hold-szertartás

Tegnap annak rendje és módja szerint megünnepeltem a Holdtöltét.
Eleddig az esbatokat figyelmen kívül hagytam, legfeljebb a varázslataim megfelelő időzítésének érdekében követtem a holdfázisokat. Ezúttal azonban megadtam a módját az ünneplésnek. Habár a szertartás jócskán hagyott maga után kívánnivalókat (hiszen kezdő vagyok a műfajban), legalább tettem egy lépést előre.
Az oltárom - szerény és csöppet sem elfogulatlan véleményem szerint - igazán szép lett :) Mellékelek róla egy fotót. Sajnos a mennyezeti lámpa, no meg a vaku "kereszttüzében" nem mutatott igazán jól, ezért ma reggel is készítettem róla néhány felvételt - utóbbiak egyikét láthatjátok.
A rituálé másik, viszonylag korrekt eleme egy invokációval egybekötött imádság, amit az alábbiakban olvashattok.

Meghívlak, Istennőm, tiszteld meg körömet,
Hintsed szét fölöttem gyöngyharmat fényedet!
A Nap csókja ezüst ragyogás arcodon,
Csillagok szikráznak bársony palástodon.
Az éjszaka csendjét kezeidben tartod;
Hűvös érintésed hozzon édes álmot.
Ahogy hatalmad kiteljesedőben,
Akként növekedjék szereteted bennem!
Éji táncod tündökléssel tölti meg az eget-
Szenteld meg, áldjad meg ezt az ünnepet!

Oké, oké, nem egy költői remek, körülbelül 5 perc alatt csaptam össze, mikoris végképp eldöntöttem, hogy ma ünneplem meg a holdtöltét, nem pedig holnap, és nem is a Beltaine - rituáléval egybekötve. (Eleinte ugyanis efféle gondolatokkal játszottam. Nem készültem fel rendesen az estére, és az idő előrehaladtával mind jobban kétségbe esve igyekeztem haladékot nyerni. Végül azonban váratlan felindulásból elkövettem az esbatot. :D).
Wicca tükörkönyvembe részletesen lejegyeztem a szertartást, záróakkordként pedig a következő sorokat vetettem papírra:

"Ahogy – már a rituálé végeztével – üldögéltem az oltárom előtt, amelyet táncoló fénybe vont a teamécses és az égő gyertya lángja, elkeserítően magány tört rám. Úgy éreztem, hogy a szertartásom tökéletesen céltalan és értelmetlen volt, így, hogy csupán a magam kedvéért és a magam kedve szerint végeztem. Tudom, hogy ez a gondolat nem állja meg a helyét, de az érzéseit az ember nem tudja vaslogikával vagy különféle elméletekkel ráncba szedni

Aztán eszembe jutott, hogy ezen az éjszakán több száz hazai wicca ünnepli – kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanilyen módon – a holdtöltét. Ki egyedül, ki baráti körben vagy kovenben, ki a házában, ki a kertjében vagy a legközelebbi erdőben, ki nagy ceremóniával, ki csendesen és szerényen. És ha túltekintek Magyarország határain, több ezer, több tízezer külföldi zöldboszorkányt látok, akik ugyanezen – félig-meddig titokban tartott – rítusokkal hódolnak az Istennőnek. Így még ha magányos vagyok is – nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül."  

A rituális tér helyreállítása után a tetőablakomhoz léptem, és Holdanyára függesztve a tekintetem, arra kértem őt, hogy áldja meg valamennyi hittársamat, aki szívében tisztasággal, őszinte elkötelezettséggel és a szeretet eszméjével fellobogózva,  - vagy legalábbis a "ne árts" etikáját szem előtt tartva - gyakorolja a vallását. Imádkoztam, hogy jelenlétével szentelje meg valamennyiük rituáléját, és hallgassa meg fohászaikat. Aztán nyugodt álmot, békés, szorongásoktól mentes pihenést kívántam mindenkinek - legyen wicca, keresztény, buddhista, ateista, legyen értelmiségi, szakmunkás, hajléktalan, beteg, legyen rokonom, barátom, szomszédom vagy tökéletesen ismeretlen, legyen felnőtt vagy gyermek, ártatlan vagy bűnös, jó vagy romlott. Mert azt hiszem, mindannyian megérdemlünk néhány, gondtalan pihenéssel töltött órát, az Istennő csókjával a homlokunkon.

Legyetek Áldottak!

földanya, napatya

Cunningham javaslatára - és egyben saját késztetésre - igyekeztem meghatározni a magam Istennő - és Isten-fogalmát. Ahogy már írtam, általában Boldogasszonyként nevezem meg az Istennőt, és ilyen formában többnyire dús, termékeny földanyaként jelenik meg előttem. Kisboldogasszony a fiatal, hamvas és üde szűzleány, Nagyboldogasszony pedig a már középkorú, bölcs mosolyú, érett asszony.
Nem tudom, őseink hitvilágában e három megnevezés valóban három személyt, avagy ugyanazon személy három különböző megjelenési formáját takarta -e, de talán nem szentségtörés eképp felhasználnom.
Mindeközben rá kellett döbbennem, hogy nehéz összeegyeztetnem a 'Földanya' és 'Holdistennő' (mint "prototípusok") alakját. 'Földanyához' nagy általánosságban meleg színek, telt idomok, erős testalkat, mosoly-szarkalábas, vidám pillantású szemek, pirospozsgás arc társul. Ezzel szemben 'Holdistennő' számomra ezüstfehér, hűvös árnyalatokba öltözik, bőre és haja is sápadtabb, termete karcsúb (habát a Hold kerekdedsége éppúgy utal a gömbölyű női formákra), és az éjszaka sötétjében tündököl (szemben Földanyával, aki napsütéses mezőkön kóborol, esőben táncol, stb.).
Miután eljutottam e kettősség megfogalmazásáig, eszembe jutott a 'Vizek Úrnője' (mint prototípus), hiszen az Istennőhöz nem csak a föld, hanem a víz is hozzátartozik. Tengeristennőként ismét újabb alakban lépett elém, s ahogy egy kicsit utánagondoltam a témának, rájöttem, hogy a méltóságteljes, végtelen és nyugodt óceán és a cserfesen csobogó, fehéren habzó kristálytiszta hegyi patakok vagy a szélesen hömpölygő, termékeny árteret tápláló síksági folyók egyenként más és más istennőalakot rajzolnak ki. Egyszóval kezdtem amúgy istenigazából ráérezni a politeizmus mibenlétére, mi több, valóban elfogadni azt a tézist, hogy egy-egy istenség-csoport ugyanazon isteni személy több aspektusát jeleníti meg. Félreértés ne essék: eddig is hittem az igazát, de most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire könnyedén hasad szét egy univerzális Istennő-figura számos kézzelfoghatóbb, hétköznapibb, könnyebben jellemezhető, egy-egy minőséghez kapcsolódó alakra.
Ami az Istent illeti - nos, hát ott is hasonló a helyzet.
Egyfelől minden további nélkül el tudom képzelni őt, mint dicsőséges Napistent, legyen a neve Ré vagy Apolló. Többnyire aranyszínű hajjal és világos bőrrel vizualizálom, hogy színeiben is visszatükrözze a Nap lángolását.
Igen ám, csakhogy ezzel a hódító, előretörő, kiáradó, harcos isten-figurával szöges ellentétet mutat az "Erdők Istene" prototípus. Utóbbi számomra inkább visszahúzódó, csendes, mindig árnyékban van; kevésbé hódító (habár az erdők igenis képesek terjeszkedni, ha hagyják nekik - ám ez egy lassú, kitartó folyamat), de állhatatos, ereje a földben gyökerezik és szétárad az erdőségek minden fájában, bokrában, fűszálában. A vadállatok köréje gyűlnek. Nem az előretörés, hanem a megmaradás a fegyvere (egy erdő akár évtizedekkel a kiirtása után is képes regenerálódni a földben nyugvó magok segítségével, amelyek - fajtól függően - 50-60 évig is megőrizhetik a csírázóképességüket, várva a kedvező körülményekre.), nem támad, hanem védekezik és oltalmaz. Megjelenését tekintve: hosszú, sötétbarna haja van, bőre szintén barna, fején szerteágazó gímszarvas-agancsot visel. Alsósteste folytatódhat emberi lábakban vagy valamiféle patás állatra - kecskére, szarvasra - hasonlítóan.
A Napistent és az Erdők Urát tehát még nehezebb összeegyeztetnem, mint az Istennő különböző aspektusait, hiszen nem csak küllemükben, hanem jellegzetes tulajdonságaikban is erős eltérést mutatnak. Az egyéniségük mélyén lapuló alapvető vonások közösek, hiszen mindketten a termékenység, a férfiasság képviselői, s mindketten életet oltanak a földbe, majd táplálják teremtményeit - de ezen kívül szöges ellentétei egymásnak.
S akkor még nem beszéltem a tűzhöz kapcsolódó, túlfűtötten szenvedélyes Pán-figurákról.
Tegnap este ceruzát ragadtam, hogy lerajzoljam az Erdők Istenét, -hozzám az ő figurája áll a legközelebb - de, mint általában, a kép ezúttal is önálló életet élt. Az eltervezett alak helyett egy kifejezetten indián vonású, fekete hajú és barna bőrű fiatal istenség került a papírra, akinek széles terpesztésű és figyelemreméltóan ágas-bogas (tanultam trófeabírálatot :)) agancsai között fényesen ragyog a nap. Láttam már efféle ábrázolásokat, de soha nem tudtam átérezni az árnyas vadon és a vakító nap képzettársítását - most azonban valahogy helyénvalónak éreztem.
Hát ennyi.
Egyébként a Beltaine - rituálén gondolkodom (túlzás volna azt állítanom, hogy tervezgetem, de szándékomban áll). És mindeközben rádöbbentem, hogy a napokban kitelik a Hold, szóval egy esbat is esedékessé vált. Töredelmesen bevallom, eddig én bizony nem ültem meg a Telihold-ünnepeket, de most, hogy mindinkább elköteleződök a wicca hitélet mellett, időszerű változtatni ezen.

Legyetek Áldottak!
Hulló Eső, 2010-04-27

altató

Ahogy már említettem, elhatároztam, hogy saját imádságokat és énekeket fogok írni, már amennyire tőlem telik. Nos, az első el is készült, - egy hosszú, alkonyi séta szülte meg a dallamot, és a vén meggyfa súgta a szöveget. Az alábbiakban közlöm mindkettőt, gitár-akkordokkal kiegészítve. Néhány technikai tudnivaló: a kottából szánt szándékkal kihagytam a ritmus és az ütemek jelölését, hogy ki-ki kedve szerint tagolja; azonkívül tartok tőle, hogy nem tudnám helyesen visszaadni a dal lüktetését. Ami a pirossal jelzett hangokat illeti : tetszőleges dallamvariációk, illetve plusz szólamok - így is, úgy is alkalmazhatók. A kotta fölét írt akkordok az első versszakra vonatkoznak - majd látni fogjátok, hogy a többinek eltérő a kísérete. A szöveg összes fogyatékossága, giccses vagy hiányos volta az én hibám, én így érzem teljesnek, s természetesen megértem, ha másoknak nem tetszik. Ami a szöveg fölötti akkordokat illeti, sajnos ez a nyavalyás program nem fogadja el a space-eket, vagyis nem tudom a megfelelő szótagok fölé írni a megfelelő betűt, de azért ki lehet találni (a kotta segítségével könnyen), hogy melyik hova illik. A félkövéren szedett betűk hajlítást jelölnek, azaz ott egy szótagra két hang esik.

a a E/e E/e
Csillagok gyúlnak, utak indulnak,
a a E/E7
Éjszaka leple vár
a a E/e E/e
Csillagok gyúlnak, utak indulnak,
a G a
Éjszaka leple vár.

a a G G
Szellő se rezzen, illatos csendben
C C E/E7
Álomidő köztünk jár
a a G G
Szellő se rezzen, bársony sötétben
a e a
Álomidő köztünk jár

a a G G
Holdanyánk, kérünk, ne kelljen félnünk
C C E/E7
Hogy rossz álom szívünkbe mar
a a G G
Holdanyánk, kérünk, ne kelljen félnünk,
a e a
Hogy rossz álom szívünkbe mar

a a G G
Adj békét, csendet, új reménységet
C E/E7
Nyugalmat, mi betakar
a a G G
Adj békét, csendet, új reménységet
a G a
Nyugalmat, mi betakar

a a G G
Áldott a lépted, hó-fényességed
C C E/E7
Beragyogja az eget
a a G G
Áldott a lépted, hó-fényességed
C G a
Beragyogja az eget

a a G G
(Ha) őrködsz felettünk, eltölti lelkünk
C E/E7
Fényével a szeretet
a a G G
(Ha) őrködsz felettünk, eltölti lelkünk
C G a
Fényével a szeretet.

(c: Hulló Eső, 2010-04)

íme a videósegítség:

A dalt sok szeretettel ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, megfelelő arra, hogy az éjszaka leszálltával eképp köszöntse az Istennőt, és fohászkodjon nyugodt álomért. Alkalmazzátok szabadon, de ha közzéteszitek valahol, kérlek, jelöljétek meg a forrást, vagyis a pontos url-t, és a szerző nevét. Továbbá kategorikusan megtiltom, hogy bárki is pénzszerzési céllal használja fel!

boldog-szomorú...

Hamarosan itt a Beltaine vagy Beltane, azaz május 1.-je (ill. április 30.-a). Egészen megfeledkeztem róla, annyira az Ostara bűvöletében éltem: abba a hitbe ringattam magam, hogy még a kora tavaszban járunk, holott már túljutottunk az évszak felén, és nyakunkon az istenek násza. A minap a meggyfa alatt üldögélve jutottam e felismerésre, miközben hallgattam a virágok körül szorgoskodó méhek százainak zsongását. Mezítláb voltam: talpamat a fa hűvös, száraz kérgére meg a meleg földre simítottam, tenyeremmel a frissen nyírt fűszálakat simogattam. A tekintetem a fehér virágok fátyolán át a szikrázóan kék égen kalandozott. Körülöttem mindenütt lázasan virult a tavasz, az élet körforgása szerelemre érett, napsütéses, kiteljesedő fázisába lépett. Bizony magunk mögött hagytuk a március bátortalan, olykor még havas, olykor már meleg napjait, magunk mögött hagytuk a napéjegyenlőség körüli zimankókat, a fagyos földből kibújó keltikéket és hóvirágokat, az épp csak erőre kapó, kamasz Napot és a félénk, hűvös és tartózkodó, szűzi Földet. Egy hét múlva elérkezik a szerelem és termékenység ünnepe, aminek voltaképpen örülnöm kéne, de ami mindennél elevenebbül emlékeztet rá, hogy egyedül vagyok...

lélektárs 2

Nos, íme a bölénytotem jellemzése. A fordítást a google nyersfordítása alapján végeztem, mivel saját angoltudásom igen csekély, s sajnos maradtak benne értelmetlen mondatok :(

Azoknak, akik bölény totemmel rendelkeznek, a szent utat kell járniuk, minden életút kiteljesedését.(?). Semmit nem érhetnek el a Nagy Szellem támogatása nélkül, de meg kell találniuk magukban az alázatot ahhoz, hogy segítséget kérjenek tőle, s aztán hogy hálásak lehessenek az ajándékaiért. A bölénytotemen keresztül mély kapcsolatot építhetnek ki Földanyával, s a totem ösztönözni fogja őket a veszélyeztetett fajok védelmére. Erős jellemet és független szellemet alakít ki bennük. [...] A bölény reprezentálja számunkra a mindenütt jelenlevő bőséget, ha tiszteljük az élővilágot átszövő kapcsolatokat. A bőség ott rejlik a teremtés minden részében. A bölény a hála, az imádság és a dicséret szimbóluma. Akit e szellem kísér, imádkozzon minden teremtmény szükségleteiért, a harmóniáért, és mondjon hálát az ajándékokért, amelyeket már megkapott.

A bölény által vezérelt személy általában békés, gyümölcsöző és gyakorlatias; erősségei és gyengeségei felületes ismeretség esetén egyaránt rejtve maradnak (?).. Erős, kitartó, sokat bíró, de nincs igazán tudtában, milyen hatást gyakorol a környezetére, a többi emberre. Jól teszi, ha kerüli a harcot, veszekedést (amennyiben konfliktushelyzetbe jut), és nem szabad úgy értelmeznie az önvédelmet, hogy az feljogosít a mások elleni pusztító, romboló tevékenységekre, magatartásra.

Egyesek lassúnak tarthatják, vagy a tekintetét túl üresnek, túl meredtnek vélik [hozzáfűzés: szinte mókás, hogy ez valóban megesett velem - nem egy táncpartnerem tette szóvá, habár nem bántó célzattal, hogy meglehetősen bambán nézek :)], ám ezt a tényt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja.(?). Engedelmes, és szívesen halad együtt a tömeggel önvédelmi célból, vagy igyekszik részévé válni egy társadalmi közösségnek, csoportnak. Néha elveszti a csapatösztönét. Lassan mérgesedik fel, de nem tudja visszatartani a dühét, ha az már feltámadt. Ápoló és adakozó természet. Az élet iránti tisztelet igen erős benne [...].

A szerelemben a bölény mindenkit maga elé helyez: inkább igyekszik vigyázni másokra, mint magára. Megpróbál mindenkit elégedetté és boldoggá tenni, miközben elveszíti önmagát a család, a barátok, a gyermekek, a munkahely kollektív igényei között. Annyira kívánja a békét és a nyugalmat, hogy legszívesebben elkerülné azokat a kockázatot jelentő, komoly kérdéseket, amelyek a társa jövőképére, családtervére, elkötelezettségére, munkájára, a szerelmük tartósságára vonatkoznának.

Spirituális értelemben a bölény-totemmel rendelkezők más birodalmakban élnek, ahová csak néhány földi halandó vethet futó pillantást, s amiről legtöbbünk csak töredékes tudást szerezhet. Tetszik vagy nem, a bölény isteni hírnök. A bölény-totemmel rendelkezőnek meg kell értenie és át kell adnia az üzenetet, e célnak szentelje életét, különben egész biztosan áldozatokat kell hoznia miatta és érte. Tisztán látni, hogy ápoló, gondoskodó személy, ez végül meghatározó lehet az életére, egészségére és halálára.

A bölény számos indián törzs kultúrájában a bőség szimbóluma. Húsát megették, bőréből ruhákat és sátorponyvát, takarókat készítettek, csontjaiból és inaiból a túléléshez szükséges használati tárgyakat fabrikáltak, patájából szaruenyvet főztek ki, s azt használták ragasztónak. A lakoták hagyományai szerint a Fehér Bölényasszony adta nekik a szent pipát, és vele együtt az ígéretet, hogy a bőség oly hosszan megmarad, amíg csak a pipa füstje elviszi imáikat a Nagy Szellemhez, és tisztelik őt minden megjelenésében, azaz a természet minden teremtményében. A bölény azon dolgok tiszteletét, különleges szeretetét jelképezi, amelyeket Földanya kínál a gyermekeinek. A bölény jelzi a pillanatokat, amikor ismét megtaláljuk az élet értelmét, a béke értékét, amikor hálát adhatunk mindazért, amink már van, és meglátjuk a tiszteletreméltó szentséget minden útban, bármennyire különbözzenek is a miénktől.

A bölény az erőt és az állóképességet testesíti meg. Ha bölénnyel álmodunk, az azt szimbolizálja, hogy jelet kaptunk egy új vállalkozás megkezdéséhez, amelyet a bölényszellem támogat.(?) Ha gyakran magunk elé képzeljük, erőt sugároz belénk, és képességet, hogy elérjük a céljainkat.

Ha a bölényt választottuk – vagy fogadtuk el – totemül, arra fog ösztönözni, hogy töltsünk minél több időt házon kívül, a természetben. Arra törekszik, hogy segítsen létrehozni egy szilárd kapcsolatot a Földanyával, és megmutatja, milyen úton dolgozhatunk a veszélyeztetett lények kihalásának elkerülése érdekében. A bölényszellem lelkierővel és szilárd jellemmel ajándékoz meg, s olyan független személyiség kialakulását segíti elő, amely mindenekfölött díjazza a szabadságot.

[...]

A bölény nagy feje egy magasabb rendű intelligencia jelképe, erős teste pedig a földhöz köti. Ennek folytán egyesítő erőként, kapocsként funkcionál az evilági és az isteni szférák között, és arra tanít, hogy a helyes cselekedethez mindig társítsuk a megfelelő imádságot és fordítva.

A bikák és a tehenek is szarvat viselnek, válluk pedig púpos. A szarvak a fejből nőnek ki, ami azt jelképezi, hogy a gondolatainkat ki kell terjesztenünk az égiek felé. Ez a magasabb intelligenciával való kapcsolat jelképe. A púpok gyakran a szervezetben tárolt energia szimbólumai. A bölény púpjai a vállain nyugszanak. Az ember a vállán hordozza a személyes energiát, s önmagát a kezén keresztül fejezi ki. Akármit érintünk vagy fogunk meg, az érintkezésbe kerül a vállon tárolt személyes energiával. A vállak felelősséget vagy örömöt hordoznak. Bármi van bennük, az megnyilvánul a külvilág felé. A bölény arra tanít, hogyan szüntethetjük meg a terheinket azáltal, hogy az energiát egyenletesen használjuk fel/oszlatjuk el..

Amikor vészhelyzetbe kerülnek, a tehenek védőkört képeznek a borjak köré, a bikák pedig a tehenek köré. Ez jelképezi a bölények kölcsönös tiszteletét egymás iránt, valamint védelmi ösztönüket és az élet tiszteletét.

A síksági indiánok számára e növényevő az élet szentségének és a bőségnek a jelképe. Az életet ajándékozta másoknak azáltal, hogy feláldozta önmagát. Húst – élelmiszert – ruházatot és menedéket biztosított nekik. Amikor a törzs készen állt a bölényvadászatra, hálaimát ajánlottak fel a Nagy Szellemnek. A vadászat után szertartást végeztek, hogy kifejezzék tiszteletüket a bölény szelleme előtt. A bölény támogatása nélkül ezek a törzsek nem maradtak volna fent a kemény telek során.

Hogy a sok jón túl a bölény árnyoldalairól is szóljunk: bizony veszélyes és kiszámíthatatlan lehet, ha provokálják. A bölénytotemmel rendelkezőknek emlékeztetniük kell magukat arra, hogy meglássák mindenben a jót és ne engedjék a frusztrációikat eluralkodni a bensejükben. A napi rendszerességgel művelt Tai Chi, jóga, vagy harcművészet segít levezetni a felgyülemlett feszültséget, kiengedni a gőzt.

A bölény emlékeztet bennünket, hogy mindenért, amink van, köszönetet mondjunk, hogy tiszteljünk minden életformát és megtaláljuk saját magunkban az isteni esszenciát. Az egyenlőség, az áldozat és a szolgálat szimbóluma, megmutatja, hogy élhetünk egyetértésben, elfogadó és örömteli állapotban. Segít megszabadulnunk az önsajnálattól, keserűségtől, s ráébrednünk a bőség tudatára.Ugródeszkát biztosít a szellemi-lelki-fizikai egészség visszanyeréséhez, s hogy ismét kapcsolatba kerülhessünk Földanyánkkal és Égatyánkkal.  

lélektárs

Nem bírom tovább, írnom kell Róla.
A nagybetű -mondhatnám, természetesen és sajnos - nem az Álomlovagot jelenti, hanem egy még annál is különlegesebb és fontosabb személyt.
Nem hittem volna, hogy a vele való találkozás ilyen módon ki tud zökkenteni azon eszmei keretek közül, amelyekbe beástam magam. Pedig még csak nem is mond ellent nekik. Hiszen ki tiltja meg egy wiccának, hogy toteme vagy erőállata legyen? Én magam is olvastam a KWHE fórumain számos sorstársam bejegyzéseit. Ami azt illeti, idővel rádöbbentem, hogy alig akad boszorkány szellemi vezető vagy totemállat nélkül. Nem beszélve arról, hogy az állatalakú segítő (familiáris), amelyet a keresztény ihletésű traktátusok természetesen démonikus eredetűnek jellemeznek, a boszorkányokkal kapcsolatos hagyományok szerves része. 
Régóta, egész kicsiny gyermekkorom óta foglalkoztat a samanizmus, de hogy nekem is lehetőségem van megtanulni a révülés technikáját, s találkozni a szellemvilág képviselőivel, annak a realitása csak nemrég tudatosult bennem.
A nyári, bösztörpusztai fiesta, valamint vagy 6-8, a samanizmusról szóló könyv elolvasta után lázasan tervezgetni kezdtem a saját dobomat. Szentségtörésnek érzem, de mégis leírom: rétegelt nyírfalemezből képzeltem el a káváját, s lóbőrből a bőrét. Továbbra sem tettem le az elkészítéséről, de egyenlőre még talonban hever.
Hogy még a dob kézbevétele előtt, s ráadásul teljesen spontán módon találkozhatok a totememmel, azt álmomban sem hittem. Nem mintha neki feltétlen szüksége lenne valamiféle segédeszközre, de hát bennem erősen összekapcsolódott a két fogalom.
Mégis, alig egy hete, egy egyszerű meditációs gyakorlat közben egyszercsak előttem termett... - én pedig annyira megijedtem szuggesztív erejétől, hogy visszavonulót fújva kihátráltam a vízióból, ami körülvett bennünket. Ezzel a szégyenteljes akcióval persze sikerült megsértenem.
Tudnotok kell, hogy mivel oly sokan rohangásznak medve, szarvas, farkas, sas, sólyom (és egyéb különleges, ritka és szép) segítő állatokkal, én tiszta szívből reméltem, hogy elkerülnek az efféle divattotemek, és valami egyszerű, hétköznapi és lehetőleg valóban az egyéniségemet tükröző állat kínálkozik a számomra. Szajkóra, sünre, netán varjúra vagy macskára gondoltam. A macska elcsépelt, tudom, de tény, hogy pompásan megértetem magam velük, és vannak rokon tulajdonságaink. Tavaly pedig néhány hétig neveltem egy varjúfiókát, ami, mit ne mondjak, felejthetetlen élmény volt. A szajkó éppúgy nagyhangú és szószátyár, mint én magam, a sün pedig bizalmatlan és óvatos, de a tüskéi alatt voltaképpen egész aranyos.
De hát a totemhez nem efféle tudatos megfontolások alapján vezet az út, ráadásul - szvsz - gyakorta inkább ő választ minket, mint fordítva.
Még valami: lehet, hogy helytelenül használom a szakkifejezéseket. Egyesek szerint különbség van a totem és az erőállat, a vezérlő szellem és a segítő között. Ráadásul mellénk szegődhetnek átmeneti tanítók is, épp, mikor szükségünk van az általuk képviselt bölcsességre. Számomra jelen pillanatban egy állatszellem testesíti meg ezen fogalmak mindegyikét, de hogy melyik kategóriába tartozik pontosan, azt egyenlőre homály fedi.
Ő pediglen - bölény.
Soha, de soha, egyetlen másodperc erejéig sem gondoltam rá. Eszembe sem jutott, hogy egyáltalán szóba jöhet. Hiszen nem tartozik hozzá a mindennapi valóságomhoz - itt, a Kárpát-medencében már hosszú ideje híre-hamva sincs. Európában ugyan honos, de annyira ritka és oly kevéssé ismert, hogy jóformán el is felejtkezik róla az ember. S ráadásul mi kötne engem hozzá? Nem hinném, hogy a tulajdonságaim bármiben is egy bölényre emlékeztetnének. Ikrek a horoszkópom, vagyis a levegő jegyében születtem, ez egyértelműen megmutatkozik a jellemvonásaimban. Igaz azonban, hogy nagyon sok föld-elemet hordozok, a megjelenésemtől kezdve a hobbijaimon és az érdeklődési körömön át a lelkialkatomig. Voltaképpen a föld és a levegő (egymásnak szinte tökéletesen ellentmondó) kettősségével jellemezhetem magam, és ez a szélsőséges dualitás gyerekkoromtól kezdve megmutatkozik. Lehet, hogy egyéniségem föld-aspektusának kifejezője a bölény?
Még azt sem tudhatom biztosan, hogy állandó erőállatom vagy csak átmeneti kísérőm-e, és ő sem veszi jónéven, ha erőltetni próbálom ezt a kérdést. Legutóbbi kapcsolatfelvételünkkor azzal zárta le a témát, hogy momentán szükségem van rá, s jelen pillanatban voltaképpen teljesen lényegtelen, hogy valóban a totemem vagy "csak" jelenlegi tanítóm.
Természetesen igyekeztem több információt szerezni róla: utánaolvastam hát az interneten, és egy angol nyelvű oldalon részletes jellemzést találtam. Azt végigfutva kicsit jobban megértettem, hogy lehetséges, hogy rokonságban állunk. Tény, hogy az ott leírtak egy része - például az erős természetvédő-környezetvédő szellemiség, a természettel való harmonikus és mély kapcsolat kiépítésére irányuló törekedés, az outdoor szabadidős tevékenységek preferálása, a gyógyító-szolgáló-közösségi szerepvállalás (amely elsősorban a gyerek-és kamaszkoromat jellemezte; az utóbbi években visszafejlődött s talán épp ezért vagyok olyan lelki kátyúban, amilyenben.), vagy a lassan feltámadó, de nehezen féken tartható düh és a levezetéséhez szükséges rendszeres testmozgás - valamelyest emlékeztet önmagamra. A jellemzést elolvasva könnyebb elfogadnom, hogy valóban bölény volnék... S remélem, hogy megfelelnem is sikerül majd az ezzel járó, korántsem elhanyagolható követelményeknek, kihívásoknak és próbatételeknek.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-04-21

harag

Van, amikor a düh elborít és felemészt. Van, amikor szeretnél a képébe ordítani a világnak, s aztán hangos durranással bevágni az ajtót, hogy kirekeszthesd magadból. Vagy magadat a világból. Apró különbség, de korántsem lényegtelen.
Tombolsz és szitkozódsz, és utálsz minden magad körül: a szobád pedáns rendjét, a nyitott ablakon beáramló illatos levegőt, a függönyt narancsszínűre festő napfényt, az émelyítően idilli madárcsicsergést, még az oltárod takaros szépségét is. Haragszol a macskákra, amiért olyan gondtalanok, haragszol a meggyfára, amiért hófehér virágokból álló menyasszonyi ruhája olyan foghíjas, haragszol a kutyádra, amiért annyi várakozással tekint rád, haragszol a szüleidre, amiért nem állnak glédában egyetlen csettintésedre, haragszol a nagymamádra, amiért azt hiszi, körülötte forog a világ és a szomszéd nénire, aki nem tud egyedül kezelni egy bankautomatát, haragszol még a levegőre is, amiért minden szippantással életben tart, és végtelenül, végtelenül haragszol - önmagadra.
Aztán rájössz, hogy a benned feltoluló túlfeszített indulatokat csak annak köszönheted, hogy elfelejtetted meginni a szokásos egy bögrényi orbáncfű-teát, és megalázottnak érzed magad, amiért a lelkiállapotod ennyire ki van szolgáltatva a szervezeted reakcióinak.
És végül lelkiismeret-furdalást érzel, amiért egy wiccához ily kevéssé méltó érzések kavarognak benned. Amiért képes vagy még az isteneidet is megtagadni egy ilyen napon, és képes vagy engedni, hogy a totemedet, lélektársadat prérifarkasok szaggassák. És még csak nem is bánod.

Hulló Eső, 2010-04-20

vitairat

Nem értek mindenben egyet Scott Cunninghammal, ami természetes, hiszen a wicca - szerencsére - elég sok egyéni szabadságot hagy a követőinek.
A véleménykülönbség főképp a technikai kérdéseket illeti - úgymint az egyes napünnepek megfelelései. Cunningham az Ostarához és a Beltaine-hoz a fehér színt rendeli, (persze friss hajtásokkal és idényvirágokkal kiegészítve), méghozzá oly módon nyilatkoztatva ezt ki, mint egyfajta szentírást. Jóformán szó szerint az állítja, hogy aki eltér ezen előírásszerű hagyományoktól, az nem a wicca követője. Nem tudom hova tenni ezt a sarkalatos kijelentést, hiszen az efféle dogmatikus szigor egyáltalán nem jellemző a zöldboszorkányságra, mi több, Cunninghamre sem, aki a legtöbb kérdésben igen nagyvonalú.
Én a fenti tavaszünnepekhez mindig zöldet társítottam, mint az élet, a megújulás és a felébredő természet színét, bár tény, hogy el tudom képzelni a fehér alapon zölddel ékesített oltár helyénvaló voltát is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy szentségtörést követnék el a zöld használatával. Ami az Imbolcot illeti, ahhoz Cunningham szerint fehér, zöld és fehér, vagy kék való, miközben én a legutóbb - az ünnep tüzes jellege miatt (hisz eredete az éltető Nap megerősödéséhez kötődik) pirosat alkalmaztam.
Igazából nem is a dekoráció ilyen vagy olyan jellegén van a hangsúly, hanem azon a kategorikus kijelentésen, miszerint a "wicca így csinálja és punktum". Szerintem is vannak a vallásunknak megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan tézisei, mint az isteni dualitás, a wicca intés vagy a természetbarát, természetvédő szemlélet, de hogy az egyes ünnepekhez rendelendő színek és szokások is ennyire kötöttek volnának, azt kétlem.
Annyira keveset tudunk valójában a wiccáról! Magyarországra csak igen keskeny szeletkéje jut el. Van körülbelül 6 darab könyv, amely úgy-ahogy elénk tárja a vallást, ezeket mindenki elolvassa, aztán vitatkozunk egymással, okoskodunk, fővünk a kis levünkben és belterjes elképzeléseket dajkálunk. Miközben a nyugati társadalomban, különösen angol nyelvterületen, százával jelennek meg forrásművek, és százával alakulnak boszorkánykörök, hemzsegnek a kovenek és ezoterikus boltok sokasága kínálja az eszközök széles választékát, addig idehaza egy kislétszámú egyház, néhány (az egyházba tartozó és attól független) koven és talán pár száz magányos wicca keresi a helyes utat a rendelkezésre álló kétségbeejtően csekély információ segítségével.
Persze aki tud angolul, azelőtt megnyílik a világ, hiszen hozzáférhetővé válik a külföldi szakirodalom és a különféle netes wicca portálok is, úgyhogy én csakis magamra vethetek, amiért úgy érzem, szűkös korlátok között mozgok. Azzal vigasztalom magam, hogy nyilván azok a wicca könyvek jutnak el kis hazánkba is, amelyek a kategória legjavát képezik, a legnépszerűbbek, s talán a legszínvonalasabbak [zárójelben egy megjegyzés két évvel későbbről: fittyfenét. Nos, oké, az igaz, hogy a legolvasottabb, legfelkapottabb irodalmak gyűrűznek be kis hazánk határai közé; de ezek korántsem a leghitelesebbek és legmegbízhatóbbak. Sokkal inkább populáris, könnyen forgatható és könnyen emészthető, mondhatnánk úgy is, "népszerűsítő" kiadványok - egy kivétel talán Buckland műve. Ergo, ha valakit tényleg érdekel a wicca spiritualitás, vallásgyakorlat és mágia, sürgősen tanuljon meg angolul és aztán essen neki az autentikus forrásműveknek. Zárójel bezárva.] Reménykedem benne, hogy ha azok alapján alakítom ki wicca szellemiségemet, akkor nem fogok nagyot tévedni.

Visszatérve Scott Cunnighamre, mindezeken túl feltűnik, hogy milyen hevesen és keserűen támadja a kereszténységet. Szeretném azt hinni, hogy elég bölcs és érett ember ahhoz, hogy ne a gyermekkori dac szóljon belőle. Sok helyütt valótlan dolgokat állít, legalábbis ahhoz mérten, amit én, mint "tősgyökeres keresztény", megtapasztaltam. Például hogy a keresztény Isten haragvó, kegyetlen és büntető lenne; hogy a hívei nem fordulhatnak hozzá közvetlenül, csak papjain keresztül; hogy a nőknek semmi szerepe nem lehet az egyházban; hogy mindenkit, aki más vallás követője, örök kínszenvedésre kárhoztatna. Nem mondom, egykor (nem is olyan régen) az egyház valóban ilyennek ábrázolta, jellemezte Jahvét -  de az utóbbi évtizedek a tekintetben is üdvös változásokat hoztak. A mai keresztény társadalom sokkal nyitottabban gondolkodik. Mai követőinek felfogásában Isten az a szerető, megbocsátó és elfogadó Atya, akit Jézus szavaiban megismerhetünk. Hogy a hívek ne fordulhatnának hozzá eleven, személyes kapcsolat révén, nos, rég túlhaladott gondolat. És ami a nők szerepvállalását illeti, hát mindannyian tudjuk, hogy vannak keresztény egyházak, ahol nő is lehet lelkipásztor, lelki vezető.
Nem szeretem, ha valaki elvakultságból vagy elfogultságból valótlant állít. A kereszténységnek, mint vallásnak és mint egyháznak egyaránt megvan a maga rengeteg hibája. Az egyház esetében nem mondhatok mást, minthogy kétezer éves történelme jóformán egyetlen, soha le nem mosható szégyenfolt, amelyet vallási háborúk, eretneküldözések, erőszakos térítéssel egybekötött népirtások, s az Isten nevében elkövetett válogatott rémtettek láncolata fémjelez. Tény, hogy Róma soha nem viselkedett méltón a hit szelleméhez, talán a kezdeti idők még üldözött keresztény ősközösségeit leszámítva. Mindez azonban nem feltétlenül igaz a krisztusi hit mai követőire és papjaira - legalábbis általánosságban. 
Persze Cunningham nyilván a saját környezetében átélt tapasztalatokra alapozva formál véleményt.Míg én a kereszténységet gyerekkoromtól kezdve pozitív, elfogadó, békeszerető vallásként éltem meg - addig meglehet, hogy Cunnigham a krisztusi vallásnak egy sokkal agresszívebb, sokkal fanatikusabb, intoleráns, dogmatikus arculatával találkozott a maga közegében, s épp ezért jogosnak érzi az általa megfogalmazott vádakat és kritikát. Talán ugyanez igaz azokra a hazai wiccákra is, akik fórumokon rendeznek kirohanást a kereszténység ellen. Sokáig azt hittem, csak a lázadók dühe fűti keserű megjegyzéseiket, de aztán rádöbbentem: nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én, hogy a keresztény vallás legjobb oldalával találkozzon.
Mindenesetre okos szerzők és okos boszorkányok sokszor hangsúlyozzák, hogy a wicca nem a kereszténység tagadása vagy ellenpárja, s ehhez képest mégis túl sok szó esik a két vallás szembenállásáról, s arról, hogy "miért jobb a wicca, mint a kereszténység". Nyíltan vagy szépen becsomagolva, de számtalanszor felparázslik a wicca-keresztény ellentét, (ahelyett, hogy a közös vonásokra koncentrálnánk), mintha nekünk mindenáron ellenfélként kéne megküzdenünk a krisztusi hittel. Hiába olvassuk oly sokszor, hogy a wicca -többek között- azért nem egyenlő a sátánizmussal, mert utóbbi a kereszténység ellensúlyozására, tagadására jött létre, míg a wicca létezett a kereszténység előtt, alatt és után is blababla (bocs a szarkazmusért) - mégis úgy harcolunk a kereszténységgel, mintha ezt kéne tennünk. Sokan mondják, hogy a wicca elfogadó és nyitott, s tiszteletben tartja a többi vallást -  ám annál kevesebbszer hallani a véleményt, hogy "hagyjuk már a keresztényeket békén, hadd menjenek a maguk útján, mi meg a magunkén." Jóval többször találkozni a "a keresztények micsoda bunkó, szűklátókörű, műveletlen népség, bezzeg mi wiccák" no meg " a keresztény Isten egy rohadék alak, bezzeg a mi Istennőnk és Istenünk, de jó is, hogy wiccák vagyunk, mennyivel értelmesebb vallás, mint a kereszténység" mentalitással. ( Megjegyzem, ezek nem konkrét idézetek, s ilyen formában talán el sem hangzanak sehol, ennek ellenére az általuk kifejezett szemléletmód sokszor hallatja a szavát.) 

Ha a wicca valóban olyan toleráns, s ha valóban nem feladata, hogy versengjen a kereszténységgel, hogy ellentéteket húzzon maga és a krisztus-követők között, akkor miért nem tudunk végre elszakadni ettől az ostoba berögződéstől?
Persze a múltban a pogányság képviselői ugyancsak sokat szenvedtek a kereszténységtől, s kései utódaik joggal táplálnak némi ellenérzéseket az egyház iránt. Teljes joggal. De mégis, talán jobb volna továbblépni, hagyni , hogy a sebek begyógyuljanak, és nem adni-kapni újabbakat.

Hulló Eső, 2010-04-18

napi vallásgyakorlat

Már régóta gondolkodom azon, hogy ki kéne alakítanom valamiféle mindennapos hitgyakorlatot. Igaz, újabban esténként meditálok, de nem annyira spirituális céllal, inkább csak hogy ellazuljak, kiengedjek egy kicsit. Napközben sokszor eszembe jut az Istennő és az Isten: ha a nyiladozó meggyfavirágokra vagy a konyhakertben zöldellő hagymaszárakra nézek, ha a paprikapalántáimnak dudorászok, biztatva őket, hogy bújjanak végre elő, ha látom az esőből visszamaradt tócsák tükrén megcsillanó napfényt, ha érzem a szelet. Az élővilág örök körforgásában lépten-nyomon megnyilvánul jelenlétük, gondoskodó szeretetük. Mindannyiszor kapcsolatba kerülök velük, amikor elültetek egy szem krumplit, amikor karóhoz kötök egy gyenge szárú tulipánt, amikor kihúzkodom a nemkívánatos elemeket a virágágyásból. De úgy szeretném reggelenként és esténként méltóképpen köszönteni őket! Azonban még nem találtam ehhez megfelelő kereteket.
Keresztényként könnyű dolgom volt - számtalan hangulatos, bensőséges, fülbemászó dallamú és egyszerűségében is szép szövegű ének állt a rendelkezésemre (elsősorban a karizmatikus megújulási mozgalom dalaira gondolok). Megfordult a fejemben az ötlet, hogy valamelyikhez írok egy, a wicca hitvallást tükröző szöveget, de hát az mégsem az igazi :).
Mindent összevetve sok szempontból könnyebb volt kereszténynek lenni. A krisztusi vallásnak kiterjedt és stabil "infrastruktúrája van", ami alatt nem csak a templomok hálózatát értem, hanem minden egyéb tartozékot: énekeket, imákat, papokat és szerzetesrendeket, zenekarokat, oktatási intézményeket, ifjúsági - és felnőtt közösségeket, segélyszervezeteket, társadalmi és kulturális hátteret. Egy vallás aktív gyakorlása sokkal könnyebb, ha a családi, baráti vagy templomi közösség húzóerőt biztosít, ha van egy lelkivezető, aki utat mutat, ha vannak szabályok és előírások, amelyekhez igazodhatunk, ha megszokott szertartásrendet követünk, ha fohászok és dicsőítések széles tárháza áll a rendelkezésünkre, a klasszikus középkori imáktól kezdve az ifjúsági énekeken át a gyerekdalokig. A wicca e tekintetben még gyerekcipőben jár, s mentalitásából fakadóan soha nem is fog olyan erőteljes irányító hatást gyakorolni híveire, mint a kereszténység. Ahány wicca, annyi módja a vallásgyakorlásnak, s -egy-két lényeges kitételt leszámítva - annyi különböző felfogás a hitünk mibenlétéről. A kovenek tagjainak azonban megvan az az öröme, hogy egy közösséggel megosztva ünnepelhetik az isteni párt - míg a magányos hívő minden tekintetben magára van utalva. Nemcsakhogy nem tartozik semmiféle wicca csoporthoz,- gyakran nem is ismer más boszorkányokat. Olykor én is fájón hiányolom a hasonszőrű társaságot, barátokat. A sors különös fintora, hogy míg egyetemre jártam, több wicca, illetve pogány ismerősöm is akadt - ám ekkor még alig tulajdonítottam ennek jelentőséget. Ugyan már nyiladozó szimpátiával és óvatos érdeklődéssel tekintettem a Mestreségre:), nem mertem megtenni az első lépéseket az úton; s ezért a gyakorlott boszorkány, illetve elkötelezett asatruer évfolyamtársaimmal sem beszélgettem róla. Mostanra pedig az élet távolra sodort egymástól bennünket.
Örülnék neki, ha találnék egy-két, a közelemben lakó wiccát, de félek is a kapcsolatfelvételtől. Az áttérés bizonytalan időszakában ugyancsak letöri az ember lelkesedését, ha az övétől szögesen eltérő gondolkodásmóddal találkozik, ami alkalomadtán (nem is kevésszer) némi fölényes elnézéssel társul. És legalább ugyanilyen elkeserítő, ha a wiccáról vallott felfogásunk egyezik, de emberileg nem jövünk ki egymással. Ahogy közvetetten tapasztalom, sokan azért fordulnak a wicca felé, mert a varázslás érdekli őket (sokszor etikai megkötések, alapelvek nélkül), mert lázadni akarnak a környezetük által rájuk erőltetett értékrend, vagy úgy általában a világ ellen, vagy mert mindenféle ezoterikus irányzatot mohón habzsolnak, hogy aztán azok fejfájdítóan zűrzavaros szinkretizmusban ötvöződjenek. Mindegyik típustól inkább távol tartom magam, mintsem hogy a velük való találkozás aláaknázza a lelkesedésemet.
Szóval, a kör bezárult, visszajutottam a kiindulópontra: egyedül kell kialakítanom a napi szintű és a kiemelkedő ünnepekhez kapcsolódó vallásgyakorlatomat, ami nem kis feladat. Olyan imákat akarok fogalmazni, amelyek kifejezőek, őszinték és mélyérzésűek, legalábbis számomra. Amelyek mentesek a sablonoktól és bugyuta szófordulatoktól, a kínrímekről nem is beszélve. Amelyek - az én meglátásom szerint - méltóak az isteneimhez.
Csak ne lenne ennyi függőben maradt projekt - gondolok itt most a pentagrammra és az Árnyak Könyvére. Bár én úgy látom, e folyamatok nem félbemaradtak, hanem egyfajta érlelődési fázisba léptek. Ahogy a bor is csak nemesedik az idő múlásával, úgy a szándékaim, a tetteim és elképzeléseim is fokozatosan kiforrnak, letisztulnak, s végül formát öltenek. Remélem. :)

Áldás!

Hulló Eső, 2010-04-16

after rain...

állítsátok meg a világot...

"Stop the world!I want to get off."

Hogy ne tűnjek túlontúl önelégültnek, beismerem, nekem is vannak pocsék napjaim. Például ez a mai messze a legrosszabb volt az elmúlt évek távlatában. Überelte azokat az idegőrlő heteket, amikor sorsdöntő vizsgákra készültem, és miközben kétségbeesetten próbáltam memorizálni az anyagot, egyre csak a csúfos bukásról vizionáltam. Túltett magukon a vizsganapokon is, amikor a hányingerig fokozódó rosszulléttel küszködve vártam, hogy sorra kerüljek. Túltett a családommal folytatott összes ostoba és kínos beszélgetésen, amelyek a "kész van már a diplomamunkád?", valamint a "na és mi a helyzet a fiúkkal?" témakört pedzegették. Messze maga mögött hagyta a kulcscsonttörést, lórúgást, azt a februári hétvégét, amikor repedt lábujjal síeltem és falat másztam, ami aztán megbosszulta magát, és azt is, mikor a két évvel ezelőtti gerecsei sólyomfészek-őrzés során úgy összecsíptek a vadrüh-atkák, hogy belázasodtam.
Vannak olyan reggelek, amikor jobb lenne nem fölkelni. Vannak napok, amikor bármibe kezdünk, csakis rosszul sülhet el. Ilyenkor érdemes félrevonulni egy csendes sarokba és kivárni, míg elmúlik a balszerencsénk.
De milyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy közeleg? Én teljesen gyanútlan voltam. Az volt az első hibás lépés, hogy kimásztam az ágyamból. Onnantól kezdve csak romlott a helyzet.
Fél órával az ébredés után már olyan ideges voltam, mint egy felspannolt pulyka. Beugrott a nővérem, és hosszan lamentált azon, hogy miért nincs pontos menetrendünk a délutánt illetőleg, amikoris a legkisebb lányára kell majd felügyelnünk. Még szerencse, hogy meglapultam a szobámban, különben alighanem ordítani kezdtem volna vele. (Szép kis wicca mentalitás, mi?) Elvárja, hogy egyetlen csettintésére ugorjunk, a családunk úgy forog körülötte, mint a bolygók a Nap körül, nélkülünk egy lépést se tudna tenni, és mégis: örökké elégedetlen, soha nem elég neki mindaz a segítség, amit kap. És mielőtt még kegyetlennek vagy egyoldalúnak gondolnátok, nekem van igazam és punktum.
Aztán elment, hála az égieknek, és fellélegeztem, de nem sokáig, jött a következő malőr. Nem tudtam bejelentkezni egy számítógépre, ahonnan adatokat akartam áttölteni a sajátomra, ráadásképp a bénázás közben alighanem tönkretettem egy másik ember munkamenetét.
Azt az Enya-számot körülbelül harmadszori nekifutásra sikerült értelmes formában közzétenni itt a blogban, de már ez sem jelentett sikerélményt, mert az első két próbálkozás kudarca túlságosan kiborított. Utána újfent megkíséreltem kapcsolatba lépni a távoli géppel - ezúttal sikeresen - ám miközben ezen ügyködtem, elnéztem az órát és lekéstem egy buszt.
Elkezdtem másolni a fájlokat, és ebéd után bebuszoztam a városba. A könyvtárban persze nem azokat a köteteket vettem ki, amelyeket szerettem volna. Mire hazaértem, kiderült, hogy a másolás 35%-nál elakadt, mert időközben valaki előzékenyen letörölte a kiválasztott fájlokat. Ráadásképp az internet-kapcsolatom érzékeny lelkivilága is megsínylette a durva beavatkozást, és összeomlott. Gép kikapcs; gép újraindít.
Bevallom, ezen a ponton sírva fakadtam, ami aztán üvöltős bömböléssé fajult. Nem vagyok büszke rá.
Ezt követően chipsbe és narancslébe fojtottam a bánatom, és a Grace klinikán vészeltem át a délutánt. Iskolapéldája voltam a pótcselekvés gyanánt rosszullétig zabáló, magatehetetlen és depressziós fősulisnak.
Persze három csomag krumpliszirom után még vacsoráztam (hadd durranjon szét a gyomrom végképp), aztán, három és fél hónapnyi diéta után ledöntöttem hat deci kakaót. És persze rosszul lettem tőle. Ami végképp nem ér, mert eddig a kakaó volt az univerzális gyógyír összes lelki sérelmeimre. Legalább néhány korty erejéig újra ötévesnek érezhettem magam.
Most itt ülök a gép előtt, akkora hassal, mintha várandós volnék, és egy tökéletes csődsorozattal a hátam mögött. És várom, hogy elérkezzen a megváltó fordulat. Mesebeli változásban reménykedem. De persze "segíts magadon, az isten is megsegít" - amíg én magam nem lépek a változás útjára, addig a dolgaim sem fognak javulni. Csak hát olyan nehéz, olyan félelmetes! Nem lehetne mégis inkább visszamenekülni a gyerekkorba?

Hulló Eső, 2010-04-14

enya: it's in the rain...

Hulló Eső, 2010-04-14

himnusz az esőhöz

Illatod megtisztítja a levegőt
Halk zenéd elzsongít, elringat
Maga az élet vagy, minden csepped áldás
A föld szomját oltod, táplálod teremtményeit
Puha, szürke fátyolba burkolod a tájat
Nyirkos köd szövődik az erdő fái közt
Nedves hasú fellegek ölelik át a dombokat
Csendet és nyugalmat hintesz szét
Üde frissesség az ajándékod
A zöld fénylőbb, elevenebb az érintésed nyomán
Az élet erőre kap, lüktetése fokozódik
Földanyánk szíve gyorsabban dobog
Dícséretedet zengik a madarak
Minden nyíló virág, minden eleven levél
Neked mond köszönetet
Eső vagy, örökké megújuló
Megújulást hozó, bőkezű
A tavasz könnye.

Hulló Eső, 2010-04-13

öröm

"Esőkirály, hatalmad vára áll...
Felhőd alatt táncolok, Esőkirály!
Fölém borul, úgy tornyosul,
Felnézek rád jámborul
Könnyeidben fürdetsz, Esőkirály..."

kételyek

Tegnap este - hosszú évek óta először - rámtört a félelem: mi lesz, ha a családom szembesül a wicca voltommal, és elítélően vagy kiközösítőleg reagál rá?
Nem verem nagydobra a vallási vonzalmamat, de a szobámban ott áll az oltár, a maga teljes pompájában. Nem is értem, hogy nem tette fel a kérdést egyetlen tesóm, unokahúgom, unokaöcsém vagy sógorom sem, hogy mégis mi az pontosan. Pedig nemigen lehet félremagyarázni: kultikus istenszobor, gyertya, ezüstkehely, csontok, szarvaskoponya, kagyló, évszakról évszakra változó díszítés, más és más oltárterítő, stb. Az az egy szerencsém, hogy a rajta levő holmik nagy része már azelőtt a szobám dekorációjának szerves részét képezte (méghozzá nagyjából ugyanezen összeállításban, csak épp egy polcon elhelyezve), hogy a wicca ösvényére léptem volna. Talán így kevésbé volt feltűnő a háziszentély kialakítása, ráadásul hosszú-hosszú időszakok teltek el úgy, hogy alig foglalkoztam vele. De az utóbbi másfél évben minden Napünnep alkalmával megtisztítottam és átrendeztem, az ünnep jellegének megfelelően. Mostanra szerintem csak a makacs önáltatás tartja vissza a rokonságot attól, hogy felismerjék az igazságot.
A probléma azért vetődött fel, mert a tegnapi családi traccsparti keretében az egyik nővérem kifejtette megingathatatlan nézeteit a maga szokásosan megfellebezhetetlen és végtelenül magabiztos stílusában (hogy a küszöbön álló választásokról, a melegfelvonulásokról vagy bizonyos pártok kétes hátteréről volt-e szó, már nem emlékszem, de nem is fontos). Mondhatnánk úgy is, hogy kommunikációs alapállása az "én tudom a legjobban, amit mondok, az úgy is van, ne szövegelj itt nekem, mert nincs igazad." . Meglehetősen harcias és erőszakos természet, s emellett teológus, hittantanár és egyházjogász egyszemélyben. Bele se merek gondolni, mi történne, ha a lebetonozott előítéletei közé becsöppenne a felismerés a kishúga vallásáról.
Nos, tegnapi szorongásaim közepette - életemben először - átéltem, mit jelent félni a megbélyegzéstől, a kiközösítéstől, a vallási előítéletektől, az emberi szűklátókörűségtől. Eleddig úgy gondoltam wicca voltomra, mint egy boldogító titokra, amely a lelkem egyik csendes és háborítatlan zugában szüntelenül ragyog, s időről időre feltölt energiával. Izgalmas és kalandos volt egy félig-meddig rejtett közösség félig-meddig rejtett szertartásait gyakorolni; de valahogy úgy fogtam fel, ahogy a gyerekek a játék biztonságát, miszerint nem kell számolnunk a felelősséggel, a tetteink következményeivel. Ha papás-mamást mímelünk az oviban, abból nem lesz véres szülés és aztán gyermekágyi depresszió meg morgolódás a vártnál kevesebb GYES vagy GYED miatt. Amíg gyerekek vagyunk, és csak eljátsszunk, imitálunk bizonyos élethelyzeteket, addig bizton számíthatunk rá, hogy a játék végeztével (természetesen alapos kézmosás után:)) anyu finom vacsorával vár, aztán átöltözünk, és máris mehetünk esti mesét nézni.
Felnőttként a tetteink következményeket vonnak maguk után, amik elől nem tudunk elfutni egy rég elmúlt gyermekkorba, amiket nem tudunk szappannak és vízzel eltörölni, amik után 'anyu' sem úgy néz ránk, mint addig. Azt hiszem, én tegnap szembesültem ezzel a felismeréssel amúgy istenigazából, és egy ugyancsak nyugtalan éjszakát köszönhettem neki.
Aztán ma reggel fél hétkor csörgött a telefonom, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, és nem bírtam visszaaludni. Kimásztam az ágyból, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy csak nemrég virradt meg. Az eget vastag, borongós-szürke felhőtakaró borította be, de Keleten valamivel a horizont felett vége szakadt, s a Nap épp ezen a keskeny, derült sávon függeszkedett. Gyönyörű látványt nyújtottak a komor mennyezet alól előtörő, aranyszínű sugarak. Némileg sajnálkozva gondoltam arra, hogy fényüket hamarosan elnyeli a kérlelhetetlen felhőpaplan.
Nem így történt. A Nap feljebb és feljebb kúszott: előbb bearanyozta a felhők hasát, majd utat törve közöttük az "ellenséges zónába" emelkedett, továbbra is töretlenül árasztva éltető fényét. S habár körülötte esőt ígérő fellegek hömpölyögnek, ő csak ragyogott rendületlenül.
Ebben láttam némi jelképes választ a félelmeimre, amit nem fogok szájbarágósan ecsetelni- ki-ki vonja le a következtetéseket. A lényeg, hogy ostobaság különféle depresszív elképzelések hatására előre rettegni attól, ami még meg sem történt, s közben megfeledkezni a hit erejéről s az istenek szeretetéről.

Áldás, békesség!
Hulló Eső, 2010-04-11

e kertemben egy madár...

Ahogy minden reggel, ma is körbejártam az udvart, hogy lecsekkoljam a hozzánk tartozó élőlények -állatok és növények- általános állapotát.

Az egyik nagy meggyfánkról az éjszaka folyamán letört egy vaskos, ám elszáradt ág. Szegény fa, bizony élete alkonyán jár, szelíd öntudata kihunyóban van. Mostanában minden találkozásunkkor búcsúzkodó szavakat suttogok neki, és ugyanakkor gyönyörködöm öregkori hajtásaiban, csekély számú, ám annál szebb rügyeiben. Félek tőle, hogy egy-két éven belül mindenestül ki kell vágnunk. Nehéz lesz végleg istenhozzádot mondani egy ilyen régi barátnak. Amióta az eszemet tudom, ott magasodott a kertünk végében, rajta tanultam meg fára mászni, rajta lengett az első hintám. Fénykorában a magasból alázuhogó vesszei a földig értek, kör alakú zöld falat vonva a törzse köré. Annyi meggy termett rajta, hogy a harmadát sem tudtuk leszedni - még a seregélyek és rigók serény közreműködésével sem :). A konyhakertben kibújtak a földből az első hagymalevelek. A citromfű friss hajtásokat eresztett. Egyre több és több ibolya hemzseg az árnyékos sarkokban. A tulipánok bimbói látványosan duzzadnak, némelyik minden jel szerint hamarosan kinyílik. A salátaboglárkák özönszerűen ellepik a kínálkozó nyílt foltokat. A vadszőlőn sötétvörös rügyek jelentek meg, és a kis orgonabokrokon már láthatók a fürtbe tömörült virág-kezdemények. Tucatjával virít a pitypang, nő a vérehulló fecsekfű és itt-ott ígéretes csalántövek is magasodnak. (A csalánt általában egy-két korlátozott termőhelyre szorítjuk vissza, de a teája miatt nagy becsben tartjuk). Sajnos a gyomok is előretörnek, a legmakacsabb (és legagresszívebb) a nagyra növő medvetalp.

Az aranyesőkön a virágok helyét lassan átveszik a levelek - résen kell lennem, nehogy túl magasra nyúljanak az új hajtások. Vérzik a szívem, amiért le kell majd vágnom a zsenge gallyakat, de ha teret engednénk féktelen növekedésüknek, hamarosan kezelhetetlenné válna az egész bokor.

A virágágyásaimban még nem mutatkozik sem a törpe bársonyvirág, sem a szarkaláb, sem a borzaskata - lehet, hogy túlságosan összetömörítettem a földet a magok fölött. Kicsit tartok tőle, hogy mivel nem ismerem meg a tőleveleiket, véletlenül kigyomlálom őket, így nemigen merek gazolni : várakozó álláspontra helyezkedtem. :).
A medvehagyma-csokrok, amiket hétfőn ültettem, nem állnak a helyzet magaslatán: egyre több és több levelük fonnyad el. Félő, hogy nem maradnak életben, de azért még reménykedem. Súlyosabb az állapota a fűzfánknak is, akit ismeretlen kórokozó támadott meg, s mivel nem vettük észre időben, a betegség csúnyán elhatalmasodott rajta. Lehet, hogy immár menthetetlen, ami szintén elég nyomasztó gondolat.
A macskák mindenhova elkísértek a "terepbejárás" során:), és közben szünet nélkül hancúroztak. Annyira kedvelem pozitivista életszemléletüket: mindenben meglelik a játék lehetőségét. Bármit teszünk az udvaron, szent meggyőződésük, hogy csakis az ő szórakoztatásuk kedvéért van. Ha biciklit szerelünk, ha tüzifát fűrészelünk, ha kapálunk, ott nyüzsögnek körülöttünk: mindent megszaglásznak, mindent körbejárnak, és mindig találnak valamit, amit arrébb lehet pofozni.
A macska egyébként is bölcs állat, nem strapálja magát. Eszik, játszik és pihen (mindig a legkényelmesebb helyen), nem stresszes, nem alázkodik meg, nem szolgalelkű, és nem önti el a mélabú, ha a gazdi ügyet sem vet rá (amint az egy kutya esetében várható). A jelszavai a kényelem és biztonság, s ugyanakkor érdeklődő, intelligens, és jól alkalmazkodik a változásokhoz. Példát vehetnénk róla :).
Három "hölgyikénk" mellett megjelent a "tiszteletbeli háziúr" is, vagyis egy megtermett fekete kandúr, aki nap mint nap levizitel nálunk, leginkább azért, mert a lányok odaengedik a kajához. A Kacor elnevezést aggattam rá (mégiscsak hívni kell valahogy), és a viszonyunkat leginkább a "jóindulatú fegyverszünet" meghatározással illetném. Ne kergetem el, mert tudom, hogy úgysem tudja teherbe ejteni a cicáinkat (mind ivartalanítva van - erre a lépésre kb. egymillió kiscica felnevelése és elajándékozása után szántuk rá magunkat), és négy macska vagy öt macska jóformán egyremegy az etetés szempontjából. Ő pedig tisztes távolból elviseli a jelenlétemet és szemmel láthatólag immár az "ismerős kétlábúak" kategóriájába sorol.
A reggeli körsétát végül is elégedetten zártam. Megállapíthatom, hogy újabb gyönyörű nap áll előttünk. :)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-04-09

árnyak könyve

A weblap-szerkesztés egy időre elvont a blogolástól, de ami késik, nem múlik.
Épp az "ajánlott irodalom" menüpont építgetése során döbbentem rá, hogy milyen rég olvastam utoljára a birtokomban levő, wicca témájú könyveket. Így aztán legott neki is láttam Scott Cunningham: Wicca (Budapest, Édesvíz, 2002) c. művének, és bevallom, sokkal nagyobb élvezettel forgatom, mint az első alkalommal.
Ezen túl nagy fába vágtam a fejszémet: eldöntöttem, hogy itt az ideje hozzáfogni egy saját Árnyak Könyve megírásának.
Szó mi szó, erre az elhatározásra jó egy hónapja jutottam el (hosszú éveken át tartó tépelődés, valamint jónéhány megkezdett, majd félbehagyott füzet után), és azonmód megvásároltam egy csomag (500pl.) nyomtatóba való papírt. Ezen a lépésen is heteket töprengtem, ugyanis szívem szerint halvány vajszínűt választottam volna, csakhogy az kis híján1500 ft-tal többet kóstált, mint a sima fehér. S habár az Árnyak Könyve bőven megéri a belefektetett pénzt, szűkre szabott anyagi lehetőségeim miatt az olcsóbb utat választottam. A történethez hozzátartozik, hogy tudtam magamról: ha nem vagyok tökéletesen megelégedve a munkám külalakjával, ugyanúgy sutba vágom, mint az előzőeket. A krémszínű papír pedig - bármilyen szép is - eleve határt szab a szöveg színvilágának, elvégre hogy festene rajta a pink kihúzófilc (nem mintha olyan sűrűn használnék effélét, de azért legyen meg a lehetőség) vagy a színes ceruzával készített rajz?
Egy szó mint száz, fogtam a paksamétát és halványszürke, vízszintes vonalakat nyomtattam rá. Ez sem volt egyéb, mint esztétikai szőrszálhasogatás: sajnos nem tudok üres lapra egyenesen írni, márpedig ha a soraim összevissza dülöngélnek, az éppúgy elvenné a kedvem, mint a fent vázolt színtani probléma :).
A vonalazás után egy könyvkötőhöz vittem a pakkot (no nem az egészet, körülbelül 350 lapot [utóbb ez súlyos hibának bizonyult]), aki kellemes középbarna műbőr kötésbe csomagolta. (Azon is hosszasan vívódtam, hogy ne zöldbe kötessem -e, hiszen az jobban illenék a wicca jellegéhez - ám a barna közelebb áll a személyiségemhez. Tény és való, hogy a non plus ultra verzió a halvány vajszínű lapok és a míves aranysarokkal díszített fenyőzöld fedlap lett volna :)). Kérésemre ezüstfehér jelzőszalag is került bele.
Most pedig itt áll az oltáromon, és várja, hogy végre belefogjak.
A sarkaira négy csiszolt ásványt helyeztem, hogy oltalmazzák a negatív behatásoktól. A keleti irányt és a levegő minőséget egy áttetsző hegyikristály, dél tüzét egy vörös jáspis, nyugatot és a vizet egy lila ametiszt (oké, tudom, az ametisztet ezoterikus vonatkozásban inkább tűz eleműnek szokás titulálni, de mégiscsak - egy lila kő előbb juttatja eszembe az óceánt, mint a napsütést, és punktum:)), északot és a föld elemet egy tigrisszem képviseli.
Én pedig egyre csak csodálom a Könyv tökéletességét, érintetlen tisztaságát és méltóságteljes külsejét, - de mindezidáig képtelen voltam rászánni magam, hogy megejtsem az első tollvonást. Pedig...! :)

Áldás rajtatok!

Hulló Eső, 2010-04-09

falóka

Puhh, ma veszedelmesen sokat ettem.
Az utóbbi három hónapban a 90 napos diétát gyűrtem, egész szép eredménnyel, de az elmúlt napokban - tekintettel az ünnepre - nem tartóztattam meg magam a kulináris élvezetektől. Habár nagyjából igazodtam az előírt táplálkozási formához, de a mennyiségek terén már sokkal nagyvonalúbb magatartást tanúsítottam. Ez aztán rádöbbentett arra, hogy az elmúlt években minő étkezési szokások rabja voltam (mértéktelen fogyasztás, megrögzött nassolás, stb.), és kénytelen-kelletlen beismertem: bizony nem csoda, hogy elhíztam. No ne gondoljatok a feneketlen bendőjű kis gömböcnek, de azért január elején még egy jó tízessel többet nyomtam, mint most. 168 cm-es magasságomhoz jelenleg (a legoptimistább mérés szerint ) 59,5 kg társul, ami valójában 60 - 60,5. Ezzel még meg is lennék elégedve, de ha a fogyó végeztével (ami mindössze 5 nap) visszatérek a korábbi tempóimhoz, akkor búcsút inthetek a lapos hasnak és kis fenéknek. Szóval máris vérmes elhatározásokat fogalmaztam meg, miszerint:
a,- mozogni fogok (torna és futás)
b,- a hét bizonyos napjain csak salátát vagy joghurtot vacsorázom
c,- nem fogom pukkadásig teletömni a pocim ebédnél
d,- nem fogok (annyit) nassolni
és így tovább...

No de azért a mai pizza-lakomát nem bánom :D

e-wicca

Fejest ugrottam az interneten fellehető wicca-birodalom feltérképezésébe, úgymint egyéni honlapok, kovenek website-jai, fórumok, blogok és üzleti portálok. Rá kellett döbbenem, hogy nem vagyok unikum a magam kis webnaplójával, no persze ez valójában nem újság a számomra :D.
Az előző nekibuzdulási hullámaimnak rendszerint az vetett gátat, hogy egy, a jelenlegihez hasonlóan felvillanyozott állapotban összeolvastam csomó mindent (könyveket, topicokat. stb), és annyi ellentmondással, burkolt gorombasággal, személyeskedő csörteváltásokkal, ego-párbajjal és zűrzavaros elképzeléssel találkoztam, hogy belefájdult a fejem. Félek, hogy most is ez lesz a vége, úgyhogy takarékra állítom magam - azt hiszem, a wiccáról amúgy sem a laptop képernyője előtt görnyedezve fogom megtudni a lehető legtöbbet, hanem ha - teszem azt- sétálok egy nagyot ebben a gönyörű, szeles-napos időben. Mert csodaszép, nemde?

Hulló Eső
2010-04-06

ostara

Ostara.

A megünneplését nem köthetem egyetlen naphoz vagy estéhez, mivel már a Gerecsében töltött hét során is sokat elmélkedtem a megtisztulás- megújulás témaköréről. Az a pár óra csütörtök délután, amit ragyogó napsütés fémjelzett, egy imát szült bennem. Hazatérve e fohász köré összpontosultak az ünnepi szertartásaim.
Minden részletről nem fogok beszámolni, legyen elég annyi, hogy alapos fürdés után a lehetőségeimhez mérten kicsinosítottam magam, és a tavaszt tükröző, bíbor virágmotívumokkal díszített, élénkzöld ruhát öltöttem. Ezt követően kisöprűztem a szobámból a tél során leülepedett negatív energiasalakot (önnön haragom, csalódásaim, csüggedésem, tehetetlenségem mindent átitató lenyomatát). A szentelést sós vízzel és fahéjas füstölővel végeztem el. Ezen a ponton talán közölhetem a varázsrigmust is, amit alkalmaztam:

" Megtisztítlak sóval, vízzel
Megszentelek hűvös füsttel
Tiszta szív, igaz szándék
Mindig szívesen látott vendég
De ki törne ellenemre,
E szobában nincsen helye
Ártó árnyék, rosszakarat
Parancsomra kívül marad! "

A szentelést követően gyertyákat gyújtottam az oltárom körül, a négy égtáj szerint tájolva, és invokáltam az Őrtornyok Urait. Az oltárt már előző este tavaszi pompába öltöztettem: a zöld oltárterítőn nagy zöld gyertya díszelgett, egy kecses, antik hatású vázában pedig csodabogyó, keltike és medvehagyma széplett. A rajta levő holmikat, mi több, mágikus tevékenységeim teljes kelléktárát és magát az oltárt is előzőleg megtisztítottam (minden értelemben), a helyét felsöpörtem és újra megszenteltem.
Letelepedtem a gyertyák alkotta körbe ( szánt szándékkal nem vetettem fel ennél bonyolultabban a varázskört - mindössze elmélkedni és imádkozni szándékoztam, ehhez pedig - érzésem szerint - a teamécsesek lobogó lángja is elég védelmet nyújtott. Máskor sokkal alaposabb előkészületeket teszek. ) Elcsendesedtem és sorra összegyűjtöttem magamban, majd papírra is vetettem mindazon tulajdonságaimat, szorongásaimat, amelyektől szeretnék megszabadulni. A papírlap másik felére feljegyeztem azon célkitűzéseimet, amelyekben haladást szeretnék elérni. A lapot az Istennő és az Isten kegyelmébe ajánlottam, megfüstöltem, majd pentagrammát rajzoltam rá sós vízzel. Ezt követően lejegyeztem a fohászomat is, amit, úgy vélem, szintúgy megoszthatok a blog olvasóközönségével:

" Ahogy a Nap elolvasztja a havat-
Úgy olvadjon le rólam is a jeges, rideg kéreg, úgy tűnjenek a múltba rossz tulajdonságaim

Ahogy a Nap átmelegíti a fagyott talajt-
Úgy melegítsen át engem is belülről a Szeretet fénye.

Ahogy a szomjazó Föld befogadja a tavaszi esőt-
Úgy fogadjam be én is mindazt, amiből lelki megújulásom táplálkozhat, erőt meríthet.

Ahogy a Nap szárba szökkenti a pihenő magvakat -
Úgy viruljon ki lelkemben a Szeretet megannyi virága, hogy aztán gyümölcsöket érleljen, amelyekből tartalékolhatok az ínségesebb időkre."

Az imán túl megfogalmaztam konkrét tennivalókat, elsősorban az életvitelem változtatásával kapcsolatban, amelyekkel előremozdíthatom a benső megtisztulást. Mindent az oltárra helyeztem, majd lezártam a szertartást és felszámoltam a varázskört.
Mindannyiótoknak kívánom, hogy sikerüljön magatokban meglelni a türelem, a szelídség, a segítőkészség, az önzetlenség, a belső béke, a derű és bölcsesség pihenő magvait, hogy azok a tavaszi záporok hatására kicsírázhassanak és virágba boríthassák a lelketeket.

Legyetek Áldottak!
Hulló Eső
2010-04-05

fohász

" Ess, eső, ess

Holnap délig ess

Zab szaporodjék,

Búza bokrosodjék,

Az én hajam olyan legyen,

Mint a csikó farka,

Még annál is hosszabb,

Mint a Duna hossza,

Még annál is hosszabb,

Mint a világ hossza! "

húsvét

Húsvét vasárnapja...

Talán a beidegződés miatt, vagy a családi szolidaritás jegyében, de bevallom, én is tettem ünnepi előkészületeket e jeles nap jegyében. Igaz ugyan, hogy a húsvéti hagyományok számos, a pogány tavaszünnephez kötődő szokást felkaroltak - elég csak a locsolkodásra vagy a tojásfestésre gondolni. Nemrég olvastam el egy amerikai történésznő, Rosalie David "Vallás és mágia az ókori Egypitomban" című, közel 450 oldalra rúgó tanulmányát. Egy mellékes bekezdésből kiderült, hogy a Nílus országában már az ókorban is dívott a tavaszköszöntő festett tojások ajándékozása, mint a termékenység és megújulás szimbólumaié.
Önmagában az a tény, hogy a "Fiúisten" feltámadását ünnepeljük, sokatmondó - egyértelmű, hogy az időzítés az eredeti tavaszünnephez kötődik. Van, ahol még az elnevezés is őrzi az Ostara /Eostre emlékét, pl. német nyelvterületen, ahol a Húsvét "das Ostern", vagy az angoloknál, ahol "Easter". S mivel az angol "kelet" (mint égtáj) elnevezése "east", a németé "Ost", a fenti kifejezések egyértelműen visszautalnak a hajdani napünnepre (amely a felkelő napban az ifjonti erőtől duzzadó Istent tisztelte). Magyarra találóan "Kikelet"-ünnepként lehetne lefordítani, amely a tavaszi megújulás fogalmát is magába foglalja.
Hát szóval, tegnap festettem néhány tojást, zöldre, mivel a piros szinezéket tavaly elhasználtuk. Sebaj, az újjászületést így talán még hívebben tükrözik.
Tegnap délelőtt édesapámmal elfurikáztunk a község egyik temetőjébe, hogy a kápolna nagy, sötét gerendákból összeácsolt keresztjére felerősítsünk egy életnagyságú, festett bádoglemez Krisztus- alakot. Az előzetes méréseink ellenére a figura végülis túl nagynak bizonyult - a kezei nem feküdtek rá a kereszt vízszintes szárára, hanem afelett kalimpáltak, így aztán feladtuk a projektet.
Láttam édesapámon, hogy nagyon elkeseríti a dolog. A pléh Krisztust évtizedekkel ezelőtt egy romba dőlt fa feszületről "mentette le" , amellyel a kutya se törődött. Ezt követően vagy 20 évet állt a garázsunkban, rozsdásan és magára hagyatva, mígnem tavaly egy környékbeli festőnő kipingálta. Ezzel valóra váltotta édesapám két évtizede dédelgetett álmának egyik felét. A folytatás a "keresztrefeszítés" lett volna, ám sajnos úgy tűnik, Jézus kicsinyelli a felkínált feszületet. Édesapám egészen letört a kudarc hatására, úgy láttam, ezúttal olyan rögeszméről van szó, amely érzékeny húrokat penget. Máris azt fontolgatja, hogy néhány helybeli barátunk segítségével megemeli a keresztet, hogy az magasabb legyen, mert úgy már ráférne a mi garázs- Krisztusunk :).
A nap további részében irgalmat nem ismerő módon lenyírtam a füvet az udvarunkban, virágmagvakat ültettem, kigazoltam az előkertet, végül felszámoltam a szobámban elhatalmasodott rumlit és megfürödtem. Az oltárt friss, virágzó ágakkal díszítettem fel - az Ostarára sem készülhettem volna ennél alaposabban. De bevallom, nem csak a családom számára oly fontos ünnep motivált, hanem némi hiúság is, ugyanis azt szerettem volna, ha a családjukkal látogatóba érkező testvéreim látják, hogy milyen rend uralkodik a házunk táján :).
A bejegyzést visszaolvasva rádöbbentem, hogy annak idején adós maradtam az Ostara részletezésével. Hát majd legközelebb arról írok.

Áldás!
Hulló Eső
2010-04-04

mérföldkő

Végre ismét számítógép elé tudok ülni... A blogolás kezd olyan pótcselekvéssé válni, mint amilyen a naplóvezetés volt hajdanán - jóformán elvonási tüneteim vannak, ha a napközben felgyülemlett gondolataimat nem önthetem írásos formába.
Harsogó füttykoncertre ébredtem, mint mostanában minden alkalommal. A madárcsicsergés (bár e meglehetősen szentimentális fogalom helyett helyénvalóbb volna az "ordítozás" kifejezés) olyan hangerővel szólt, mintha a környék összes énekes rigója a szobámban gyakorlatozna. Valójában csak egy zendít rá teli torokból reggelenként, az viszont az erkélyem előtt magasodó pompás fenyőfa csúcsán teszi. No meg aztán betársul hozzá megannyi kék-és széncinege, zöldike, feketerigó, rozsdafark és mezei pacsirta, hogy a völgyben hemzsegő fácánokról és a falu kakasairól ne is szóljak. A nővérem, aki az elmúlt három napban nálunk vendégeskedett a három gyermekével együtt, minden reggel panaszkodott a sztentori összhangzatok miatt.

-pillanatnyi hatásszünet-

Kimentem az erkélyre megszemlélni a napkeltét. Én mondom, ha rigólány volnék, biztos rábuknék erre a szépfiúra, olyan megejtően dalol.
Ahogy említettem, vendégül láttuk a legidősebb nővéremet és a csemetéit, akik - azon felül, hogy szépek, talpraesettek és okosak - immár a kamaszodás rögös útjára léptek, így aztán amúgy sem elhanyagolható konfliktusaik (egymással és a világgal) sűrűn tarkították ittlétük boldog óráit. De azért nagyon jól éreztük magunkat, voltunk görkorcsolyázni a Balaton-parton, emunézőben, unokatesó-látogatóban, és még fogócskáztunk is egy csomót.
Ezt megelőzően, a hétvégén Pesten jártam, a táncháztalálkozón. Szombaton egész nap kint voltam az Arénában, a délutánt végigtáncoltam a Martin-teremben, este pedig megnéztem a műsorokat. És bár az előadás alatt le-lekoppant a szemem (köszönhetően a hajnali kelésnek), azért -némi bonyodalmak árán - átvergődtem a PeCsába az éjszakai buliba, ahol aztán belebotlottam néhány tőrőlmetszett folkb... ismerősömbe. Az eredmény: reggel fél hatra értem a bátyám albérletéhez, de tökre megérte. :D
Amikor volt egy kis időm, körbejártam a kirakodóvásárt, de ezúttal ellen tudtam állni a kísértésnek, hogy az utolsó forintig elköltsem a pénzem. Egyfelől azért, mert tudtam, hogy a feszta alkalmából minden árus vagy 30%-kal drágábban adja a portékáját, mint amúgy tenné; másrészt mert annyi minden tetszett, hogy egyszerűbbnek tűnt semmit sem megvenni, mint kiválasztani közülük néhány holmit. Mindenesetre közvetlenül azelőtt, hogy a kézművesek összepakoltak volna, egy ötvösművész pultján felfedeztem egy pentagramm-medált. Az első meghökkenés leküzdését követően - miszerint hogy kerül efféle okkult szimbólum egy népi iparművész kínálatába - tüzetesebben is szemügyre vettem. Három színben (nyers fém, bronz és sötétarany) árulták, meglehetősen silány kidolgozású, elnagyolt volt, mi több, némiképp befejezetlennek tűnt; mégis erős vágy fogott el, hogy megvegyek egyet. Végül úgy határoztam, hogy elnapolom a döntést vasárnapra.
Persze a vasárnap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem - legyen elég annyi, hogy nem jutottam ki az Arénába, és lógó orral, valamint pentagramm-mentesen indultam haza.
Mégsem voltam igazán csalódott, sőt, ahányszor csak eszembe jutott az a medalion, a jogos bosszankodás helyett valami lelkesült öröm fogott el. Rájöttem, hogy azért, mert - bár nem vásároltam meg - elhatároztam, hogy megveszem és éjjel-nappal hordani fogom, ezzel is felvállalva a vallásom egy újabb aspektusát. Korábban arra a gondolatra, hogy egy feltűnő, körbe foglalt ötágú csillag díszelegjen a nyakamban, erős ellenérzések fogtak el (nem utolsósorban a szimbólummal kapcsolatos közkeletű téveszmék szülte társadalmi reakcióktól való félelmemben.). Most azonban megtettem egy újabb lépést a wicca teljes megélése felé: nem esztétikai vagy "dizájn" - okokból kifolyólag akarom viselni e vallási jelképet, hanem eszmei jelentősége és mágikus hatalma miatt. S innentől fogva mit se számít, ha otromba kidolgozású, ha előnytelenül fest - mindez lényegtelenné törpült a mögöttes tartalom fényében.
Ennek jegyében tegnap végigböngésztem néhány ezo-shop kínálatát, és találtam is szemet gyönyörködtető medálokat, de egyik sem volt Az Igazi. Némelyik túlontúl is szép volt, mások meg épp nyomasztóak - vagy giccsesen csilivilik, aránytalanok, bóvlik. Az e-bay 111 oldalra rúgó kínálatát még nem rágtam át, de nem látom sok értelmét, hogy -teszem azt- az U.S.A-ból rendeljek magamnak egy amulettet - többe kerülne a postaköltség, mint maga az ékszer.
Éppenséggel készíteni is megpróbálhatnék, csakhogy leginkább bőrből tudnék, ami kevésbé tartós, mint a fém. Ugyanakkor a legtöbb fémmedál olyan művészi, hogy sajnálnám kitenni a mindennapos tevékenységek viharának (úgymint kocogás, konyhakert-kapálás, kutyasétáltatás és stb.). Az egyszerűbb modellek viszont már-már az igénytelenség határát súrolják.
Úgyhogy most várok és keresgélek, és addig is örömmel elmélkedek elköteleződésem e legújab megnyilatkozásán.

Áldás!
Hulló Eső (a napokban kaptunk belőle, fennséges, felfrissitő, gyors tavaszi zivatar formájában:))
2010-04-01