Tegnap este - hosszú évek óta először - rámtört a félelem: mi lesz, ha a családom szembesül a wicca voltommal, és elítélően vagy kiközösítőleg reagál rá?
Nem verem nagydobra a vallási vonzalmamat, de a szobámban ott áll az oltár, a maga teljes pompájában. Nem is értem, hogy nem tette fel a kérdést egyetlen tesóm, unokahúgom, unokaöcsém vagy sógorom sem, hogy mégis mi az pontosan. Pedig nemigen lehet félremagyarázni: kultikus istenszobor, gyertya, ezüstkehely, csontok, szarvaskoponya, kagyló, évszakról évszakra változó díszítés, más és más oltárterítő, stb. Az az egy szerencsém, hogy a rajta levő holmik nagy része már azelőtt a szobám dekorációjának szerves részét képezte (méghozzá nagyjából ugyanezen összeállításban, csak épp egy polcon elhelyezve), hogy a wicca ösvényére léptem volna. Talán így kevésbé volt feltűnő a háziszentély kialakítása, ráadásul hosszú-hosszú időszakok teltek el úgy, hogy alig foglalkoztam vele. De az utóbbi másfél évben minden Napünnep alkalmával megtisztítottam és átrendeztem, az ünnep jellegének megfelelően. Mostanra szerintem csak a makacs önáltatás tartja vissza a rokonságot attól, hogy felismerjék az igazságot.
A probléma azért vetődött fel, mert a tegnapi családi traccsparti keretében az egyik nővérem kifejtette megingathatatlan nézeteit a maga szokásosan megfellebezhetetlen és végtelenül magabiztos stílusában (hogy a küszöbön álló választásokról, a melegfelvonulásokról vagy bizonyos pártok kétes hátteréről volt-e szó, már nem emlékszem, de nem is fontos). Mondhatnánk úgy is, hogy kommunikációs alapállása az "én tudom a legjobban, amit mondok, az úgy is van, ne szövegelj itt nekem, mert nincs igazad." . Meglehetősen harcias és erőszakos természet, s emellett teológus, hittantanár és egyházjogász egyszemélyben. Bele se merek gondolni, mi történne, ha a lebetonozott előítéletei közé becsöppenne a felismerés a kishúga vallásáról.
Nos, tegnapi szorongásaim közepette - életemben először - átéltem, mit jelent félni a megbélyegzéstől, a kiközösítéstől, a vallási előítéletektől, az emberi szűklátókörűségtől. Eleddig úgy gondoltam wicca voltomra, mint egy boldogító titokra, amely a lelkem egyik csendes és háborítatlan zugában szüntelenül ragyog, s időről időre feltölt energiával. Izgalmas és kalandos volt egy félig-meddig rejtett közösség félig-meddig rejtett szertartásait gyakorolni; de valahogy úgy fogtam fel, ahogy a gyerekek a játék biztonságát, miszerint nem kell számolnunk a felelősséggel, a tetteink következményeivel. Ha papás-mamást mímelünk az oviban, abból nem lesz véres szülés és aztán gyermekágyi depresszió meg morgolódás a vártnál kevesebb GYES vagy GYED miatt. Amíg gyerekek vagyunk, és csak eljátsszunk, imitálunk bizonyos élethelyzeteket, addig bizton számíthatunk rá, hogy a játék végeztével (természetesen alapos kézmosás után:)) anyu finom vacsorával vár, aztán átöltözünk, és máris mehetünk esti mesét nézni.
Felnőttként a tetteink következményeket vonnak maguk után, amik elől nem tudunk elfutni egy rég elmúlt gyermekkorba, amiket nem tudunk szappannak és vízzel eltörölni, amik után 'anyu' sem úgy néz ránk, mint addig. Azt hiszem, én tegnap szembesültem ezzel a felismeréssel amúgy istenigazából, és egy ugyancsak nyugtalan éjszakát köszönhettem neki.
Aztán ma reggel fél hétkor csörgött a telefonom, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, és nem bírtam visszaaludni. Kimásztam az ágyból, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy csak nemrég virradt meg. Az eget vastag, borongós-szürke felhőtakaró borította be, de Keleten valamivel a horizont felett vége szakadt, s a Nap épp ezen a keskeny, derült sávon függeszkedett. Gyönyörű látványt nyújtottak a komor mennyezet alól előtörő, aranyszínű sugarak. Némileg sajnálkozva gondoltam arra, hogy fényüket hamarosan elnyeli a kérlelhetetlen felhőpaplan.
Nem így történt. A Nap feljebb és feljebb kúszott: előbb bearanyozta a felhők hasát, majd utat törve közöttük az "ellenséges zónába" emelkedett, továbbra is töretlenül árasztva éltető fényét. S habár körülötte esőt ígérő fellegek hömpölyögnek, ő csak ragyogott rendületlenül.
Ebben láttam némi jelképes választ a félelmeimre, amit nem fogok szájbarágósan ecsetelni- ki-ki vonja le a következtetéseket. A lényeg, hogy ostobaság különféle depresszív elképzelések hatására előre rettegni attól, ami még meg sem történt, s közben megfeledkezni a hit erejéről s az istenek szeretetéről.
Nem verem nagydobra a vallási vonzalmamat, de a szobámban ott áll az oltár, a maga teljes pompájában. Nem is értem, hogy nem tette fel a kérdést egyetlen tesóm, unokahúgom, unokaöcsém vagy sógorom sem, hogy mégis mi az pontosan. Pedig nemigen lehet félremagyarázni: kultikus istenszobor, gyertya, ezüstkehely, csontok, szarvaskoponya, kagyló, évszakról évszakra változó díszítés, más és más oltárterítő, stb. Az az egy szerencsém, hogy a rajta levő holmik nagy része már azelőtt a szobám dekorációjának szerves részét képezte (méghozzá nagyjából ugyanezen összeállításban, csak épp egy polcon elhelyezve), hogy a wicca ösvényére léptem volna. Talán így kevésbé volt feltűnő a háziszentély kialakítása, ráadásul hosszú-hosszú időszakok teltek el úgy, hogy alig foglalkoztam vele. De az utóbbi másfél évben minden Napünnep alkalmával megtisztítottam és átrendeztem, az ünnep jellegének megfelelően. Mostanra szerintem csak a makacs önáltatás tartja vissza a rokonságot attól, hogy felismerjék az igazságot.
A probléma azért vetődött fel, mert a tegnapi családi traccsparti keretében az egyik nővérem kifejtette megingathatatlan nézeteit a maga szokásosan megfellebezhetetlen és végtelenül magabiztos stílusában (hogy a küszöbön álló választásokról, a melegfelvonulásokról vagy bizonyos pártok kétes hátteréről volt-e szó, már nem emlékszem, de nem is fontos). Mondhatnánk úgy is, hogy kommunikációs alapállása az "én tudom a legjobban, amit mondok, az úgy is van, ne szövegelj itt nekem, mert nincs igazad." . Meglehetősen harcias és erőszakos természet, s emellett teológus, hittantanár és egyházjogász egyszemélyben. Bele se merek gondolni, mi történne, ha a lebetonozott előítéletei közé becsöppenne a felismerés a kishúga vallásáról.
Nos, tegnapi szorongásaim közepette - életemben először - átéltem, mit jelent félni a megbélyegzéstől, a kiközösítéstől, a vallási előítéletektől, az emberi szűklátókörűségtől. Eleddig úgy gondoltam wicca voltomra, mint egy boldogító titokra, amely a lelkem egyik csendes és háborítatlan zugában szüntelenül ragyog, s időről időre feltölt energiával. Izgalmas és kalandos volt egy félig-meddig rejtett közösség félig-meddig rejtett szertartásait gyakorolni; de valahogy úgy fogtam fel, ahogy a gyerekek a játék biztonságát, miszerint nem kell számolnunk a felelősséggel, a tetteink következményeivel. Ha papás-mamást mímelünk az oviban, abból nem lesz véres szülés és aztán gyermekágyi depresszió meg morgolódás a vártnál kevesebb GYES vagy GYED miatt. Amíg gyerekek vagyunk, és csak eljátsszunk, imitálunk bizonyos élethelyzeteket, addig bizton számíthatunk rá, hogy a játék végeztével (természetesen alapos kézmosás után:)) anyu finom vacsorával vár, aztán átöltözünk, és máris mehetünk esti mesét nézni.
Felnőttként a tetteink következményeket vonnak maguk után, amik elől nem tudunk elfutni egy rég elmúlt gyermekkorba, amiket nem tudunk szappannak és vízzel eltörölni, amik után 'anyu' sem úgy néz ránk, mint addig. Azt hiszem, én tegnap szembesültem ezzel a felismeréssel amúgy istenigazából, és egy ugyancsak nyugtalan éjszakát köszönhettem neki.
Aztán ma reggel fél hétkor csörgött a telefonom, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, és nem bírtam visszaaludni. Kimásztam az ágyból, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy csak nemrég virradt meg. Az eget vastag, borongós-szürke felhőtakaró borította be, de Keleten valamivel a horizont felett vége szakadt, s a Nap épp ezen a keskeny, derült sávon függeszkedett. Gyönyörű látványt nyújtottak a komor mennyezet alól előtörő, aranyszínű sugarak. Némileg sajnálkozva gondoltam arra, hogy fényüket hamarosan elnyeli a kérlelhetetlen felhőpaplan.
Nem így történt. A Nap feljebb és feljebb kúszott: előbb bearanyozta a felhők hasát, majd utat törve közöttük az "ellenséges zónába" emelkedett, továbbra is töretlenül árasztva éltető fényét. S habár körülötte esőt ígérő fellegek hömpölyögnek, ő csak ragyogott rendületlenül.
Ebben láttam némi jelképes választ a félelmeimre, amit nem fogok szájbarágósan ecsetelni- ki-ki vonja le a következtetéseket. A lényeg, hogy ostobaság különféle depresszív elképzelések hatására előre rettegni attól, ami még meg sem történt, s közben megfeledkezni a hit erejéről s az istenek szeretetéről.
Áldás, békesség!
Hulló Eső, 2010-04-11
Hulló Eső, 2010-04-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése