sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá

sámándob és hímestojás

Két hete Pesten töltöttem néhány napot, s ennek folyományaként sikerült beszereznem nem is egy, de mindjárt kettő sámándobot, beteljesítve ezzel egy több éve megfogant álmot. 

A dob nem puszta eszköz, hangszer a sámán kezében, hanem annál sokkal több - élőlény, segítőtárs, s egyben a teljes kozmosz tükörképe. Elkészítésének mikéntjéről a sámán beavatási álmában kap részletes utasításokat. Mivel a létsíkok közti misztikus utazás kelléke, kávája egyenesen a világfa ágaiból készült - tehát abból a fafajtából, amely az adott népnél a Világfa megtestesítője (Szibériában legtöbbször a nyír). Bőrét az adott népnél legelterjedtebb hátasállat szolgáltatja - így Szibériában a rénszarvas, Belső-Ázsiában inkább a ló. 

Minthogy a dob a sámán 'hátasállata', akként is kezelték. A szertartások előtt 'felélesztették': vízzel vagy gyenge alkohollal (például sörrel) meglocsolva tűz fölé tartották, hogy bőre megfeszüljön. Ekkor vált holt tárgyból élőlénnyé. Ezt követően a sámán dalában lovának, gyorslábú szarvasának etc. szólítja, s arra biztatja: száguldjon vele minél gyorsabban. Részeit gyakran az adott állat testrészeivel állítják párhuzamba: így például a káván sorakozó rezonátorok 'szarvak', az őket a dob bőre alatt összekötő fonalak az állat vérerei (amelyeken végigáramlik a szívdobbanás, jelen esetben a dob ütemes lüktetése).  A dobverő - értelemszerűen - az ösztöke szerepét tölti be.
A sámándob hátasállat-funkcióját őrizte meg népmeséink táltoslova. Emlékezzünk csak: a táltos paripa kezdetben rozzant, sokszor betegeskedő, sőt, haldokló gebe, akiből a csutakolás, lemosás és/vagy a parázzsal történő abrakolás varázsol 'gondolatnál is sebesebben szálló' csodalényt. E motívum a hajdani samanisztikus hiedelemvilágban gyökerezik, számos más meseelemmel karöltve. 

A dob alakja kerek vagy ovális; hátul fából vagy vasból készült fogantyúját olykor csengettyűk, szalagok, rituális díszek ékítik. Természetesen egyik sem a puszta esztétikum miatt kerül oda. A csengők hangja távol tartja az ártó szellemeket, elmélyíti a sámán révületét; a parányi fegyverek (íj, nyíl, kés) a gonoszok elleni harcban segítik gazdájukat; a totemállatok képmásai a sámán lelkének biztonságos utazását teszik lehetővé, a megszólítani kívánt istenek, szellemek ábrái pedig a transzcendens szférával történő kommunikációt mozdítják elő. Ugyancsak a fogantyún vagy a dob hátoldalán jelölik a középpontot, a Világ Köldökét, amely a dob és a mindenség centruma is egyben.

A dob előlapjának bőrére festett ábrák a világmindenség parányi másaként foghatók fel. A dobon megjelenő legfontosabb motívumok a világfa (a világ kozmikus rétegei és az azok közti közlekedési útvonalak), a Nap és a Hold, egyéb jelentős égitestek (a sarkvidéki sámándobok például valóságos csillagtérképeket tartalmaznak, ami a tájékozódást szolgálja), esetleg a különböző dimenziókat (a Világfa alsó-középső-és felső szintjét) jelképező állatok (az alsó szinten többnyire hüllők, kétéltűek - vö. a népmesék kígyókirályának földalatti uradalmával; a középsőn az adott nép mindennapjaiban fontos szerepet játszó vad,- és háziállatok, a sámán totemállata; a felsőn az égbe szárnyaló madarak). Olykor emberalakot is láthatunk: a sámánnak a Világfán utazó lelkét.
Hogy a dob a révületnek milyen hatásos elősegítője, arról Wolfgang G. Jilek-nek a szelis indiánok körében végzett vizsgálatai is tanúskodnak. EEG-készülék segítségével kiderítette, hogy a sámán ütemes dobolása megváltoztatja az agyhullámokat (a théta-hullám EEG-frekvenciáján mozgó hangrezgést hoz létre), egy tízperces utazás alatt olyan tudatállapotba juttatva a sámánt, amit egy Zen-mester hatórányi munkával elért mély meditációban tapasztal meg. Révülése alatt azonban a sámán tudatában van a külső környezetnek is: cselekvőképes és koncentrált. Nem utolsósorban, a dob hangja nem csak rá, de a közönségére is hatással van, így téve közösségi élménnyé a szertartást.
A sámándob rituális használatának emlékét nem csak a népmesék, de egyéb folklór-elemek is őrzik. Ilyen a rostával, szitával történő jóslás. E konyhai eszközök alakja a dobra emlékeztet, s emiatt ugyanúgy a transzcendens kommunikáció eszközeivé léptek elő. Egyes forrásokban a rostában történő lélekutazás elemével is találkozhatunk. 

No most, a címben nem véletlenül szerepel a Húsvét egyik attribútuma, a festett tojás. A neten kutakodva rábukkantam Lux Évának a források közt is feltüntetett érdekfeszítő munkájára, amely párhuzamot von a hímestojás és a sámándob motívumkincse között. A kettő közti kapcsolatot a Világtojás-képzet szolgáltatja; talán eleve erre reflektál az urali, altaji és mandzsu-tunguz dobok többsége, amelyek nem kerek, hanem elnyújtott ovális alakúak.

A tojás a kereszténységet megelőző időkben a termékenység, újjászületés és gyógyulás szimbóluma, s a tavaszi megújulás hagyományos jelképe. Mintázott formában is igen ősi hagyományelem: a kisszombori hun-avar sírban nyugvó asszony kezében karcolt tojás maradványaira leltek.

"A méhviasszal írott hímes tojások mintakincsének sok motívuma mutat vissza kereszténység előtti eredetre, a kereszténység előtti, animisztikus-mágikus hitvilágot tükrözve. A magyar hímes tojások díszei eredetileg a tojás termékenységvarázsló, gyógyító, bajelhárító szerepét erősítő mágikus ábrák voltak. Legszembetűnőbb a régi tojásokon a felület felosztása függő¬leges és vízszintes tengelyek mentén. 

Ha jól megnézzük, a régi hímestojások a sámándobok síkban megjelenített mikrokozmo¬szának miniatürizált és három dimenzióban ábrázolt változa¬tai. A különbség annyi, hogy a dobok az Univer¬zumot többnyire a középpontjában álló szemszögéből, belülről ábrázolják, a tojásnyi méretű kis univerzumok pedig, gömbölyűek lévén, a külső szemlélő szemszögéből mutatják tárgyukat. Mi¬niatüri¬zált mikrokozmoszként a tojások a dobok elvont-naturális ember és állatábrázolásai helyett jelképekkel csak jelzik, (ugyanakkor tükrözik, többszörözik) felosz¬tott felü¬letükön a Kozmosz 'összetevőit' ..." (Lux)
Jellegzetes a tojások négyosztatú festése, amely párhuzamba állítható a sámándobon látható irányjelzésekkel, a létsíkok elválasztásával. A világfa gyakran megjelenik stilizált fenyőág vagy kis halmon álló, esetleg cserépbe ültetett virág formájában. A negatív/pozitív részeket kiemelő pontozás a csillag-ábrázolások utóda lehet; a mára virágornamentikává alakult "békasegge, kégyós, kakastarés, ujjas, teneres, gereblés, villás, tyúklábas" elnevezésű minták eredetileg a totemisztikus-animisztikus világkép fontos szimbólumait (totemállatokat, a Világfa különböző szintjeit jelképező egyéb fajokat - pl. kígyó, béka - , a sámán tenyerének lenyomatát - amelyről tudjuk, hogy magát a személyt jelképezi -, egyéb emberi, állati testrészeket) jelenítettek meg.

Mindez a magyarság régi motívumkincsére igaz - a környező országok lakói és a magyarországi népességek tojásdíszítményei újabb keletűek és eltérő formavilágúak.

Források:
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (1998, Terebess)
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (1998, Akadémiai Kiadó)
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (1967, Akadémiai Kiadó)
Eliade, Mircea: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái (2001, Osiris Kiadó)
Hoppál Mihály: Sámánok - lelke és jelképek (1994, Helikon Kiadó)
Lux Éva: Sámándobok és hímes tojások (Terebess Ázsia e-tár)
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok - Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997)