Tegnap este megint leültem meditálni. Többé-kevésbé sikerült magam mögött hagyni a napközbeni események emlékeit, az anyagi valóság körül forgó gondolataimat, de azért nem tudtam teljesen megszabadulni tőlük. Igyekeztem ellazulni, szabadjára ereszteni az elmém, hadd csapongjon kedvére, anélkül, hogy hosszabban leragadna egy-egy fantáziaképnél. Épp csak érintettem a képzeletemben felbukkanó víziókat, aztán visszaeresztettem őket a tudattalan homályos mélyére, ahonnan felmerültek: nem akartam ráfókuszálni egyik jelenésre sem. Az előző alkalmakkor a segítő szellememmel való találkozásra koncentráltam, s sokszor épp a görcsös összpontosítás akadályozta az elmélyedést; most nem voltak efféle szándékaim.
Egyszerre, mintegy diavetítés-szerűen, különböző tájak bukkantak fel előttem. Akárha egy dokumentumfilmben, gyorsan váltották egymást. Madártávlatból láttam Patagónia vörös fennsíkját, az Északi-sark kékesen szikrázó jéghegyeit, párába burkolózó esőerdőket, kínai rizsteraszokat, az óceán végtelenségét, a norvég fjordokat szegélyező, csipkézett élű, fekete sziklavonulatokat. A természeti képződmények fokozatosan átadták a helyüket az emberi civilizáció különféle megnyilvánulásainak. Egyik pillantaban egy indiai utca gépjárművekkel és hulladékkal teli látképe tárult elém, rongyos koldusokkal a padkán, lesoványodott tehenekkel az asztfaltsáv kellős közepén; aztán kelmesfestő asszonyok és félmeztelen elefánthajcsárok alakja bontakozott ki a képzelet kavalkadjából. Majd egy bakugrással Spanyolország langyos mediterrán éjszakájában találtam magam, ahol a kivilágított vendéglők szabadtéri asztalkái körül sötét hajú, bársonykreol bőrű nők és férfiak ültek, ahol a flamencotáncosok ruhájának vörös-fekete fodrai csempésztek színt a barna alkonyatba, s ahol mindezek aláfestő muzsikáját kasztanyetták csattogása adta. Aztán kávébarna, lesoványodott néger arcok, acéltól és üvegtől csillogó japán metropoliszok, terrakotta és okker festékkel bemázolt, hajukat fényes fekete sapka módjára lenyírt mosolygós dél-amerikai indiánok, narancsruhás, kopasz shaolin szerzetesek, turbánt viselő, porlepte arcú marokkói férfiak, csadorba burkolózó arab nők, hosszú szakállú zsidó rabbik tűntek elő az emberiség sokszínű antropológiai palettájáról. Elgyönyörködtem ebben a páratlan és lélekemelő sokféleségben, kulturális örökségünk diverzitásában és gazdagságában, az emberben rejlő szellemi potenciál ily árnyalt megnyilatkozásaiban.
Idővel az egymást váltó képek megfakultak, elhomályosodtak, s alásüllyedtek a fantázia tengerébe, miközben én fokozatosan visszazökkentem a hétköznapi realitások talajára. Magamhoz térve elgondolkodtam a látottak felől, elsősorban ismétcsak környezet,- és természetvédő szemmel. Nem akarok vészmadár lenni, de tény, hogy a globális felmelegedés javában zajlik, és ha nem teszünk ellene mind egyén, mind bolygó-szinten, katasztrofális következményekkel járhat. Engem mindeddig e következmények természeti vonatkozásai foglalkoztattak a legtöbbet, s elsősorban az élővilág pusztulásáért, illetve drasztikus átalakulásáért aggódtam. Sokáig bele se gondoltam az elkerülhetetlen társadalmi összeomlásba, amit például a tengerek szintjének megemelkedése vagy az elsivatagosodás folyamatának felgyorsulása okozna. Később néhány, a témába vágó előadás szembesített azokkal a szakszóval élve populációdinamikai problémákkal, amelyek az élettér beszűkülésével várhatók. Nyilvánvaló, hogyha az óceán birtokba venné a kontinensek peremét, jelentős migráció indulna meg onnan a szárazföld belseje felé. Az víz alá került területek hajdani lakosai, több tíz millióan, más országokban próbálnának letelepedni és életfeltételeket teremteni maguknak, ami egy bizonyos határ felett nem valósulhatna meg békés eszközökkel. A túlnépesedés és a források korlátolt volta (különösen, ha a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összeomlásának reális esélyével is számolunk) járványok kitöréséhez és háborúk fellángolásához vezetne.
No, mégiscsak belelovalltam magam. Arra akartam kilyukadni, hogy most először döbbentem rá amúgy istenigazából: e bolygószintű krach az emberiség szellemi örökségének vesztével is járna. Kit érdekelne a felhalmozott tudás és tapasztalat, az emberi elme találékonyságát és csillapíthatatlan ismeretéhségét bizonyító számtalan kutatási eredmény, technikai találmány, csodás felfedezés? Ki törődne a muzeális értékű épületek, régészeti leletek, néprajzi gyűjtések megóvásával, ha a puszta életbenmaradás a tét? S a kényszerűen megváltozott életmód milyen hagyományok, szokások átörökítésének engedne teret? Talán csak azok a népcsoportok tudnák egészében megőrizni kulturális hagyatékukat, amelyek ma is a természettel összhangban, a civilizált világtól elzártan élnek.
Elgondolkodtam, hogy azon tömegek számára, akiket a jegesmedvék pusztulása vagy az őserdők elsivatagosodása hidegen hagy, az emberi képzelőerő, kreativitás, értelem és tettvágy tanújeleként ránk maradt archeológiai, történelmi kincsek, mai napig is élő évezredes szokások és vallások (de akár a modern kor bizonyos vívmányainak) megőrzése esetleg kellő motivációt jelenthetne a környezetpusztító életmód felhagyására. Fohászkodtam Földanyához, hogy segítsen észrevetetni a kérdés aktualitását és égetően fontos voltát - nem csak a nagykutyákkal (politikusokkal, multimilliomosokkal, cégvezetőkkel), hanem a társadalom közép,- és alsó rétegében élő kisemberekkel is. Hiszen annyi minden van, amit napi szinten tehetünk a felmelegedés megállítása érdekében, s közülük sok nem csak a környezetnek, de még a pénztárcánknak is javára válik! Nem beszélve a nemzetgazdaság fellendítéséről vagy az egészségmegőrzésről, ami mindannyiunk nagyon is kézzelfogható, nagyon is gyakorlatias érdeke, és szoros összefüggést mutat bizonyos környezetkímélő intézkedésekkel.
Fohászkodtam Földanyához, hogy engem is segítsen felismerni, mit változtathatnék az életmódomon, s adjon erőt ahhoz, hogy le tudjak mondani bizonyos kényelmi faktorokról, amiket ma természetesnek érzek (például hogy a buszra való várakozás helyett kocsival vitessem magam be a városba).
Fohászkodtam Földanyához, hogy tartson ki az irántunk érzett, gondoskodó szeretete, s a maga szelíd módján nyissa fel szemünk - hogy mindannyian meglássuk, milyen egyedülálló és gazdag birodalmat kaptunk, amelynek megóvása közös, egyénenkénti felelősségünk. E kötelezettség alól nem lehet kibújni, hisz valamennyiünk sorsa egybefonódott otthonunkéval, a Földdel; annak káprázatos élővilágával és számtalan, bennünket szolgáló természeti adottságával. Az Istennő adja, hogy újra megtaláljuk az összhangot a bolygó szívverésével, hogy újra szerves részévé váljunk a bioszféra vérkeringésének, hogy alázattal és felelősséggel töltsük be a nekünk rendelt kiemelt szerepet, s egy percig se feledjük: nem urai, tulajdonosai, gazdái, legfeljebb megbízott vagyonkezelői vagyunk e gyönyörű lakhelynek.
Áldás reátok!
Hulló Eső, 2011-01-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése