Már régóta gondolkodom azon, hogy ki kéne alakítanom valamiféle mindennapos hitgyakorlatot. Igaz, újabban esténként meditálok, de nem annyira spirituális céllal, inkább csak hogy ellazuljak, kiengedjek egy kicsit. Napközben sokszor eszembe jut az Istennő és az Isten: ha a nyiladozó meggyfavirágokra vagy a konyhakertben zöldellő hagymaszárakra nézek, ha a paprikapalántáimnak dudorászok, biztatva őket, hogy bújjanak végre elő, ha látom az esőből visszamaradt tócsák tükrén megcsillanó napfényt, ha érzem a szelet. Az élővilág örök körforgásában lépten-nyomon megnyilvánul jelenlétük, gondoskodó szeretetük. Mindannyiszor kapcsolatba kerülök velük, amikor elültetek egy szem krumplit, amikor karóhoz kötök egy gyenge szárú tulipánt, amikor kihúzkodom a nemkívánatos elemeket a virágágyásból. De úgy szeretném reggelenként és esténként méltóképpen köszönteni őket! Azonban még nem találtam ehhez megfelelő kereteket.
Keresztényként könnyű dolgom volt - számtalan hangulatos, bensőséges, fülbemászó dallamú és egyszerűségében is szép szövegű ének állt a rendelkezésemre (elsősorban a karizmatikus megújulási mozgalom dalaira gondolok). Megfordult a fejemben az ötlet, hogy valamelyikhez írok egy, a wicca hitvallást tükröző szöveget, de hát az mégsem az igazi :).
Mindent összevetve sok szempontból könnyebb volt kereszténynek lenni. A krisztusi vallásnak kiterjedt és stabil "infrastruktúrája van", ami alatt nem csak a templomok hálózatát értem, hanem minden egyéb tartozékot: énekeket, imákat, papokat és szerzetesrendeket, zenekarokat, oktatási intézményeket, ifjúsági - és felnőtt közösségeket, segélyszervezeteket, társadalmi és kulturális hátteret. Egy vallás aktív gyakorlása sokkal könnyebb, ha a családi, baráti vagy templomi közösség húzóerőt biztosít, ha van egy lelkivezető, aki utat mutat, ha vannak szabályok és előírások, amelyekhez igazodhatunk, ha megszokott szertartásrendet követünk, ha fohászok és dicsőítések széles tárháza áll a rendelkezésünkre, a klasszikus középkori imáktól kezdve az ifjúsági énekeken át a gyerekdalokig. A wicca e tekintetben még gyerekcipőben jár, s mentalitásából fakadóan soha nem is fog olyan erőteljes irányító hatást gyakorolni híveire, mint a kereszténység. Ahány wicca, annyi módja a vallásgyakorlásnak, s -egy-két lényeges kitételt leszámítva - annyi különböző felfogás a hitünk mibenlétéről. A kovenek tagjainak azonban megvan az az öröme, hogy egy közösséggel megosztva ünnepelhetik az isteni párt - míg a magányos hívő minden tekintetben magára van utalva. Nemcsakhogy nem tartozik semmiféle wicca csoporthoz,- gyakran nem is ismer más boszorkányokat. Olykor én is fájón hiányolom a hasonszőrű társaságot, barátokat. A sors különös fintora, hogy míg egyetemre jártam, több wicca, illetve pogány ismerősöm is akadt - ám ekkor még alig tulajdonítottam ennek jelentőséget. Ugyan már nyiladozó szimpátiával és óvatos érdeklődéssel tekintettem a Mestreségre:), nem mertem megtenni az első lépéseket az úton; s ezért a gyakorlott boszorkány, illetve elkötelezett asatruer évfolyamtársaimmal sem beszélgettem róla. Mostanra pedig az élet távolra sodort egymástól bennünket.
Örülnék neki, ha találnék egy-két, a közelemben lakó wiccát, de félek is a kapcsolatfelvételtől. Az áttérés bizonytalan időszakában ugyancsak letöri az ember lelkesedését, ha az övétől szögesen eltérő gondolkodásmóddal találkozik, ami alkalomadtán (nem is kevésszer) némi fölényes elnézéssel társul. És legalább ugyanilyen elkeserítő, ha a wiccáról vallott felfogásunk egyezik, de emberileg nem jövünk ki egymással. Ahogy közvetetten tapasztalom, sokan azért fordulnak a wicca felé, mert a varázslás érdekli őket (sokszor etikai megkötések, alapelvek nélkül), mert lázadni akarnak a környezetük által rájuk erőltetett értékrend, vagy úgy általában a világ ellen, vagy mert mindenféle ezoterikus irányzatot mohón habzsolnak, hogy aztán azok fejfájdítóan zűrzavaros szinkretizmusban ötvöződjenek. Mindegyik típustól inkább távol tartom magam, mintsem hogy a velük való találkozás aláaknázza a lelkesedésemet.
Szóval, a kör bezárult, visszajutottam a kiindulópontra: egyedül kell kialakítanom a napi szintű és a kiemelkedő ünnepekhez kapcsolódó vallásgyakorlatomat, ami nem kis feladat. Olyan imákat akarok fogalmazni, amelyek kifejezőek, őszinték és mélyérzésűek, legalábbis számomra. Amelyek mentesek a sablonoktól és bugyuta szófordulatoktól, a kínrímekről nem is beszélve. Amelyek - az én meglátásom szerint - méltóak az isteneimhez.
Csak ne lenne ennyi függőben maradt projekt - gondolok itt most a pentagrammra és az Árnyak Könyvére. Bár én úgy látom, e folyamatok nem félbemaradtak, hanem egyfajta érlelődési fázisba léptek. Ahogy a bor is csak nemesedik az idő múlásával, úgy a szándékaim, a tetteim és elképzeléseim is fokozatosan kiforrnak, letisztulnak, s végül formát öltenek. Remélem. :)
Keresztényként könnyű dolgom volt - számtalan hangulatos, bensőséges, fülbemászó dallamú és egyszerűségében is szép szövegű ének állt a rendelkezésemre (elsősorban a karizmatikus megújulási mozgalom dalaira gondolok). Megfordult a fejemben az ötlet, hogy valamelyikhez írok egy, a wicca hitvallást tükröző szöveget, de hát az mégsem az igazi :).
Mindent összevetve sok szempontból könnyebb volt kereszténynek lenni. A krisztusi vallásnak kiterjedt és stabil "infrastruktúrája van", ami alatt nem csak a templomok hálózatát értem, hanem minden egyéb tartozékot: énekeket, imákat, papokat és szerzetesrendeket, zenekarokat, oktatási intézményeket, ifjúsági - és felnőtt közösségeket, segélyszervezeteket, társadalmi és kulturális hátteret. Egy vallás aktív gyakorlása sokkal könnyebb, ha a családi, baráti vagy templomi közösség húzóerőt biztosít, ha van egy lelkivezető, aki utat mutat, ha vannak szabályok és előírások, amelyekhez igazodhatunk, ha megszokott szertartásrendet követünk, ha fohászok és dicsőítések széles tárháza áll a rendelkezésünkre, a klasszikus középkori imáktól kezdve az ifjúsági énekeken át a gyerekdalokig. A wicca e tekintetben még gyerekcipőben jár, s mentalitásából fakadóan soha nem is fog olyan erőteljes irányító hatást gyakorolni híveire, mint a kereszténység. Ahány wicca, annyi módja a vallásgyakorlásnak, s -egy-két lényeges kitételt leszámítva - annyi különböző felfogás a hitünk mibenlétéről. A kovenek tagjainak azonban megvan az az öröme, hogy egy közösséggel megosztva ünnepelhetik az isteni párt - míg a magányos hívő minden tekintetben magára van utalva. Nemcsakhogy nem tartozik semmiféle wicca csoporthoz,- gyakran nem is ismer más boszorkányokat. Olykor én is fájón hiányolom a hasonszőrű társaságot, barátokat. A sors különös fintora, hogy míg egyetemre jártam, több wicca, illetve pogány ismerősöm is akadt - ám ekkor még alig tulajdonítottam ennek jelentőséget. Ugyan már nyiladozó szimpátiával és óvatos érdeklődéssel tekintettem a Mestreségre:), nem mertem megtenni az első lépéseket az úton; s ezért a gyakorlott boszorkány, illetve elkötelezett asatruer évfolyamtársaimmal sem beszélgettem róla. Mostanra pedig az élet távolra sodort egymástól bennünket.
Örülnék neki, ha találnék egy-két, a közelemben lakó wiccát, de félek is a kapcsolatfelvételtől. Az áttérés bizonytalan időszakában ugyancsak letöri az ember lelkesedését, ha az övétől szögesen eltérő gondolkodásmóddal találkozik, ami alkalomadtán (nem is kevésszer) némi fölényes elnézéssel társul. És legalább ugyanilyen elkeserítő, ha a wiccáról vallott felfogásunk egyezik, de emberileg nem jövünk ki egymással. Ahogy közvetetten tapasztalom, sokan azért fordulnak a wicca felé, mert a varázslás érdekli őket (sokszor etikai megkötések, alapelvek nélkül), mert lázadni akarnak a környezetük által rájuk erőltetett értékrend, vagy úgy általában a világ ellen, vagy mert mindenféle ezoterikus irányzatot mohón habzsolnak, hogy aztán azok fejfájdítóan zűrzavaros szinkretizmusban ötvöződjenek. Mindegyik típustól inkább távol tartom magam, mintsem hogy a velük való találkozás aláaknázza a lelkesedésemet.
Szóval, a kör bezárult, visszajutottam a kiindulópontra: egyedül kell kialakítanom a napi szintű és a kiemelkedő ünnepekhez kapcsolódó vallásgyakorlatomat, ami nem kis feladat. Olyan imákat akarok fogalmazni, amelyek kifejezőek, őszinték és mélyérzésűek, legalábbis számomra. Amelyek mentesek a sablonoktól és bugyuta szófordulatoktól, a kínrímekről nem is beszélve. Amelyek - az én meglátásom szerint - méltóak az isteneimhez.
Csak ne lenne ennyi függőben maradt projekt - gondolok itt most a pentagrammra és az Árnyak Könyvére. Bár én úgy látom, e folyamatok nem félbemaradtak, hanem egyfajta érlelődési fázisba léptek. Ahogy a bor is csak nemesedik az idő múlásával, úgy a szándékaim, a tetteim és elképzeléseim is fokozatosan kiforrnak, letisztulnak, s végül formát öltenek. Remélem. :)
Áldás!
Hulló Eső, 2010-04-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése