Végre ismét számítógép elé tudok ülni... A blogolás kezd olyan pótcselekvéssé válni, mint amilyen a naplóvezetés volt hajdanán - jóformán elvonási tüneteim vannak, ha a napközben felgyülemlett gondolataimat nem önthetem írásos formába.
Harsogó füttykoncertre ébredtem, mint mostanában minden alkalommal. A madárcsicsergés (bár e meglehetősen szentimentális fogalom helyett helyénvalóbb volna az "ordítozás" kifejezés) olyan hangerővel szólt, mintha a környék összes énekes rigója a szobámban gyakorlatozna. Valójában csak egy zendít rá teli torokból reggelenként, az viszont az erkélyem előtt magasodó pompás fenyőfa csúcsán teszi. No meg aztán betársul hozzá megannyi kék-és széncinege, zöldike, feketerigó, rozsdafark és mezei pacsirta, hogy a völgyben hemzsegő fácánokról és a falu kakasairól ne is szóljak. A nővérem, aki az elmúlt három napban nálunk vendégeskedett a három gyermekével együtt, minden reggel panaszkodott a sztentori összhangzatok miatt.
-pillanatnyi hatásszünet-
Kimentem az erkélyre megszemlélni a napkeltét. Én mondom, ha rigólány volnék, biztos rábuknék erre a szépfiúra, olyan megejtően dalol.
Ahogy említettem, vendégül láttuk a legidősebb nővéremet és a csemetéit, akik - azon felül, hogy szépek, talpraesettek és okosak - immár a kamaszodás rögös útjára léptek, így aztán amúgy sem elhanyagolható konfliktusaik (egymással és a világgal) sűrűn tarkították ittlétük boldog óráit. De azért nagyon jól éreztük magunkat, voltunk görkorcsolyázni a Balaton-parton, emunézőben, unokatesó-látogatóban, és még fogócskáztunk is egy csomót.
Ezt megelőzően, a hétvégén Pesten jártam, a táncháztalálkozón. Szombaton egész nap kint voltam az Arénában, a délutánt végigtáncoltam a Martin-teremben, este pedig megnéztem a műsorokat. És bár az előadás alatt le-lekoppant a szemem (köszönhetően a hajnali kelésnek), azért -némi bonyodalmak árán - átvergődtem a PeCsába az éjszakai buliba, ahol aztán belebotlottam néhány tőrőlmetszett folkb... ismerősömbe. Az eredmény: reggel fél hatra értem a bátyám albérletéhez, de tökre megérte. :D
Amikor volt egy kis időm, körbejártam a kirakodóvásárt, de ezúttal ellen tudtam állni a kísértésnek, hogy az utolsó forintig elköltsem a pénzem. Egyfelől azért, mert tudtam, hogy a feszta alkalmából minden árus vagy 30%-kal drágábban adja a portékáját, mint amúgy tenné; másrészt mert annyi minden tetszett, hogy egyszerűbbnek tűnt semmit sem megvenni, mint kiválasztani közülük néhány holmit. Mindenesetre közvetlenül azelőtt, hogy a kézművesek összepakoltak volna, egy ötvösművész pultján felfedeztem egy pentagramm-medált. Az első meghökkenés leküzdését követően - miszerint hogy kerül efféle okkult szimbólum egy népi iparművész kínálatába - tüzetesebben is szemügyre vettem. Három színben (nyers fém, bronz és sötétarany) árulták, meglehetősen silány kidolgozású, elnagyolt volt, mi több, némiképp befejezetlennek tűnt; mégis erős vágy fogott el, hogy megvegyek egyet. Végül úgy határoztam, hogy elnapolom a döntést vasárnapra.
Persze a vasár
nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem - legyen elég annyi, hogy nem jutottam ki az Arénába, és lógó orral, valamint pentagramm-mentesen indultam haza.
Mégsem voltam igazán csalódott, sőt, ahányszor csak eszembe jutott az a medalion, a jogos bosszankodás helyett valami lelkesült öröm fogott el. Rájöttem, hogy azért, mert - bár nem vásároltam meg - elhatároztam, hogy megveszem és éjjel-nappal hordani fogom, ezzel is felvállalva a vallásom egy újabb aspektusát. Korábban arra a gondolatra, hogy egy feltűnő, körbe foglalt ötágú csillag díszelegjen a nyakamban, erős ellenérzések fogtak el (nem utolsósorban a szimbólummal kapcsolatos közkeletű téveszmék szülte társadalmi reakcióktól való félelmemben.). Most azonban megtette
m egy újabb lépést a wicca teljes megélése felé: nem esztétikai vagy "dizájn" - okokból kifolyólag akarom viselni e vallási jelképet, hanem eszmei jelentősége és mágikus hatalma miatt. S innentől fogva mit se számít, ha otromba kidolgozású, ha előnytelenül fest - mindez lényegtelenné törpült a mögöttes tartalom fényében.
Ennek jegyében tegnap végigböngésztem néhány ezo-shop kínálatát, és találtam is szemet gyönyörködtető medálokat, de egyik sem volt Az Igazi. Némelyik túlontúl is szép volt, mások meg épp nyomasztóak - vagy giccsesen csilivilik, aránytalanok, bóvlik. Az e-bay 111 oldalra rúgó kínálatát még nem rágtam át, de nem látom sok értelmét, hogy -teszem azt- az U.S.A-ból rendeljek magamnak egy amulettet - többe kerülne a postaköltség, mint maga az ékszer.
Éppenséggel készíteni is megpróbálhatnék, csakhogy leginkább bőrből tudnék, a
mi kevésbé tartós, mint a fém. Ugyanakkor a legtöbb fémmedál olyan művészi, hogy sajnálnám kitenni a mindennapos tevékenységek viharának (úgymint kocogás, konyhakert-kapálás, kutyasétáltatás és stb.). Az egyszerűbb modellek viszont már-már az igénytelenség határát súrolják.
Úgyhogy most várok és keresgélek, és addig is örömmel elmélkedek elköteleződésem e legújab megnyilatkozásán.
Harsogó füttykoncertre ébredtem, mint mostanában minden alkalommal. A madárcsicsergés (bár e meglehetősen szentimentális fogalom helyett helyénvalóbb volna az "ordítozás" kifejezés) olyan hangerővel szólt, mintha a környék összes énekes rigója a szobámban gyakorlatozna. Valójában csak egy zendít rá teli torokból reggelenként, az viszont az erkélyem előtt magasodó pompás fenyőfa csúcsán teszi. No meg aztán betársul hozzá megannyi kék-és széncinege, zöldike, feketerigó, rozsdafark és mezei pacsirta, hogy a völgyben hemzsegő fácánokról és a falu kakasairól ne is szóljak. A nővérem, aki az elmúlt három napban nálunk vendégeskedett a három gyermekével együtt, minden reggel panaszkodott a sztentori összhangzatok miatt.
-pillanatnyi hatásszünet-
Kimentem az erkélyre megszemlélni a napkeltét. Én mondom, ha rigólány volnék, biztos rábuknék erre a szépfiúra, olyan megejtően dalol.
Ahogy említettem, vendégül láttuk a legidősebb nővéremet és a csemetéit, akik - azon felül, hogy szépek, talpraesettek és okosak - immár a kamaszodás rögös útjára léptek, így aztán amúgy sem elhanyagolható konfliktusaik (egymással és a világgal) sűrűn tarkították ittlétük boldog óráit. De azért nagyon jól éreztük magunkat, voltunk görkorcsolyázni a Balaton-parton, emunézőben, unokatesó-látogatóban, és még fogócskáztunk is egy csomót.
Ezt megelőzően, a hétvégén Pesten jártam, a táncháztalálkozón. Szombaton egész nap kint voltam az Arénában, a délutánt végigtáncoltam a Martin-teremben, este pedig megnéztem a műsorokat. És bár az előadás alatt le-lekoppant a szemem (köszönhetően a hajnali kelésnek), azért -némi bonyodalmak árán - átvergődtem a PeCsába az éjszakai buliba, ahol aztán belebotlottam néhány tőrőlmetszett folkb... ismerősömbe. Az eredmény: reggel fél hatra értem a bátyám albérletéhez, de tökre megérte. :D
Amikor volt egy kis időm, körbejártam a kirakodóvásárt, de ezúttal ellen tudtam állni a kísértésnek, hogy az utolsó forintig elköltsem a pénzem. Egyfelől azért, mert tudtam, hogy a feszta alkalmából minden árus vagy 30%-kal drágábban adja a portékáját, mint amúgy tenné; másrészt mert annyi minden tetszett, hogy egyszerűbbnek tűnt semmit sem megvenni, mint kiválasztani közülük néhány holmit. Mindenesetre közvetlenül azelőtt, hogy a kézművesek összepakoltak volna, egy ötvösművész pultján felfedeztem egy pentagramm-medált. Az első meghökkenés leküzdését követően - miszerint hogy kerül efféle okkult szimbólum egy népi iparművész kínálatába - tüzetesebben is szemügyre vettem. Három színben (nyers fém, bronz és sötétarany) árulták, meglehetősen silány kidolgozású, elnagyolt volt, mi több, némiképp befejezetlennek tűnt; mégis erős vágy fogott el, hogy megvegyek egyet. Végül úgy határoztam, hogy elnapolom a döntést vasárnapra.
Persze a vasár
nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem - legyen elég annyi, hogy nem jutottam ki az Arénába, és lógó orral, valamint pentagramm-mentesen indultam haza.Mégsem voltam igazán csalódott, sőt, ahányszor csak eszembe jutott az a medalion, a jogos bosszankodás helyett valami lelkesült öröm fogott el. Rájöttem, hogy azért, mert - bár nem vásároltam meg - elhatároztam, hogy megveszem és éjjel-nappal hordani fogom, ezzel is felvállalva a vallásom egy újabb aspektusát. Korábban arra a gondolatra, hogy egy feltűnő, körbe foglalt ötágú csillag díszelegjen a nyakamban, erős ellenérzések fogtak el (nem utolsósorban a szimbólummal kapcsolatos közkeletű téveszmék szülte társadalmi reakcióktól való félelmemben.). Most azonban megtette
m egy újabb lépést a wicca teljes megélése felé: nem esztétikai vagy "dizájn" - okokból kifolyólag akarom viselni e vallási jelképet, hanem eszmei jelentősége és mágikus hatalma miatt. S innentől fogva mit se számít, ha otromba kidolgozású, ha előnytelenül fest - mindez lényegtelenné törpült a mögöttes tartalom fényében.Ennek jegyében tegnap végigböngésztem néhány ezo-shop kínálatát, és találtam is szemet gyönyörködtető medálokat, de egyik sem volt Az Igazi. Némelyik túlontúl is szép volt, mások meg épp nyomasztóak - vagy giccsesen csilivilik, aránytalanok, bóvlik. Az e-bay 111 oldalra rúgó kínálatát még nem rágtam át, de nem látom sok értelmét, hogy -teszem azt- az U.S.A-ból rendeljek magamnak egy amulettet - többe kerülne a postaköltség, mint maga az ékszer.
Éppenséggel készíteni is megpróbálhatnék, csakhogy leginkább bőrből tudnék, a
mi kevésbé tartós, mint a fém. Ugyanakkor a legtöbb fémmedál olyan művészi, hogy sajnálnám kitenni a mindennapos tevékenységek viharának (úgymint kocogás, konyhakert-kapálás, kutyasétáltatás és stb.). Az egyszerűbb modellek viszont már-már az igénytelenség határát súrolják.Úgyhogy most várok és keresgélek, és addig is örömmel elmélkedek elköteleződésem e legújab megnyilatkozásán.
Áldás!
Hulló Eső (a napokban kaptunk belőle, fennséges, felfrissitő, gyors tavaszi zivatar formájában:))
2010-04-01
Hulló Eső (a napokban kaptunk belőle, fennséges, felfrissitő, gyors tavaszi zivatar formájában:))
2010-04-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése