farkasok hava

Hogy ez a hónap se múljon el védett faj nélkül, íme a farkas (Canis lupus) rövid jellemzése (védett, eszmei értéke: 250 000 ft.)

Megjelenése a német juhászkutyáéhoz hasonló, de a mellkasa nem olyan erõteljes, nyaka vastagabb, feje szélesebb, robosztusabb, a fülei elállóak. Szemei ferdén ülnek, a pupilla kerekded. Farka lelógó, hosszúszõrû. A testszõrzetben mindig találni a fedõszõr mellett gyapjúszõröket. A bunda színezete, a szõrszálak hossza és sûrûsége függ a környezettõl, kortól, ivartól, alfajtól. Mellsõ lábán öt, a hátsón 4 ujja van, lábnyoma valamivel keskenyebb és hosszabb, mint a kutyáké, átlagosan 7-8x12-13 cm. 

Testhossza 100-160 cm, farka 30-50 cm hosszú, marmagassága 50-100 cm, testtömege 15-80 kg (hazai viszonylatban: a szuka 30-40, a kan 35-50 kg). Az egyedek mérete és színe nagyon változatos, az alfajok elkülönítésében fontos. Elõfordul a fekete szín a déli populációkban, a sarkvidéki területeken fehérek, de a szürkésbarna árnyalatok a leggyakoribbak, és akadhatnak vegyes színezetû falkák is.

Vemhességi ideje 61-63 nap (más források szerint 60-70-75 nap). Mivel a Kárpát-medencében élõ farkasoknál a párzási idõszak (koslatás) decembertõl márciusig tart, az utódok általában március-május táján jönnek a világra. A kölykök száma egy alomban általában 4-6 (ritkán csak 1, maximum 8). Vakon születnek, szemük a 10. nap környékén nyílik ki. A nõstény 7-9 hétig szoptatja a őket, s 1-3 éves korukban válnak ivaréretté.

A farkasok falkákba szervezõdnek; általában 5-8 egyed alkot egy-egy csapatot, olykor azonban jóval nagyobb a lélekszám. A falkán belül szigorú hierarchikus rendszer uralkodik. Az egyedeknek a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, hogy a zsákmányból mennyit fogyaszthatnak el, és csak a rangsor élén álló domináns kan és szuka párosodnak. Ragadozó állatok, étlapjukon a kisemlõsöktõl kezdve sokféle zsákmányállat szerepel. Falkában nagyobb patások elejtésére is vállalkoznak, amire magányosan nem lennének képesek.

Areája egykor igen hatalmas, összefüggõ terület volt Nagy-Brittanniától kezdve végig az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában Alaszkától egészen Mexikóig. Mára egymástól elkülönült apró, szigetszerû foltokká zsugorodott; sok országból, ahol őshonos lenne, (csaknem) teljesen eltűnt. Magyarországon hivatalosan kihalt fajnak tekintették, de most az Északi-középhegységben él egy kisebb populáció, ami a határainktól északra elhelyezkedõ populáció peremének tekinthetõ. Az Ormánságban, Gemencen, a Dráva mentén ugyancsak feltűnnek olykor kóborló egyedek, s nagy ritkán szaporulat is megfigyelhető, ám stabil állománya nincs a nevezett területen. Európában dél felé mindinkább az aranysakál váltja fel

Az Aggteleki Karszton a 60-as, a Zempléni-hegységben a 70-es években jelent meg, a 80-as évek második felében érte el az állomány területi és számbeli csúcsát, majd a 90-es évek elsõ felében jelentõsen visszaesett az észlelések száma mindkét területen. Az évtized második felében újra növekedést mutatott. Ezenkívül Bács-Kiskun megyében fordult elõ az 50-es 60-as években, valamint 1988-92 és 1995-ben. 1991 nyarán Kunfehértó mellett találtak egy kotorékot, két kölyökkel.

A hazánkban élõ példányok az északabbra elhelyezkedõ nagyobb populációból települhettek át. A vadászok továbbra sem örülnek a megjelenésének - mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az elmúlt 50 év észlelései javarészt kilövésekhez kötődtek. A vadásztársadalom ellenséges mentalitása azért különösen érthetetlen a számomra, mert a farkas a hazai fauna szerves része és kulcsfontosságú eleme (lenne); a súlyos természetvédelmi károkat okozó, ártalmas mértékben túlszaporodott nagyvadállományra bőven ráférne némi természetes kontroll.

A faj 1993 óta védelem alatt áll, így frissebb legális kilövési adatok nincsenek. Állományuk jelenleg szépen gyarapodik, de mégsem olyan gyorsan, mint ahogy a ritkításuk megszûnése után elvárná az ember. Ennek oka lehet illegális irtásuk, hisz a felbukkanó egyedek mindig nagy port kavarnak fel, és részben a trófea kedvéért, részben a miatt az alaptalan félelem miatt, hogy súlyos károkat okozna a vadállományban, elõbb-utóbb puskavégre kerülnek.

A farkas társadalmi megítélése napjainkban is negatív maradt. Ez köszönhetõ a középkorban meggyökeresedett tévhiteknek (a farkas képében jelenik meg a gonosz), melyek kialakulásának feltételezhetõ oka -célja- a totemista vallások maradványainak felszámolása lehetett, -hisz a természeti népek testvérüknek tekintették, és sok törzs a farkastól származtatta magát. Jó, ha tudjuk, hogy mi sem véletlenül nevezzük farkasnak (ahogy a szarvast sem szarvasnak); amennyire tudom, totemállatok lévén valódi nevük tabu volt, s egyszerű "farkas állat", illetve "szarvas állat" titulusuk beszivárgott a hétköznapi szókincsbe. Az ókorban is tisztelet övezte; erre jó példa Romulus és Rémus legendája. A mesékben szintén a negatív figuraként (pl. Piroska és a farkas) szerepel, valamint az újabb korszakok szórakoztató mûfajaiban a farkasember, vérfarkas alakjában jelenik meg.

Ezek mellett zavaróan sok ellentmondásos tudományos adat jelenik meg velük kapcsolatban, ennek -feltételezésem szerint- az alfajok méret és színváltozatossága, valamint az alkalmazkodóképességük lehetnek az okai (pl. más lehet a viselkedésük egy nagy falka tagjaiként, mint magányosan vagy párban)

Érdemes tudni, hogy a telente embereket is megtámadó és fölfaló, vérszomjas falkasfalkák mítosza jobbára mese habbal. Pontosabban szólva; a Kárpát-medencében honos alfajtól nem kell efféle viselkedésre számítanunk. "Hazai" farkasaink kimondottan félénkek, emberkerülők; keresve sem találod meg őket a Kárpátok erdeinek vadonjában. Telente ugyan közelebb merészkednek a településekhez, tanyákhoz, ám elsősorban a lábasjószágot, háziállatokat ragadják el. Az embert is megtámadó falkák egy keletről, Oroszország, Ukrajna felől alkalmilag betörő másik alfajhoz tartoznak (furcsán hangozhat, de járjatok utána - tényleg így van), amely jóval veszedelmesebb. Ha figyelmesen olvassátok Wass Albert  műveit, még azokból is kitűnik az "orosz" farkasok kíméletlensége. S ha jól emlékszem, nagyjából két évvel ezelőtt a National Geographic honlapján olvastam a hírt, hogy a kárpátaljai természetvédelmi szakemberek aggódnak, mert a területen mindjobban elszaporodik a már említett keleti alfaj, amely jóval veszélyesebb a lakosságra, minta honos. Ráadásul Erdélyben lakó kedves barátom, és egy farkasokkal foglalkozó diplomamunka szerzője (egyetemi szaktársam), akik mindketten sok időt töltöttek farkasok után nyomozva Erdély hegyei közt, egyaránt azt hangoztatták, hogy rendkívül félénk és alapvetően ártalmatlan állazok.
Egy szó mint száz: alighanem jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, s ez érthető is - de azért ne induljatok egyedül farkasvadászatra:), különösen Kárpátalján.

Forrás:

polgárinfo.hu (a szöveg gerincét innen emeltem át, a dőlt betűvel szedett sorok saját közbevetések)

Faragó Sándor: Gerinces állatrendszertan