tavaszváró

Az elmúlt négy napban a télvégi nagytakarítással bajlódtam. Minthogy örököltem szüleimtől egyfajta hörcsögösztönt, s mindenféle felesleges holmit hajlamos vagyok felhalmozni, úgy döntöttem, felülvizsgálom a szobám különböző (többnyire rejtett) pontjain leledző kartondobozok tartalmát. Mindet átszortíroztam, megváltam vagy három kukászsáknyi szeméttől, s ráadásként hősiesen búcsút vettem ruhakollekcióm 20 %-ától. Persze az akció éktelen rumlival és rengeteg kosszal járt, amit aztán nem győztem orvosolni :). Ma reggel fejeztem be a romeltakarítást, s megkoronázásaképp elégettem egy kókusz-illatú füstölőt, no meg egy jólesőt szunyáltam délután.

A hadművelet közben előbukkant limlomokkal együtt számos, hol édes, hol bús emlék is felmerült a múlt ködéből (avagy, találóbban, porából). Ráakadtam a kamaszkori naplóimra: mennyi lelkesedés, mennyi életöröm, mennyi kitárulkozó őszinteség harsog a lapjaikról! Kezembe került egy rakás, ilyen-olyan táborokból és utazásokról származó, féltve őrzött fénykép, és eszembe jutott, milyen mániákusan igyekeztem minél több fotót megszerezni egy-egy nyaralásról, hogy rajtuk keresztül őrizzem meg az élmény zamatát. Felidéződött bennem, milyen nagy hangsúlyt fektettem valaha a túrák során begyűjtött, ropogósan friss emberi kapcsolatok ápolására, amelyekre szinte kényszeresen vágytam (bezzeg manapság....). No és aztán ott voltak a gimnáziumi osztályképek: valamennyi mögött egy-egy tanév minden öröme-bánata sóhajtozik, szinte már hallhatóan. Vannak érzések, szívmelengetőek és szívszorítóak is, amelyek mindmáig felelevenednek bennem, ha ránézek egy-egy tíz évvel ezelőtt lekapott arcra...
Az egyetemről sem tértem haza üres kézzel. Daloskönyveket, gyűrött diákújságokat, megviselt invicetliket, folk-előadások plakátjait köpte elém a szoba. A nagyját kihajítottam: nem vagyok igazán szentimentális alkat:). Persze megőriztem a "Mi nótáink" összes példányát (habár némelyik nem az enyém), meg azt a két díszfoltot, amit annak idején elsőéves pártfogoltjaimnak szándékoztam ajándékozni.

Megtaláltam jónéhány elkezdett, majd félbehagyott Árnyak Könyvét a wiccával való barátkozásom kezdeti időszakából, valamint egy rakás som,- és gesztenyegallyat, amelyeket varázspálca-alapanyagként gyűjtöttem össze két évvel ezelőtt. Rábukkantam egy kis füzetkére, amit - az írásképem alapján - valamikor általános iskola negyedik osztálya táján kezdtem vezetni (alighanem a gyerekkoromat kitöltő "Kis boszorkák" képregény járulékos kiegészítőjeként), mégpedig a következő címmel: "Varázslatok betűrendben". Hemzseg a megmosolyogtató sziporkáktól, mint például a dagítő bűbáj, a bosszantó-varázs, és így tovább. Világosan emlékszem, hogy némelyik, nem épp a keresztényi szeretet jegyében megfogalmazott rigmus kiagyalását egyik, meglehetősen nehéz természetű nővérem inspirálta.

Ami a fentieknél jelentősebb eredmény, hogy előkerültek a bubakövek.

A bubaköveket (lehet, hogy ostobán hangzik, de nem tudok rájuk másképp gondolni) kamaszkorom hegymászó kirándulásai során gyűjtögettem. Összesen talán 9-10 van belőlük: valamennyi nagyjából tenyérnyi hosszúságú, sötétszürke, simára koptatott, s alakjába némi fantáziával bele lehet képzelni egy molett női sziluettet. Habár azidőtájt én meg a katolicizmus elég jóban voltunk, mégsem tudtam ellenállni a belőlük áradó pogány őserőnek. Úgy éreztem, mintha maga a termékeny föld, az évezredek homályába vesző ősanya, a villendorfi vénusz természet által kifaragott archetípusa jelenne meg bennük. Felfedezésük az oltárom átalakítására ösztönzött - majd felteszek egy fotót az új dizájnról:). A megújulás lázában az Árnyak Könyve borítóját is feldobtam egy kicsit - lásd fotók.

Mire végeztem a rendrakással, a gipszkarton álmennyezet természetesen ismét megtelt dobozokkal és egyebekkel, de bánja kánya. Kell valami indok a jövő évi nagytakarításra is, nem?:)

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-01