farkasok hava

Hogy ez a hónap se múljon el védett faj nélkül, íme a farkas (Canis lupus) rövid jellemzése (védett, eszmei értéke: 250 000 ft.)

Megjelenése a német juhászkutyáéhoz hasonló, de a mellkasa nem olyan erõteljes, nyaka vastagabb, feje szélesebb, robosztusabb, a fülei elállóak. Szemei ferdén ülnek, a pupilla kerekded. Farka lelógó, hosszúszõrû. A testszõrzetben mindig találni a fedõszõr mellett gyapjúszõröket. A bunda színezete, a szõrszálak hossza és sûrûsége függ a környezettõl, kortól, ivartól, alfajtól. Mellsõ lábán öt, a hátsón 4 ujja van, lábnyoma valamivel keskenyebb és hosszabb, mint a kutyáké, átlagosan 7-8x12-13 cm. 

Testhossza 100-160 cm, farka 30-50 cm hosszú, marmagassága 50-100 cm, testtömege 15-80 kg (hazai viszonylatban: a szuka 30-40, a kan 35-50 kg). Az egyedek mérete és színe nagyon változatos, az alfajok elkülönítésében fontos. Elõfordul a fekete szín a déli populációkban, a sarkvidéki területeken fehérek, de a szürkésbarna árnyalatok a leggyakoribbak, és akadhatnak vegyes színezetû falkák is.

Vemhességi ideje 61-63 nap (más források szerint 60-70-75 nap). Mivel a Kárpát-medencében élõ farkasoknál a párzási idõszak (koslatás) decembertõl márciusig tart, az utódok általában március-május táján jönnek a világra. A kölykök száma egy alomban általában 4-6 (ritkán csak 1, maximum 8). Vakon születnek, szemük a 10. nap környékén nyílik ki. A nõstény 7-9 hétig szoptatja a őket, s 1-3 éves korukban válnak ivaréretté.

A farkasok falkákba szervezõdnek; általában 5-8 egyed alkot egy-egy csapatot, olykor azonban jóval nagyobb a lélekszám. A falkán belül szigorú hierarchikus rendszer uralkodik. Az egyedeknek a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, hogy a zsákmányból mennyit fogyaszthatnak el, és csak a rangsor élén álló domináns kan és szuka párosodnak. Ragadozó állatok, étlapjukon a kisemlõsöktõl kezdve sokféle zsákmányállat szerepel. Falkában nagyobb patások elejtésére is vállalkoznak, amire magányosan nem lennének képesek.

Areája egykor igen hatalmas, összefüggõ terület volt Nagy-Brittanniától kezdve végig az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában Alaszkától egészen Mexikóig. Mára egymástól elkülönült apró, szigetszerû foltokká zsugorodott; sok országból, ahol őshonos lenne, (csaknem) teljesen eltűnt. Magyarországon hivatalosan kihalt fajnak tekintették, de most az Északi-középhegységben él egy kisebb populáció, ami a határainktól északra elhelyezkedõ populáció peremének tekinthetõ. Az Ormánságban, Gemencen, a Dráva mentén ugyancsak feltűnnek olykor kóborló egyedek, s nagy ritkán szaporulat is megfigyelhető, ám stabil állománya nincs a nevezett területen. Európában dél felé mindinkább az aranysakál váltja fel

Az Aggteleki Karszton a 60-as, a Zempléni-hegységben a 70-es években jelent meg, a 80-as évek második felében érte el az állomány területi és számbeli csúcsát, majd a 90-es évek elsõ felében jelentõsen visszaesett az észlelések száma mindkét területen. Az évtized második felében újra növekedést mutatott. Ezenkívül Bács-Kiskun megyében fordult elõ az 50-es 60-as években, valamint 1988-92 és 1995-ben. 1991 nyarán Kunfehértó mellett találtak egy kotorékot, két kölyökkel.

A hazánkban élõ példányok az északabbra elhelyezkedõ nagyobb populációból települhettek át. A vadászok továbbra sem örülnek a megjelenésének - mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az elmúlt 50 év észlelései javarészt kilövésekhez kötődtek. A vadásztársadalom ellenséges mentalitása azért különösen érthetetlen a számomra, mert a farkas a hazai fauna szerves része és kulcsfontosságú eleme (lenne); a súlyos természetvédelmi károkat okozó, ártalmas mértékben túlszaporodott nagyvadállományra bőven ráférne némi természetes kontroll.

A faj 1993 óta védelem alatt áll, így frissebb legális kilövési adatok nincsenek. Állományuk jelenleg szépen gyarapodik, de mégsem olyan gyorsan, mint ahogy a ritkításuk megszûnése után elvárná az ember. Ennek oka lehet illegális irtásuk, hisz a felbukkanó egyedek mindig nagy port kavarnak fel, és részben a trófea kedvéért, részben a miatt az alaptalan félelem miatt, hogy súlyos károkat okozna a vadállományban, elõbb-utóbb puskavégre kerülnek.

A farkas társadalmi megítélése napjainkban is negatív maradt. Ez köszönhetõ a középkorban meggyökeresedett tévhiteknek (a farkas képében jelenik meg a gonosz), melyek kialakulásának feltételezhetõ oka -célja- a totemista vallások maradványainak felszámolása lehetett, -hisz a természeti népek testvérüknek tekintették, és sok törzs a farkastól származtatta magát. Jó, ha tudjuk, hogy mi sem véletlenül nevezzük farkasnak (ahogy a szarvast sem szarvasnak); amennyire tudom, totemállatok lévén valódi nevük tabu volt, s egyszerű "farkas állat", illetve "szarvas állat" titulusuk beszivárgott a hétköznapi szókincsbe. Az ókorban is tisztelet övezte; erre jó példa Romulus és Rémus legendája. A mesékben szintén a negatív figuraként (pl. Piroska és a farkas) szerepel, valamint az újabb korszakok szórakoztató mûfajaiban a farkasember, vérfarkas alakjában jelenik meg.

Ezek mellett zavaróan sok ellentmondásos tudományos adat jelenik meg velük kapcsolatban, ennek -feltételezésem szerint- az alfajok méret és színváltozatossága, valamint az alkalmazkodóképességük lehetnek az okai (pl. más lehet a viselkedésük egy nagy falka tagjaiként, mint magányosan vagy párban)

Érdemes tudni, hogy a telente embereket is megtámadó és fölfaló, vérszomjas falkasfalkák mítosza jobbára mese habbal. Pontosabban szólva; a Kárpát-medencében honos alfajtól nem kell efféle viselkedésre számítanunk. "Hazai" farkasaink kimondottan félénkek, emberkerülők; keresve sem találod meg őket a Kárpátok erdeinek vadonjában. Telente ugyan közelebb merészkednek a településekhez, tanyákhoz, ám elsősorban a lábasjószágot, háziállatokat ragadják el. Az embert is megtámadó falkák egy keletről, Oroszország, Ukrajna felől alkalmilag betörő másik alfajhoz tartoznak (furcsán hangozhat, de járjatok utána - tényleg így van), amely jóval veszedelmesebb. Ha figyelmesen olvassátok Wass Albert  műveit, még azokból is kitűnik az "orosz" farkasok kíméletlensége. S ha jól emlékszem, nagyjából két évvel ezelőtt a National Geographic honlapján olvastam a hírt, hogy a kárpátaljai természetvédelmi szakemberek aggódnak, mert a területen mindjobban elszaporodik a már említett keleti alfaj, amely jóval veszélyesebb a lakosságra, minta honos. Ráadásul Erdélyben lakó kedves barátom, és egy farkasokkal foglalkozó diplomamunka szerzője (egyetemi szaktársam), akik mindketten sok időt töltöttek farkasok után nyomozva Erdély hegyei közt, egyaránt azt hangoztatták, hogy rendkívül félénk és alapvetően ártalmatlan állazok.
Egy szó mint száz: alighanem jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, s ez érthető is - de azért ne induljatok egyedül farkasvadászatra:), különösen Kárpátalján.

Forrás:

polgárinfo.hu (a szöveg gerincét innen emeltem át, a dőlt betűvel szedett sorok saját közbevetések)

Faragó Sándor: Gerinces állatrendszertan

gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.

Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).

Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.

A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?

No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?

Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)

Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.

A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!

Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.

Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.

Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?

Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.

Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-02-26

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

fohász brighidez

Ó, Brighid!

Hunyorgó zsarátnok tél idején

Lélek éjében izzó remény

Ki lángkoszorút hord rőtarany haján

S parázs virágzik lába nyomán

Diadalmas úrnő, fényben tündököl

Róla zeng éneket üllő és pöröly

Tűnt korok ragyogó tűz-angyala

Félelmes szépségű istenanya!

Ma éjjel érted lobban a láng,

Ma éjjel hozzád száll az imánk

Kegyes áldásoddal áraszd el e házat

Ne érje betegség, balsors és búbánat!

Tisztítsd meg lelkünket szent tüzed hevével,

S töltsd el szeretettel, bátorsággal, hittel!

Hozd el a langymeleg tavaszi esőket

Az élet vízével öntözd meg a földet!

Mosolyod napsugár, áldott égi szikra

Előtte meghódol fagy és hó hatalma,

Virág-bontogató szellő a te táncod;

Öleld magadhoz az egész világot!

Hulló Eső, 2011.02.04

imbolc, oimelc, lángébresztő

Az ünnep félúton helyezkedik el a tél kezdetét jelölő Samhain és a nyári félév első napja, Beltaine között. Manapság leginkább mint Gyertyaszentelőt, angol, illetve ír kulturális közegben mint Szent Brigitta napját (Lá Fhéill Bríghde, Lá Fhéile Bríde) hallhatjuk emlegetni. Hajdan e tavaszköszöntő termékenységünnepet Brigidnek szentelték, s később keresztény alteregója, Szent Brigitta lépett az örökébe. A kelta kultúrkörben már a középkorban igazoltan jelentős fesztivál volt, de pogány gyökerei még messzebbre nyúlnak. Erre utal - többek között- egyes megaltikus építmények tájolása, amely a felkelő naphoz igazodik Samhain, illetve Imbolc idején.

Az eredeti megnevezés forrásául az i mbolg ('in the belly', vagyis hasban - utalva a juhok vemhességére) vagy oimelc (jelentése: anyajuhok teje), esetleg a 'folcaim - mosakszom' ige továbbképzett alakja szolgálhat. Előbbiekket támasztja alá, hogy a juhok ezidőtájt kezdtek elleni, s először jutottak friss tejhez az emberek a hosszú, szűkös telet követően (amit a nyári félév során felhalmozott tartalékokon vegetálva húztak ki). Utóbbi korrelál azzal az elképzeléssel, hogy e jeles nap a római lupercaliahoz hasonlóan tisztulási ünnep volt. Ezt igazolja egy régi ír intelem: "Vizsgálj meg minden élelmet annak rendje szerint. Ennek imbolc napján kell megtörténnie: kezed, lábad, fejed mosd meg".

Ami a pontos dátumot illeti, nos, olyan nem létezik, vagy legalábbis, bizonytalanul körvonalazható. Manapság febr.1-jén vagy 2.-án üljük meg, ám a régi naptár szerint febr. 12.-ére esne, s a múltban, mikor az első ellésekhez igazodott, akár régiónként eltérhetett 1-2 nappal (hiszen a klimatikus adottságok nagyban befolyásolták a jószágok szaporodási ciklusát). Az újpogány mozgalmakban is különböző dátumokkal találkozhatunk. Egyesek a téli napforduló és a tavaszi nap-éj egyenlőség szoláris felezőpontját, vagy az ahhoz legközelebb eső holdtöltét jelölik ki, mások az első virágok megjelenését várják, megint mások a már említett megalitikus építményekhez igazodnak.  

Így vagy úgy, Imbolc az otthon melegének, a természet megújulásának, és a tavasz első, habár mégoly bátortalan jeleinek örömét hirdeti. A hajdaniak a családi kandallókban gyújtott tűzzel vagy szabadtéri máglyarakással ünnepelték, az étkezést friss tejjel és a belőle köpült vajjal körítették, jósoltak, előjeleket kerestek a jövőre nézvést, próbálták megsaccolni az időjárás alakulását. Ahogy mi a medvét figyeljük: visszabújik-e még a barlangjába, úgy a szigetországban a kígyók és borzok voltak a tavasz hírmondói (valószínűleg ez a hagyomány indukálta az amerikai mormota-nap kialakulását). A skót rigmus szerint:

'Thig an nathair as an toll
Là donn Brìde,
Ged robh trì troighean dhen t-sneachd
Air leac an làir.

Vagyis:

A kígyók előjönnek az üregből

Bride (Brighid) barna napján

Ez bizony fáradtságos (volna), ha három lábnyi hó lenne

Még a föld sima felszínén

Ahogy arról már szó esett, egy másik hagyomány szerint ha Imbolc napján süt a nap, akkor Cailleach, a tél zsémbes anyókája gondoskodik a jó időről, de csak hogy lehetőséget adjon az embereknek még némi tüzelő beszerzésére, mielőtt visszatér a fagy. Ha viszont az ég borús, Cailleach már alszik, s a tél hamarosan véget ér. Man szigetén, ahol az istennőt Callagh ny Croamagh néven tisztelik, a legenda szerint Imbolc napján olykor látni őt hatalmas, karmai közt gallyakat cipelő madárként.

A tűz és a megtisztulás az ünnep kulcsfontosságú eleme. Brigid (Brighid, Bríde, Brigit, Bríd) a költészet, az egészség és a kovácsmesterség istennője (egyes források szerint három különböző istennőalak egybemosódásának eredménye, s ily módon a klasszikus istennő-hármasság megjelenítője is). Mind pogány úrnőként, mint szentként a tisztaság, szakrális tűz és az egészség kapcsolódik hozzá. Az Imbolc napján gyújtott tüzek a meleg visszatértét és a Nap növekvő erejét reprezentálják.

Habár manapság e jeles alkalom is keresztény köntöst öltött (ld. Gyertyaszentelő, Szent Brigitta napja, A Szűz megtisztulásának napja), egyes hagyományok továbbéltek az új vallási érában is. Keresztény és pogány körökben is megtalálható a Brigid ágyához kötődő népszokás. Az egy háztartásban vagy településen élő lányok és fiatal, férjezetlen nők készítettek egy, a hajadon Brigidet jelképező kukoricababát (Brideog, vagyis kicsi Brigid néven), majd fabrikáltak neki egy ágyat is, és abba belefektették. Január 31.-én valamennyien összegyűltek a házban, amely otthont adott Brideog-nak, és egész éjjel mellette virrasztottak. Később a legények is elkezdtek szivárogni, akiknek engedélyt kellett kérni a bebocsáttatásra, és ha már bejutottak, kötelesek voltak illő tisztelettel kezelni a fehérnépet, valamint az istennőt (szentet).

A következő nap a lányok körbehordozták Brideog-ot a faluban vagy a szomszédságban. Házról házra jártak vele, hogy az istennő (avagy a szent) megáldja a családokat. Az idősebb, már házas asszonyok otthon maradtak, s apró felajánlásokkal tisztelegtek Brideog előtt. Mivel Brigid a fény, a meleg, az életerő, a napos félév istennője, aki elhozza a tavaszt a hosszú tél után, a jelenléte nagyon fontos volt ezidőtájt.

Egy másik hagyomány szerint Brigid Imbolc éjjelén a földön jár. A családtagok előhagytak neki egy-egy ruhadarabot vagy szalagot, hogy áldja meg. Az ily módon megszentelt viseletnek gyógyító hatást tulajdonítottak. A tüzet este a családfő oltotta el és takarta be elsimított hamuval. Reggelre kelve a házbéliek megvizsgálták a hamut, keletkezett-e benne valami egyenetlenség, mert az az istennő felbukkanásának bizonyítéka.

Hogy mi, wiccák miként ünnepelünk? Eileen Holland arra buzdít, hogy gyújtsunk gyertyát a jeles nap örömére, s egyben lássunk neki a tavaszi nagytakarításnak. No, hát nálam utóbbi kipipálva:), ahogy a "kezed, lábad, fejed mosd meg" intelem is: délelőtt a takarítás záróakkordjaként fejest ugrottam a fürdőkádba.

Raymond Buckland azt javasolja, az oltáterítő és a gyertyák legyenek barnák, a föld elemet reprezentálandó (habár ez némi összeférhetetlenséget mutat a tűzceremóniával, nem?), azonban mivel könyvében a Seax tradíció előírásait ismerteti, az a magányos vagy más hagyományt követő wiccák választását nem korlátozza.

Cunningham instrukciói szerint e napon érdemes gyertyát gyújtani, körbehordozni azt az oltár körül, illetve kerék-szimbolúmot helyezni az oltárra, magokat ültetni cserépbe a varázskörön belül, gyümölcsöző jövőért fohászkodni az isteni párhoz. A házszentély feldíszítéséhez a zöld, fehér, esetleg kék színeket ajánlja.

Ami engem illet, alighanem holnapra halasztom a szertartást, habár úgy érzem, az elmúlt napok munkája szintúgy része volt egyfajta, a tavasz közeledtét megtisztelő rituálénak. Azt hiszem, a felesleges holmiktól, hosszú évek alatt felhalmozódott limlomoktól való megszabadulás, no meg a szoba ráncba szedése, s végül a személyes higiéné felturbózása:) kimerítette a megtisztulás és megújulás fogalmát :).

Ami a konkrét ceremóniát illeti, alighanem egy nagy, piros gyertyát fogok meggyújtani az oltáron, a tűz erejét reprezentáladnó. Más ötletem egyelőre nincs, de azért majd csak összeütök valamit.

Áldott Imbolcot, Imbolgot, Oimelcet, Lá Fhéile Bríde -t, Gyertyaszentelőt, Lángébresztőt mindannyiótoknak!

Hulló Eső, 2011.02.01

forrás:

Wikipédia- HUN

Wikipédia- ENG

további részletes leírás:

Imbolc - ENG

Imbolc- HUN

No meg persze ajánlom a Google-t :D

tavaszváró

Az elmúlt négy napban a télvégi nagytakarítással bajlódtam. Minthogy örököltem szüleimtől egyfajta hörcsögösztönt, s mindenféle felesleges holmit hajlamos vagyok felhalmozni, úgy döntöttem, felülvizsgálom a szobám különböző (többnyire rejtett) pontjain leledző kartondobozok tartalmát. Mindet átszortíroztam, megváltam vagy három kukászsáknyi szeméttől, s ráadásként hősiesen búcsút vettem ruhakollekcióm 20 %-ától. Persze az akció éktelen rumlival és rengeteg kosszal járt, amit aztán nem győztem orvosolni :). Ma reggel fejeztem be a romeltakarítást, s megkoronázásaképp elégettem egy kókusz-illatú füstölőt, no meg egy jólesőt szunyáltam délután.

A hadművelet közben előbukkant limlomokkal együtt számos, hol édes, hol bús emlék is felmerült a múlt ködéből (avagy, találóbban, porából). Ráakadtam a kamaszkori naplóimra: mennyi lelkesedés, mennyi életöröm, mennyi kitárulkozó őszinteség harsog a lapjaikról! Kezembe került egy rakás, ilyen-olyan táborokból és utazásokról származó, féltve őrzött fénykép, és eszembe jutott, milyen mániákusan igyekeztem minél több fotót megszerezni egy-egy nyaralásról, hogy rajtuk keresztül őrizzem meg az élmény zamatát. Felidéződött bennem, milyen nagy hangsúlyt fektettem valaha a túrák során begyűjtött, ropogósan friss emberi kapcsolatok ápolására, amelyekre szinte kényszeresen vágytam (bezzeg manapság....). No és aztán ott voltak a gimnáziumi osztályképek: valamennyi mögött egy-egy tanév minden öröme-bánata sóhajtozik, szinte már hallhatóan. Vannak érzések, szívmelengetőek és szívszorítóak is, amelyek mindmáig felelevenednek bennem, ha ránézek egy-egy tíz évvel ezelőtt lekapott arcra...
Az egyetemről sem tértem haza üres kézzel. Daloskönyveket, gyűrött diákújságokat, megviselt invicetliket, folk-előadások plakátjait köpte elém a szoba. A nagyját kihajítottam: nem vagyok igazán szentimentális alkat:). Persze megőriztem a "Mi nótáink" összes példányát (habár némelyik nem az enyém), meg azt a két díszfoltot, amit annak idején elsőéves pártfogoltjaimnak szándékoztam ajándékozni.

Megtaláltam jónéhány elkezdett, majd félbehagyott Árnyak Könyvét a wiccával való barátkozásom kezdeti időszakából, valamint egy rakás som,- és gesztenyegallyat, amelyeket varázspálca-alapanyagként gyűjtöttem össze két évvel ezelőtt. Rábukkantam egy kis füzetkére, amit - az írásképem alapján - valamikor általános iskola negyedik osztálya táján kezdtem vezetni (alighanem a gyerekkoromat kitöltő "Kis boszorkák" képregény járulékos kiegészítőjeként), mégpedig a következő címmel: "Varázslatok betűrendben". Hemzseg a megmosolyogtató sziporkáktól, mint például a dagítő bűbáj, a bosszantó-varázs, és így tovább. Világosan emlékszem, hogy némelyik, nem épp a keresztényi szeretet jegyében megfogalmazott rigmus kiagyalását egyik, meglehetősen nehéz természetű nővérem inspirálta.

Ami a fentieknél jelentősebb eredmény, hogy előkerültek a bubakövek.

A bubaköveket (lehet, hogy ostobán hangzik, de nem tudok rájuk másképp gondolni) kamaszkorom hegymászó kirándulásai során gyűjtögettem. Összesen talán 9-10 van belőlük: valamennyi nagyjából tenyérnyi hosszúságú, sötétszürke, simára koptatott, s alakjába némi fantáziával bele lehet képzelni egy molett női sziluettet. Habár azidőtájt én meg a katolicizmus elég jóban voltunk, mégsem tudtam ellenállni a belőlük áradó pogány őserőnek. Úgy éreztem, mintha maga a termékeny föld, az évezredek homályába vesző ősanya, a villendorfi vénusz természet által kifaragott archetípusa jelenne meg bennük. Felfedezésük az oltárom átalakítására ösztönzött - majd felteszek egy fotót az új dizájnról:). A megújulás lázában az Árnyak Könyve borítóját is feldobtam egy kicsit - lásd fotók.

Mire végeztem a rendrakással, a gipszkarton álmennyezet természetesen ismét megtelt dobozokkal és egyebekkel, de bánja kánya. Kell valami indok a jövő évi nagytakarításra is, nem?:)

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-01