Van, amikor a düh elborít és felemészt. Van, amikor szeretnél a képébe ordítani a világnak, s aztán hangos durranással bevágni az ajtót, hogy kirekeszthesd magadból. Vagy magadat a világból. Apró különbség, de korántsem lényegtelen.
Tombolsz és szitkozódsz, és utálsz minden magad körül: a szobád pedáns rendjét, a nyitott ablakon beáramló illatos levegőt, a függönyt narancsszínűre festő napfényt, az émelyítően idilli madárcsicsergést, még az oltárod takaros szépségét is. Haragszol a macskákra, amiért olyan gondtalanok, haragszol a meggyfára, amiért hófehér virágokból álló menyasszonyi ruhája olyan foghíjas, haragszol a kutyádra, amiért annyi várakozással tekint rád, haragszol a szüleidre, amiért nem állnak glédában egyetlen csettintésedre, haragszol a nagymamádra, amiért azt hiszi, körülötte forog a világ és a szomszéd nénire, aki nem tud egyedül kezelni egy bankautomatát, haragszol még a levegőre is, amiért minden szippantással életben tart, és végtelenül, végtelenül haragszol - önmagadra.
Aztán rájössz, hogy a benned feltoluló túlfeszített indulatokat csak annak köszönheted, hogy elfelejtetted meginni a szokásos egy bögrényi orbáncfű-teát, és megalázottnak érzed magad, amiért a lelkiállapotod ennyire ki van szolgáltatva a szervezeted reakcióinak.
És végül lelkiismeret-furdalást érzel, amiért egy wiccához ily kevéssé méltó érzések kavarognak benned. Amiért képes vagy még az isteneidet is megtagadni egy ilyen napon, és képes vagy engedni, hogy a totemedet, lélektársadat prérifarkasok szaggassák. És még csak nem is bánod.
Tombolsz és szitkozódsz, és utálsz minden magad körül: a szobád pedáns rendjét, a nyitott ablakon beáramló illatos levegőt, a függönyt narancsszínűre festő napfényt, az émelyítően idilli madárcsicsergést, még az oltárod takaros szépségét is. Haragszol a macskákra, amiért olyan gondtalanok, haragszol a meggyfára, amiért hófehér virágokból álló menyasszonyi ruhája olyan foghíjas, haragszol a kutyádra, amiért annyi várakozással tekint rád, haragszol a szüleidre, amiért nem állnak glédában egyetlen csettintésedre, haragszol a nagymamádra, amiért azt hiszi, körülötte forog a világ és a szomszéd nénire, aki nem tud egyedül kezelni egy bankautomatát, haragszol még a levegőre is, amiért minden szippantással életben tart, és végtelenül, végtelenül haragszol - önmagadra.
Aztán rájössz, hogy a benned feltoluló túlfeszített indulatokat csak annak köszönheted, hogy elfelejtetted meginni a szokásos egy bögrényi orbáncfű-teát, és megalázottnak érzed magad, amiért a lelkiállapotod ennyire ki van szolgáltatva a szervezeted reakcióinak.
És végül lelkiismeret-furdalást érzel, amiért egy wiccához ily kevéssé méltó érzések kavarognak benned. Amiért képes vagy még az isteneidet is megtagadni egy ilyen napon, és képes vagy engedni, hogy a totemedet, lélektársadat prérifarkasok szaggassák. És még csak nem is bánod.
Hulló Eső, 2010-04-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése