7

Magasságos egek, csak nehogy úgy teljen az egész év, ahogy a mai nap!

Tudniillik a délelőtt felét és a délután javarészét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam lecsupaszítani egy rothadófélben levő kecskekoponyát.

Nem, nem vagyok teljesen aberrált.  A fejet egy állattenyésztő ismerősünktől kaptuk, aki épp a látogatásunk előtti napon vágott le két bakot. A sógorom vette magához a "hadizsákmányt", majd a következő szavakkal nyújtotta át: "Boldog Karácsonyt - íme egy bomladozó, véres kecskefej." Én azzal válaszoltam, hogy ez a második legjobb ajándékom idén, mire ő bevallotta, hogy hasonlóképp érez (neki jutott a másik 'trófea'), és kijelentette, hogy büszke rám. Így történt, hogy a hatszemélyes kisbuszban nyolc fő utazott haza.

Másnap hat órán át főztük a két nyomorult állatot, aztán lehámoztuk a szerves szövetek nagy részét, végül magasnyomású mosóval elintéztük a többit. Legalábbis így hittem. Hazavittem a koponyát, és felzsúfoltam a szekrényem tetejére, hogy a macska még véletlenül se próbálja megcsócsálni.

Ma reggel úgy éreztem, ideje tenni még egy lépést a fej szalonképessé varázsolása érdekében. Eredeti terveim szerint ez abban merült volna ki, hogy visszaragasztom a tisztítás hevében levált apró orrcsontokat és összekötözöm az alsó állkapcsot. Ám amikor leemeltem magaslati pozíciójából a csontokat tartalmazó lavórt, a bomlás édeskés szaga csapta meg az orromat. Tüzetesen szemügyre vettem a koponyát, és elborzadva fedeztem fel, hogy annak üregében bizony még fellelhetők néminemű szerves szövetek, amelyeknek bukéja csak egy több hete a napon aszalódó tengeri sünével vethető össze (csak tudnám, hogy lehetséges ez fél napon át tartó forralás után!!).

Kivittem a fürdőszobába a gyalázatot, és alig másfél órányi kínlódás árán sikerült leszámolni a nemkívánatos maradványokkal. Ezt követően a koponyát, meg a műtéthez használt eszközöket (két hústűt, a szemöldökcsipeszemet, egy mosogatódörzsit és egy gazdagon festett evőpálcikát, amit a szüleim kaptak szuvenírként vagy harminc évvel ezelőtt Japánt megjárt nagynénémtől) beáztattam hipós vízbe, fertőtlenítettem az egész helységet, és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Aztán eszembe jutott, hogy ha már itt tartunk, a szarvakat sem ártana átvizsgálni. Fogtam egy drótnyelű üvegpucoló kefét, és nekiestem a szarukürtők belsejének. Minekutána végeztem, a szarvakat és a kefét behajítottam a többiek mellé a hipóba, majd fertőtlenítettem az egész helységet és a szennyesbe dobtam a ruháimat.

Nyolc órával később elkövetkezett a második felvonás. Időközben még néhányszor rámtört a buzgóság, és a már említett mosogatódörzsivel átsikáltam a csontokat (ezen művelet legalább két további átöltözést tett szükségessé). Végül vacsora előtt kihalásztam a kecskét a vízből és a szobámban levő radiátorra pakoltam az alkatrészeit, száradni. Tíz perc elteltével már vágni lehetett volna a dögszagot. Hat óra forralás és nyolc óra hipózás után.

Kezdtem teljesen kétségbe esni. Még azon csontok is romlott tintahalként szaglottak, amiken semmilyen szemmel látható szövetmaradvány nem volt, de kétségtelenül a koponya vitte el a pálmát. Megpróbáltam fényt deríteni a bűz forrására, és rádöbbentem, hogy hanyag munkát végeztem délelőtt. Kezdődött elölről az egész: ki a fürdőbe, elő a csipeszt, a hústűket meg az evőpálcikát, és nosza. Aztán újfent kitakarítottam, újfent megváltam az öltözékemtől és újfent nekiálltam kihipózni az eszközöket.

Borzalom.

Mostanra rezignált nyugalommal üldögélek a gép előtt, miközben továbbra is mindent betölt a rothadás ragacsos aromája, és azon töprengek, hogy mit vétettem az istenek ellen.

Hulló Eső, 2011-01-01