bolondgomba

Bocsássátok meg, de öt nappal a szakdogaleadási határidő előtt nemigen tudok másról írni, mint gombákról. Viszont ha már képtelen vagyok elszakadni a témától, legalább annak egy izgalmas aspektusával szeretnélek megismertetni benneteket (és nem - teszem azt - az aszkospórák csírázásának rejtelmeivel). 

A 'bolondgomba' kifejezést általában véve a mérges gombákra alkalmazzuk - de miért is? Hiszen a mérgezések zöme gyomor,- és bélpanaszokkal, a súlyosabbja a máj, - és vesekárosodással, valamint paraszimpatikus idegrendszeri szimptómákkal jár. 

Van azonban egy renitens brancs a mérges gombákon belül, akik hascsikarás helyett némi lebegés-feelinggel ajándékozzák meg a balfék gombászt. Ezek a pszilocibin-szindrómaként számon tartott tünetegyüttest előidéző,  elsősorban is trágyagomba és badargomba-fajok, illetve a pantherina-szindrómáért felelős galócák.

Psilocybe mexicana - avagy 'Teonanacatl'

A pszilocibin-szindróma tünetei fél órától két óráig terjedő lappangási idő után jelentkeznek. A fejfájás, zsibbadás, öntudatzavar, szédülés, lassú pulzus, alacsony vérnyomás mellé pszichés elemek (boldogság, félelem, felszabadultság-érzet, tér,- és időérzékelési zavarok, depresszív hangulat, dühroham, delírium) társulnak. A hatás 6-10 órán keresztül eltarthat; az érte felelős vegyületek, a pszilocibin, pszilocin, beocisztin és bufotenin valamennyien a szerotonin neurotranszmitter antagonistái.

Az előidéző fajok hazai léptékben elsősorban is a trágyagombák (Panaeolus spp.) és a badargombák (Psylocibe spp), továbbá egyes Stropharia (harmatgomba), Conocybe (haranggomba), Gymnopilus (lánggomba) fajok, valamint a zöldülőtönkű és zöldpúpú susulyka (Inocybe aeruginascens, I. corydalina) és a szürke csengettyűgomba (Pluteus salicinus); de a szívműködést gyorsító, hőre bomló bufotenint tartalmaz a citromgalóca is. Mivel a pszilocibin oxidációs vegyületei kékek, minden kék, kékeszöld termőtestű gomba "gyanús". 

A Psylocibe fajokat a modern tudomány az '50-es években ismerte meg, mikor Valentina és R. Gordon Wasson részt vehetett egy indián gombaszertartáson, s az ott tapasztaltakat közzétették (többek között a Life magazinban, 1957-ben). Az általuk hazahozott gombákat Roger Heim azonosította be, és Albert Hoffman volt, aki 1958-ban izolálta a hallucinogén hatásért felelős fő komponenseket, a pszilocibint és a pszilocint. A friss felfedezésen és Wassonékéhoz hasonló élményein fellelkesedő Timothy Leary és Richard Alpert elindították a hallucinogén drogok spirituális és vallási használatát tanulmányozó 'Harvardi Pszilocibin-Projektet", amely a két kutató 1963-ban történő elbocsátásával zárult. Alpert és Leary érdeklődése ekkor a kibontakozófélben levő hippimozgalom felé fordult, s a New Age gyermekeinek körében hirdették tovább tudományukat. 

a feltételezetten hallucinogén Stropharia aeruginosa

Nemzetközi szinten közel 190 pszilocibin-tartalmú gombát ismer a tudomány, közülök 144 a Psilocybe (badargomba), 14 a Gymnopilus (lánggomba), 13 a Panaeolus (trágyagomba), 12 a Copelandia (-), 6 a Hypholoma (kénvirággomba), 6 a Pluteus (csengettyűgomba), 6 az Inocybe (susulyka), 4 a Conocybe (haranggomba), 4 a Panaeolina (-), 2 a Gerronema (-), és 1-1 az Agrocybe (rétgomba), Galerina (sisakgomba), Mycena (kígyógomba) génuszba (nemzetségbe) tartozik. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a felsorolt nemzetségek valamennyi képviselője hallucinogén hatóanyagokat tartalmaz, s még kevésbé, hogy nekiálljunk a saját szakállunkra kutatni utánuk, mert egy-egy nemzetségen belül számos, könnyen összetéveszthető rokonfaj található, köztük súlyosan mérgezőek is (pl. a susulykák körében).

Tassili n'Ajjer gombasámánja

A hallucinogén anyagok fogyasztása egyidős az emberiséggel, nagyon fontos kitétel azonban, hogy eleink tudtak valamit: nem a mindennapi bódulat kedvéért tömték magukat ezzel-azzal, hanem különleges alkalmakkor, rituális céllal. A hagyományos felhasználás testet és lelket roncsoló kábítószer helyett az istenekkel, szellemekkel, ősökkel való kommunikáció szakrális eszközeivé nemesítette a pszichedelikumokat. A prehispán idők azték és maja kultúrája a "mexikói varázsgomát", vagyis a Psilocybe mexicana-t isteni gombának ('Teonanacatl') nevezte, ami ékesen árulkodik szent mivoltáról. Használatának ősiségét a különböző ásatásokról, köztük egy guetamalai maja templom romjai közül előkerült gombaforma szobrocskák bizonyítják. Még ennél is korábbra datálódnak azok az észak-afrikai mezolitikus sziklafestmények, amelyeket  Tassili n'Ajjer - nél találtak, s amelyek egyes szerzők szerint egy hallucinogén gomba felhasználásával zajló sámánisztikus szertartást örökítenek meg. Száz szónak is egy a vége: ne akarjunk a puszta szórakozás kedvéért, elővigyázatlanul kísérletezni a felsorolt fajokkal, mert nem arra rendeltettek. Egyébiránt érdekes kitétel, s a fajok jelentőségét fémjelzi, hogy a modern orvostudomány gyógyászati felhasználásukkal kacérkodik: alkalmasnak tűnnek különböző mentális zavarok (depresszió, kényszerbetegség, rögeszmék) kezelésére.

A másik mérgezéstípus, a pantherina-szindróma lappangási ideje 0.5-3 óra, amely után alkoholmámorhoz hasonló tünetek jelentkeznek (felfokozott érzelmi állapot, heves beszéd, erős motorikus nyugtalanság, vitustánc, személyiség,- tér, - és időérzékelési zavarok). A szimptómák ritkán fajulnak súlyossá, a beteg többnyire káros utóhatás nélkül kialussza őket.

Az előidéző fajok elsősorban is a párducgalóca (Amanita pantherina), a légyölő galóca (Amanita muscaria) és néhány ritka rokonfajuk (A. gemmata, A. regalis). Hatóanyagaik az iboténsav és a muszkazon, amely muszcimollá alakul. Utóbbi vegyület a gamma-amino-vajsav neurotranszmitter molekula szerkezeti analógja, ezért a szimpatikus idegrendszerre hat, minek okán gombaatropinnak is nevezik. 

Amanita muscaria

Mint a pszilocibin-tartalmú gombákat, ezeket is tudatmódosító szerként alkalmazták a hajdaniak - elsősorban a légyölő galócát. A már említett R. Gordon Wasson meginterjúvolta a híres litván történészasszonyt, Marija Grimbutast, aki beszámolt róla, hogy Litvánia bizonyos területein a légyölő galóca - vodkával elkeverve - az esküvői lakoma tartozéka. A litvánok exportálták is a gombát - méghozzá a lappoknak, sámánisztikus szertartások céljából. Szibériában az uráli és a paleoszibériai nyelvcsaládba tartozó népek körében széles körben elterjedt a használata; míg nyugat- Szibériában elsősorban a sámán transzba esésének eszköze volt, keleten a laikusok is fogyasztották. Méghozzá nem is akárhogy: a gombát felhasználó sámán vizeletét gyűjtötték és itták. Meg kell mondanom, ez a módi még az én gyomromat is megfekszi :S Igaz, a szóban forgó vizelet szintén tartalmazott pszichoaktív anyagokat, viszont azokat, akik megitták, elkerülték a negatív mellékhatások (izzadás, remegés), így számukra úgy tűnt, az elsődleges fogyasztó egyfajta szűrőként funkcionált.

Felhasználására Szibéria türk népeinek körében alig-alig találunk példát. Elszórt és bizonytalan adatok beszélnek egy afganisztáni etnikum, illetve a szubarktikus amerikai bennszülöttek általi alkalmazásáról. Érdekes Wasson feltételezése, aki a Rig-Védában emlegetett mennyei eledellel, a szómával azonosította a galócát (e teória azóta is vita tárgya). Az a leginkább városi legendaként élő hipotézis, mely szerint a viking bersekerek harci dühük felélesztéséhez légyölő galócát fogyasztottak volna, Samuel Ödmantól származik, aki 1784-ben a szibériai sámánokról hallott jelentések alapján fogalmazta meg, s noha semmilyen korhű, a vikingekkel kapcsolatos forrásban nem található erre mutató utalás, mendemonda formájában túlélte a következő évszázadokat.

Tassili n'Ajjer gombasámánja átrajzolva

Összesítve a fentieket, nem az volt a szándékom, hogy ötleteket adjak a hétvégi elszálláshoz bárkinek is. Irodalmi adatok, tudományos cikkek ide vagy oda, a személyes tapasztalás mindig hordoz némi kockázatot. Nem csak az öntudatvesztésből, fizikai tünetekből (egyensúlyzavar, látászavar stb) vagy a túlfokozott érzelmekből (irracionális harag, levertség stb) származó veszélyekre gondolok, hiszen előfordulhat, hogy semmilyen negatívumot nem tapasztalunk. Mégis: a pszichoaktív anyagok olyan mélységekbe vihetnek önnön személyiségünk, lelkünk elfeledett bugyraiba, amikkel szembesülni megrázó élmény lehet. A hallucinogén gombák nem a stresszoldás kommersz eszközei - nem a sör helyettesítésére valók. Csakis kellő megfontoltsággal és tisztelettel, biztonságos környezetben és mértékkel alkalmazzátok őket, ha egyáltalán. Én még nem vetemedtem rá, hogy pszichotróp anyagot használjak, de nem vetek követ arra, aki rituális céllal olykor-olykor megteszi, mindazonáltal fontos észben tartani: egyik hallucinogén gomba - vagy növény - sem gyerekeknek való játék.

Áldás!

Hulló Eső, 2012-04-14

Források:

Albert László, Dr. Jakucs Erzsébet, Dr. Kékedi Tibor, Dr. Locsmándi Csaba, Dr. Siller Irén, Dr. Vasas Gizella - Mikológiai ismeretek (tanfolyami jegyzet, Clusiana, Magyar Mikológiai Társaság, 2005 Budapest) 

Albert-Locsmándi-Vasas: Ismerjük fel a gombákat I-II (Gabo, 1995)

Gerhardt, Ewald: Gombászok kézikönyve (M-Érték Kiadó, 2008)

Wikipedia - Psylocibin mushrooms

Wikipedia - Amanita muscaria (A. pantherina, A. gemmata, A. regalis)

sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá