varázskő (II): tigrisszem

Noha nem szerepel a február korreszpondensei között, mégis a tigrisszemre esett a választásom - nem csak mert (az ametiszthez hasonlóan) jóformán minden ásvány-szaküzletben kapható, hanem mert kifejezetten közel áll a szívemhez. Nézzétek el nekem ezt a kis elfogultságot :).

A tigrisszem a kvarcfélék közé tartozó, 7-es keménységű kristály, amely a 'sólyomszem' nevű ékkő pszeudomorfózisával alakul ki. A sólyomszem tompa kékesszürke színű, párhuzamosan elhelyez­kedő, igen finom amfibol-azbesztszálakat tartalmazó, lemezes-rudas kvarcváltozat. Ritkán egyszínű az egész darab, rendesen vékonyabb-vastagabb aranysárga sávok váltakoznak a sötét alapszínnel. A sárga színt az amfibol-azbesztnek vas-hidroxid által festett mállásterméke okozza. A nagyobbrészt mállott, aranysárga, sárgásbarna példányok neve tigrisszem. 

E kettős egyedüli fontos lelőhelye a dél-afrikai Oranje-folyótól északra fekvő Griquatown vidéke, hol átlagosan centiméter vastag lemezeik vörösbarna, okkersárga jáspispalák repedéseit töltik ki. Indiában, Burmában, Nyugat-Ausztráliában és Észak-Amerikában szintén megtalálható.

Alkalmazása a mágiában: tűz, illetve föld elemű, (gyakran említik napkő néven), a Nap uralma alatt áll. A hozzá köthető kulcsszavak a következők: vizualizáció, látomások, a száraz intellektuson túlmutató mentális aktivitás, gondolatok, megelégedettség, foglalkoztatás, évszakok, nyár, nap (mint időegység); kiegyensúlyozott harmónia az ellentétek között, gyakorlatiasság, életerő, tetterő, belátás, méltányosság. A napfonat-csakrára, a gyökércsakrára és a szexcsakrára gyakorolt hatást. Arra sarkall, hogy aktív cselekvőként válaszoljunk a mindennapok kihívásaira, s minden körülmények között maradjunk nyugodtak, stabilak és belátóak.

A tigrisszem ösztönzi a mentális tisztánlátást, megvilágosodást, a logikus gondolkodást. Nyitottá teszi az elmét a paradoxonok felfogására, s így az több, akár egymásnak ellentmondó idea egyidejű tanulmányozására is képessé válik; a konfliktusokban ítélkezés nélküli megértést tanúsít. Segít átlépnünk a fekete/fehér, jó/rossz megközelítésen, s megérteni, hogy minden létező a mindenekfelett álló Egynek, a teremtő isteni szellemnek a megnyilatkozása, része. Ez a látásmód elengedhetetlen annak számára, aki egy magasabb tudás titkait kutatja, mert meg kell értenie, hogy a dolgok alapvető természetében számos látszólagos ellentmondás bujkál.

Az egyensúly köveként segít megtalálni a harmonikus középpontot, az arany középutat mindenféle szélsőség között. Közreműködésével a nézeteltérésekben mindkét oldalt egyformán átlátjuk. Kiváló segítőtársa a hivatalos közvetítőknek (nem riporterekre, hanem különböző, ütköző szituációkban dolgozó közbenjárókra gondolok - ügyvédekre, rendőrökre, bírákra, stb.). Ajánlatos magukkal hordoznia azoknak is, akik peres ügyekbe keveredtek, válófélben vagy letartóztatásban vannak. Konfliktushelyzetekben egyéni törekvéseinket összehangolja a másik fél szándékaival, találva azoknak egy közös nevezőt; s gyakran egyszerű megoldást inspirál. Megbékélteti az eltérő látásmódú, vallású, életfelfogású embereket, legyen szó ismeretlenekről vagy családtagokról, barátokról, szeretőkről. Az egyén belső érzelmi zűrzavarán is segít, lecsendesítve a szélsőséges megnyilatkozásokat.

Mindemellett energizálja a testet, hogy képes legyen teljesíteni az akaratunkat; az 1-3 csakrák ösztönzésével vitalitást, lendületet kölcsönöz nekünk, s gyorsítja az anyagcserét, sejtregenerációt. Mikor hosszú időn át megerőltetéseknek vagy egyéb nehézségeknek vagyunk kitéve (nem csak fizikai értelemben), a magunknál hordozott vagy magunkon viselt tigrisszem segít átlendülni a fáradtságon, legyőzni a félelmet. Az alsóbb csakrák indukálásán keresztül tetteinket megtölti kreativitással és világos szándékkal.

Az aranyfényt közvetítő ásványként segít ráhangolódnunk egy magasabb tudatosságra. Vele meditálva eljuthatunk a feltétel nélküli szeretet, a megvilágosodott tudás és befogadó kegyelem meleg aranyporral átszőtt világába. Az innen visszatérő 'utazó' nem akar egyszerűen csak lebegni az élmény nyújtotta boldogságban: tettekre akarja váltani mindazt a tudást és erőt, amellyel e felsőbb világbéli kalandozás megajándékozta (a szakirodalmi forrás a fentieket keresztény kontextusba helyezte, ami talán ki is csendül a szövegből, bár én nem tartottam szükségesnek ennél jobban kihangsúlyozni). A földre érkező napsugár erejét közvetítve a teremtő, alkotó energia hordozója. Segít, hogy személyiségünk teljessé váljon, megleljük test és lélek harmóniáját, hogy minden tettünkkel kifejezhessük a fölöttünk álló szellemi hatalom nagyságát.

A többi kvarckristállyal jól harmonizál. Moldavittal (meteorüveggel) kombinálva segít felülemelkedni azokon a problémás pontokon, amelyeken hosszú időre leragadtunk.

A belőle csiszol tükör a tudatalatti, intuitív elme gondolataira rezonál, a mágikus látomások tükrözője. A jólét és anyagi gyarapodás érdekében szőtt varázslatok fontos alapeleme (peridottal, jadekővel, opállal, topázzal, pirittel, mágensvasérccel kombinálva). Védelmező erőként szolgál a rosszindulattal, gonoszsággal szemben. A római zsoldosok kimondottan az ellenül foganatosított sötét varázslatok elhárítása érdekében hordták.

A szervezetben a vérre hat, életerőt generál. A belsőelválasztású mirigyek működését stimulálja, kiegyensúlyozza használója hormonháztartását.

Források:

Cunnigham, Scott: Cunninham's encyclopedia of crystall, gem & metal magic (Llewellyn, 2003)

Simmons, Naisha, Raven: The Book of Stones - Who They Are & What They Teach (North Atlantic Books, 2007)

Wikipedia angolul, magyarul

Shimmerlings

rokon-lelkek

Tegnap este leültem az íróasztal elé, és - Samhain apropójára - meghallgattam néhány alkalomhoz illő dalt. Ennél kifinomultabb ünneplésre nem volt lehetőségem, mert a bátyám és kedvese a szomszéd szobában aludtak. Miközben átadtam magam a zene sodrának, igyekeztem feleleveníteni az elhunyt rokonok, ismerősök képét, s egyik pillanatról a másikra magával ragadott egy vízió. Nem nevezhetném látomásnak, még kevésbé lélekutazásnak, de az bizonyos, hogy nem a tudatos képzelet műve volt.

Sötét erdőben találtam magam, ragyogó tűzkör közepén. A lángok barátságos, védelmező narancssárga színe életet és melegséget sugárzott szét. Rajtuk túl sejtelmes, homályba vesző vadon nyúlt el, ameddig a szem ellát. A fák között kékesen derengtek az éjszaka árnyai, a levegő hűvös és tiszta volt, szellő se rezzent, a fejem fölött pedig gyémántfényű csillagok miriádja hunyorgott.

Megértettem? vagy felismertem? hogy a holtak birodalma vesz körül, engem, az élet kápráztató fényétől körbeölelt, eleven halandót. Az anyagi valóság parányi bűvköre elenyészően aprónak és jelentéktelennek tűnt az éjszakai vadon végtelenségéhez képest. Mégsem éreztem azt fenyegetőnek, ellenkezőleg: tudtam, hogy gyönyörű, noha szépségeit nem engedi látnom a ragyogó lánggyűrű. 

Aztán megpillantottam őket a tűzkörön túl. Elsőként nagyapát, aki közel hat évvel ezelőtt hunyt el. Végóráin jószerével kopasz, törékeny, magatehetetlen öregember volt, most azonban úgy tűnt elém, mint annakidején: hajlott kora ellenére is egyenes tartású, energikus, karakán férfiként. 

Aligha nevezhetném magam szentimentális típusnak, és a halálán meglepő könnyedséggel léptem át. Az elmúlt években megfeledkeztem az iránta érzett ragaszkodásomról: a vele kapcsolatos emlékeimből fokozatosan kikopott az összetartozás eleven melegsége. Csak egy idős családtag volt, aki annak rendje s módja szerint eltávozott, az élet pedig zajlott tovább. Egyetemre mentem, tanultam, dolgoztam, szerettem és csalódtam, és a jelen nyüzsgő forgataga nem hagyott teret a múlt halk szavának. 

Most azonban váratlanul elöntött az a gyermeki bizalommal teli szeretet, ami hajdan is, ha megláttam. Megrázó élmény volt. Ugyan nem felejtettem el az arcát, a gesztusait, a hangját, de elfelejtettem az érzést, ami összekötött bennünket, s ami most elemi erővel tört fel bennem. Elsírtam magam, mert - először életemben - megértettem, mit jelent, ha valaki hiányzik. 

Aztán nagyapa mellett sorban feltűntek azok az idős rokonok, akiktől az elmúlt években búcsút kellett vennem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem voltak sokan: nagyapa fivére, nagymama nővére és bátyja, édesanyám nagynénje és nagybátyja. Mindannyian derűs, örömteli mosollyal néztek, amiből megértettem, hogy nem neheztelnek rám; annak ellenére, hogy a fiatalság minden énközpontúságával és érzéketlenségével átléptem az emlékükön. Arcukat színesre festettek a táncoló lángok, az élet lüktetését kölcsönözve nekik. 

A kör külső ívén lassan szaporodtak az alakok. Az elhunyt emberek után azokat az állatokat vizionáltam oda, akiket szerettem és elvesztettem, akiknek a halálát én okoztam, akiknek a sorsával nem törődtem. Úgy éreztem, abban a titkokkal teli, csodás rengetegben, amely az én aprócska tűzfészkemet övezte, jó soruk van, s talán már nem is gondolnak a hajdani életükre. 

Mostanság könnyen meghatódok, de az előző huszonnégy életévemben - vagy legalábbis az utóbbi tízben - rövid gyeplőre fogtam az érzelmeim. Ezúttal azonban az elfeledett gyász könnyeket csalt a szemembe. Mintha minden magamba fojtott, lenyelt, visszaszorított bánat ezekben a hónapokban törne ki belőlem, nem bírtam abbahagyni a zokogást.

A kör még mindig nem volt teljes, hiszen - hála az égieknek - kevés hozzátartozót vesztettem el. Ám egyszerre az alakok elkezdtek sokasodni. Százak gyűltek körém, hátrébb húzódva, mint a közvetlen családtagok, az arcuk homályban maradt, csak időnként világított meg egyet-egyet egy felcsapó lángnyelv, egy égbe szálló szikra. Voltak köztük férfiak és nők, idősek és gyermekek egyaránt, változatos történelmi korok viseletét sejtető ruházatban, hajviselettel, ékszerekkel. Az őseim voltak, sok tíz nemzedékre visszamenőleg: s bár a vonásaik rejtve maradtak előttem, s bár évszázadok választottak el bennünket, mégis éreztem a belőlük felém áradó erőt. Védelmezőn körbevettek, s én megértettem, hogy senki nincs egyedül ezen a világon. Valamennyiünkben hajdan élt emberek sokaságának emlékei, öröksége kering, amely időn és halálon túl is összeköt velük. Ez a kapcsolat hatalmas erőt rejt magába, s támogatást, biztonságot nyújt a legmagányosabb óráinkban. Amikor korábban az "Ősök" hangzatos és patetikus felemlegetésével találkoztam, úgy éreztem, némileg túlmisztifikálják a témát. Azt gondoltam, csak a modern, globalizált ember ösztönös gyökérkeresése meg némi nemzeti büszkeség áll mögötte. Most viszont megtapasztaltam, micsoda kincs, micsoda ajándék az ősökkel való közösség, s a rajtuk keresztül bennünk megtestesülő, évezredeken át töretlen, s az emberiség öntudatra ébredésének hajnaláig visszavezető örökség. Olyasvalami ez, mintha a kollektív tudatalatti óriás hálózatának nem csak az éppen élő emberek, hanem az elhunytak emlékei, tapasztalatai, gondolatai is részét képeznék. 

Szívmelengető érzés volt: s egyszerre azon kaptam magam, hogy örömömben sírok, egyidőben nevetve és könnyezve. Nem tudom szavakkal leírni azt a katarzist, ott és akkor pedig nem tudtam betelni vele. Végre megértettem, mit jelent emlékezni a halottainkra, s meghallani a szavukat. Végre megértettem, mivégre Samhain.