vagyonkezelői vagyunk e gyönyörű lakhelynek.

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-01-06

végkifejlet

Íme a negyedik verzió, nem mondanám, hogy maga a tökély, de talán elmegy. Egyedül az zavar, hogy a kép szélét keretező levelek elmosódottak. No meg egy pöttyet az is, hogy nem saját fotó.

Szőrszálhasogatok, tudom.

puhhh

újabb félóra kitartó munkával sikerült elérni, hogy a blog éppen úgy nézzen ki, mint az első módosítás után.

hrrr-mrrr

...

még holnapig sem kellett várni. Ellenkező véglet, túlontúl is világos, túlontúl is szögletes. Nem vagyok én ennyire kockafejű.
Mindegy, ma már nem bajlódok vele tovább.

arculatcsere

Leültem meditálni, amiből persze nem lett semmi, aztán 20 perc után felpattantam és nekiestem a blognak. Szánalmas, tudom.

Az volt a célom, hogy átláthatóbb és letisztultabb összképet csiszoljak ki, ehelyett lett, ami lett: sötét árnyalatokban és homályos felületekben gazdag, a legkevésbé sem klasszikusan kifinomult dizájn.

És ami ennél is bénább, hogy ezen siránkozok, ahelyett, hogy mélységes megbánással vezekelnék a meditáció elmismásolásáért.

Azt hiszem, kicsit túlontúl is rákattantam a számítógépre. Habár e témát bővebben is kifejthetném, az internetfüggőségről való leszokás jegyében zárom soraimat.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-04

(ne csodálkozzatok, ha holnap megint másképp fog kinézni a blog.)

aegithalos caudatos

A név önmagáért beszél - íme az (északi) őszapó. A verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe, s azon belül az őszapófélék (Aegithalidae) családjába tartozó, kis termetű énekesmadár, számos alfajjal. Hazánkban védett, eszmei értéke 10 000 ft, az IUCN szerint a LC (Least Concern - kevésbé veszélyeztetett) kategóriába tartozik. Areája magában foglalja Európa szinte teljes területét, beleértve egyes Közel-Keleti tájakat is; egyedül a Baltikum zordabb vidékeiről hiányzik. Magyarországon általánosnak mondható, stabil költőpopulációval rendelkezik. Állandó madár, habár kóborolhat, s előfordulhat, hogy a téli etetőkön megjelenő példányok a kontinens északi régiójából érkezett átmeneti vendégek.

Aprócska termetű, de jellegzetes megjelenésű. Kis testéhez hosszú, vékony farok csatlakozik, feje jellegzetesen kerekded, piciny csőrrel (ami, hogy egy személyes közbevetést tegyek, véleményem szerint ellenállhatatlanul aranyos:)). Hossza 14 cm, szárnyfesztávolsága 16-19 cm, súlya 7-10 g. Tollazata javarészt fekete-fehér, itt-ott rózsaszínes beütéssel (az egyes alfajok eltérő, északról dél felé haladva mind sötétebb árnyalatúak). Szeme felett sötét sáv húzódik.

Táplálékát ízeltlábúak (pókok, bogarak, hártyásszárnyúak, lepkék és hernyóik) alkotják, telente magokat fogyaszt, gyakori látogató az etetőn, sokszor cinkecsapatokkal együtt. Inkább a sík,- és dombvidékeken honos, nem húzódik fel a hegységekbe; cserjések, dús aljnövényzetű lomberdők, fiatal fenyvesek, kertek, gyümölcsösök lakója.  

Ágvillákba, indák szövevényébe, bokrok sűrűjébe építi mohából, zuzmóból, illetve pókhálóból és hernyófonálból álló, zacskószerű fészkét. A kotlás áprilisban kezdődik meg, a 9-12 tojásból a fiókák 12-13 nap után kelnek ki, s nagyjából három hetesen hagyják el a fészket. Évente egyszer költ.

Tündéri, nem?:)

Ráakadtam egy kiváló magyar természetfotós blogjára (tőle származik az utolsó fénykép) - érdemes rájárni:)

reloaded

Mától új időszámítás indult az életemben: az éhezés és önsanyargatás újabb 90 napja.

Már egészen elfelejtettem, milyen érzés gyümölcsturmixot szürcsölgetni, miközben a többiek szalámis pirítóssal tömik magukat, ebédnél beérni két tükörtojással a komplett menü helyett, korgó gyomorral számolgatni a délután csigalassan tovavánszorgó perceit, hogy aztán vacsorára négynapos virslit ehessek. Mindez megtetézve egy órányi - igaz, meglehetősen szoftos - tornával.

És ez volt a fehérjenap, nekem, mint obligát húsfogyasztónak, kétségtelenül a kulináris élvezetek tetőfoka a diéta ideje alatt.

Mi lesz holnap?!...

Hulló Eső, 2011-01-03

parus major

Egyik újévi elhatározásom, hogy rendszeresen közzéteszek a blogban környezet,-és természetvédelmi témájú bejegyzéseket. Arra gondoltam, hogy apránként ismertetem a hazai védett fajokat, s mi lehetne stílszerűbb felütés, mint az év madarának bemutatása?

2011 a széncinege (Parus major) éve (V, eszmei érték: 10 000 ft; az IUCN osztályozás szerint a nem veszélyeztetett - LC, azaz Least Concern - kategóriába esik). Azt hiszem, különösebben nem kell ragoznom a megjelenését, hiszen kultúrakövető faj lévén mindenki előtt jól ismert. Jellegzetes fekete csőre, fejtetője és torokfoltja, amely vékony csíkká keskenyedve a farokig folytatódik. Arcoldala fehér, hasa sárga, háta zöldes, a némivel sötétebb, kékbe hajló szárnyakon fehér sáv fut keresztül. Testhossza 14 cm, szárnyfesztávolsága 22 cm, tömege 14-22 g (a hímek nagyobbak).

 Elterjedési területe szinte egész Európát felöleli, s Ázsiát is keresztülszelve Kínáig nyúlik. A Kárpát-medencében általánosnak mondható, az Északi-középhegységben és a Dél-Dunántúlon a legjellemzőbb, az Alföldön némivel ritkább.

Táplálékát nyáron zömmel ízeltlábúak és hernyók alkotják, télen olajos magvakat fogyaszt. Áttelelését magunk is segíthetjük faggyú és magvak keverékéből álló cinkegolyók kihelyezésével. Márciusban kezdődik a költés; a tojó szűk odvakban rakja le 8-14 tojását. Az odút gondosan kibéleli gyökerekkel, fűszálakkal, mohával és szőrrel, így biztosítva a puha és meleg közeget a tojások számára. A fészek körül a hím territoriálisan viselkedik, énekével jelöli ki a birtokát, s határozottan védelmezi is azt a betolakodókkal szemben.

A fiókák körülbelül két hét kotlás után kelnek ki, s egészen röpképességük eléréséig fészeklakók. A két szülő felváltva költ, s később közösen etetik a csemetéket. Ha az időjárás is kedvez, gyakori a nyári másod,- sőt harmadköltés.

Hogy miért e kimondottan kedvező helyzetű faj lett 2011 madara? Amint a Magyar Madártani Egyesület honlapján olvasható, épp azért, hogy lássuk: a természetvédelmi törekvések nem hiábavalók, a lakossági összefogás, a civil szféra bevonása kiemelkedően fontos az élővilág megóvása érdekében.

Mit tehetünk a széncinege védelme érdekében? Kihelyezhetünk mesterséges odút (B és D típus), 2-3 m magasságban faágra lógatva, vagy akár a törzsre (illetve épület falára) rögzítve. Az egyes költések után az odúból el kell távolítani az elhasználódott fészekanyagot, az esetleges záptojásokat, egyéb hulladékot. Egész évben hasznos az itató, illetve a porfürdő, október végétől március közepéig pedig fontos a sótlan napraforgóval, cinkegolyóval, almával történő etetés. Gyakori a szalonnabőr, illetve a dióbél alkalmazása is.  Korábban elterjedt szokás volt a kenyérmorzsa kiszórása, azonban annak élesztőtartalma megárthat, tehát mellőzzük.

7

Magasságos egek, csak nehogy úgy teljen az egész év, ahogy a mai nap!

Tudniillik a délelőtt felét és a délután javarészét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam lecsupaszítani egy rothadófélben levő kecskekoponyát.

Nem, nem vagyok teljesen aberrált.  A fejet egy állattenyésztő ismerősünktől kaptuk, aki épp a látogatásunk előtti napon vágott le két bakot. A sógorom vette magához a "hadizsákmányt", majd a következő szavakkal nyújtotta át: "Boldog Karácsonyt - íme egy bomladozó, véres kecskefej." Én azzal válaszoltam, hogy ez a második legjobb ajándékom idén, mire ő bevallotta, hogy hasonlóképp érez (neki jutott a másik 'trófea'), és kijelentette, hogy büszke rám. Így történt, hogy a hatszemélyes kisbuszban nyolc fő utazott haza.

Másnap hat órán át főztük a két nyomorult állatot, aztán lehámoztuk a szerves szövetek nagy részét, végül magasnyomású mosóval elintéztük a többit. Legalábbis így hittem. Hazavittem a koponyát, és felzsúfoltam a szekrényem tetejére, hogy a macska még véletlenül se próbálja megcsócsálni.

Ma reggel úgy éreztem, ideje tenni még egy lépést a fej szalonképessé varázsolása érdekében. Eredeti terveim szerint ez abban merült volna ki, hogy visszaragasztom a tisztítás hevében levált apró orrcsontokat és összekötözöm az alsó állkapcsot. Ám amikor leemeltem magaslati pozíciójából a csontokat tartalmazó lavórt, a bomlás édeskés szaga csapta meg az orromat. Tüzetesen szemügyre vettem a koponyát, és elborzadva fedeztem fel, hogy annak üregében bizony még fellelhetők néminemű szerves szövetek, amelyeknek bukéja csak egy több hete a napon aszalódó tengeri sünével vethető össze (csak tudnám, hogy lehetséges ez fél napon át tartó forralás után!!).

Kivittem a fürdőszobába a gyalázatot, és alig másfél órányi kínlódás árán sikerült leszámolni a nemkívánatos maradványokkal. Ezt követően a koponyát, meg a műtéthez használt eszközöket (két hústűt, a szemöldökcsipeszemet, egy mosogatódörzsit és egy gazdagon festett evőpálcikát, amit a szüleim kaptak szuvenírként vagy harminc évvel ezelőtt Japánt megjárt nagynénémtől) beáztattam hipós vízbe, fertőtlenítettem az egész helységet, és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Aztán eszembe jutott, hogy ha már itt tartunk, a szarvakat sem ártana átvizsgálni. Fogtam egy drótnyelű üvegpucoló kefét, és nekiestem a szarukürtők belsejének. Minekutána végeztem, a szarvakat és a kefét behajítottam a többiek mellé a hipóba, majd fertőtlenítettem az egész helységet és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Nyolc órával később elkövetkezett a második felvonás. Időközben még néhányszor rámtört a buzgóság, és a már említett mosogatódörzsivel átsikáltam a csontokat (ezen művelet legalább két további átöltözést tett szükségessé). Végül vacsora előtt kihalásztam a kecskét a vízből és a szobámban levő radiátorra pakoltam az alkatrészeit, száradni. Tíz perc elteltével már vágni lehetett volna a dögszagot. Hat óra forralás és nyolc óra hipózás után.

Kezdtem teljesen kétségbe esni. Még azon csontok is romlott tintahalként szaglottak, amiken semmilyen szemmel látható szövetmaradvány nem volt, de kétségtelenül a koponya vitte el a pálmát. Megpróbáltam fényt deríteni a bűz forrására, és rádöbbentem, hogy hanyag munkát végeztem délelőtt. Kezdődött elölről az egész: ki a fürdőbe, elő a csipeszt, a hústűket meg az evőpálcikát, és nosza. Aztán újfent kitakarítottam, újfent megváltam az öltözékemtől és újfent nekiálltam kihipózni az eszközöket.

Borzalom.

Mostanra rezignált nyugalommal üldögélek a gép előtt, miközben továbbra is mindent betölt a rothadás ragacsos aromája, és azon töprengek, hogy mit vétettem az istenek ellen.

Hulló Eső, 2011-01-01

6

...

uhh. Ráztam a hajam az Apocalyptica "Not strong enough" c. dalára, és hányingerem lett.

5

Mondják, hogy miként elseje telik, úgy alakul az újév. Nos, én ennek tükrében a délutánra beütemeztem egy sereg tennivalót, úgymint: olvasás, az Árnyak Könyve írása, zenélés és zenehallgatás, kutyasétáltatás, etcetera. Neki is fogok rögtön.

...

haj, regö rejtem...

Kelj fel, gazda, kelj fel, száll az Isten házadra,
Seregemagával, terített asztalával, teli poharával,
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

Nem vagyunk mi rablók, szent István szolgái,
Most jöttünk Hidegkútról, hideg mezejéröl,
Elfagyott kinek keze, kinek lába, kinek egye-mása,
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

Amott kerekedik egy fekete felhö,

Abban legelészik csodatévö szarvas.
Csodatévö szarvasnak ezer ága-boga,
Száz misegyertya, gyújtatlan, gyulladjék,
Oltatlan, aludjék!
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

…

Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái

Régi szokás szerint szabad megtartani

Hej regö rejtem, regö regö regö rejtem

Amoda át folyik egy sebes folyóvíz

Aztat körülfollya zöld selyempázsitja

Zöld selyem pázsitján csodatevö szarvas

Csodatevö szarvasnak ezer ága-boga

Ezer ága-bogán ezer misegyertya

Gyulladva gyúladjék, ótatva aludjék

Hej regö rejtem, regö regö regö rejtem

…

Adjon az Úristen ennek a gazdának

Száz kereszt búzát, száz kereszt árpát,
Száz kereszt rozsot, száz kereszt zabot,
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

Adjon az Úristen ennek a gazdának

Száz kis malacot, egyik ólból kifusson,
A másikba befusson, harmadikba is jusson,
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis ökröt, két kis bérest,
A kisebbik béresnek arany ostornyelet,
A nagyobbik béresnek csengös-pengös szekeret,
Szekér mellé kereket, kerék mellé vasszeget,

Vasszeg mellé faszeget
Haj, regö, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!

…
Adjon az Úristen ennek a gazdának

Két szép tehenet, tejet-vajat eleget

Hadd süssenek rétest a szegény regösöknek!

Hej regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen

Adjon az Úristen ennek a gazdának
két szép kecskét, melléje menyecskét,
a menyecskéhez jó szerencsét!

Hej regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen

…

Adjon az Úristen ennek az asszonynak
Egy lúd alatt száz libafiat
Egy tyúk alatt száz csirkefiat
Ej röttön régi törvény, ej regö rejtem.

Szegen van egy ’acskó, tele van huszassal
Fele a gazdáé. fele regölöé
Ej röttön régi törvény. ej regö rejtem.
…

Régi törvén, nagy röt ökör, de hó reme róma.
Annak fele regösöké. de hó reme róma.
Szarva teli sült pereccel, de hó reme róma.
Annak fele regösöké. de hó reme róma.
Füle teli japrópénzzel, de hó reme róma.
Annak fele regösöké. de hó reme róma.
Hátán hosszan hatvan kolbász, de hó reme róma.
Annak fele regösöké. de hó reme róma.
Farka bojtján ëgy korsó sër, de hó reme róma.
Annak fele regösöké. de hó reme róma.
...

Haj regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!