"Stop the world!I want to get off."
Hogy ne tűnjek túlontúl önelégültnek, beismerem, nekem is vannak pocsék napjaim. Például ez a mai messze a legrosszabb volt az elmúlt évek távlatában. Überelte azokat az idegőrlő heteket, amikor sorsdöntő vizsgákra készültem, és miközben kétségbeesetten próbáltam memorizálni az anyagot, egyre csak a csúfos bukásról vizionáltam. Túltett magukon a vizsganapokon is, amikor a hányingerig fokozódó rosszulléttel küszködve vártam, hogy sorra kerüljek. Túltett a családommal folytatott összes ostoba és kínos beszélgetésen, amelyek a "kész van már a diplomamunkád?", valamint a "na és mi a helyzet a fiúkkal?" témakört pedzegették. Messze maga mögött hagyta a kulcscsonttörést, lórúgást, azt a februári hétvégét, amikor repedt lábujjal síeltem és falat másztam, ami aztán megbosszulta magát, és azt is, mikor a két évvel ezelőtti gerecsei sólyomfészek-őrzés során úgy összecsíptek a vadrüh-atkák, hogy belázasodtam.
Vannak olyan reggelek, amikor jobb lenne nem fölkelni. Vannak napok, amikor bármibe kezdünk, csakis rosszul sülhet el. Ilyenkor érdemes félrevonulni egy csendes sarokba és kivárni, míg elmúlik a balszerencsénk.
De milyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy közeleg? Én teljesen gyanútlan voltam. Az volt az első hibás lépés, hogy kimásztam az ágyamból. Onnantól kezdve csak romlott a helyzet.
Fél órával az ébredés után már olyan ideges voltam, mint egy felspannolt pulyka. Beugrott a nővérem, és hosszan lamentált azon, hogy miért nincs pontos menetrendünk a délutánt illetőleg, amikoris a legkisebb lányára kell majd felügyelnünk. Még szerencse, hogy meglapultam a szobámban, különben alighanem ordítani kezdtem volna vele. (Szép kis wicca mentalitás, mi?) Elvárja, hogy egyetlen csettintésére ugorjunk, a családunk úgy forog körülötte, mint a bolygók a Nap körül, nélkülünk egy lépést se tudna tenni, és mégis: örökké elégedetlen, soha nem elég neki mindaz a segítség, amit kap. És mielőtt még kegyetlennek vagy egyoldalúnak gondolnátok, nekem van igazam és punktum.
Aztán elment, hála az égieknek, és fellélegeztem, de nem sokáig, jött a következő malőr. Nem tudtam bejelentkezni egy számítógépre, ahonnan adatokat akartam áttölteni a sajátomra, ráadásképp a bénázás közben alighanem tönkretettem egy másik ember munkamenetét.
Azt az Enya-számot körülbelül harmadszori nekifutásra sikerült értelmes formában közzétenni itt a blogban, de már ez sem jelentett sikerélményt, mert az első két próbálkozás kudarca túlságosan kiborított. Utána újfent megkíséreltem kapcsolatba lépni a távoli géppel - ezúttal sikeresen - ám miközben ezen ügyködtem, elnéztem az órát és lekéstem egy buszt.
Elkezdtem másolni a fájlokat, és ebéd után bebuszoztam a városba. A könyvtárban persze nem azokat a köteteket vettem ki, amelyeket szerettem volna. Mire hazaértem, kiderült, hogy a másolás 35%-nál elakadt, mert időközben valaki előzékenyen letörölte a kiválasztott fájlokat. Ráadásképp az internet-kapcsolatom érzékeny lelkivilága is megsínylette a durva beavatkozást, és összeomlott. Gép kikapcs; gép újraindít.
Bevallom, ezen a ponton sírva fakadtam, ami aztán üvöltős bömböléssé fajult. Nem vagyok büszke rá.
Ezt követően chipsbe és narancslébe fojtottam a bánatom, és a Grace klinikán vészeltem át a délutánt. Iskolapéldája voltam a pótcselekvés gyanánt rosszullétig zabáló, magatehetetlen és depressziós fősulisnak.
Persze három csomag krumpliszirom után még vacsoráztam (hadd durranjon szét a gyomrom végképp), aztán, három és fél hónapnyi diéta után ledöntöttem hat deci kakaót. És persze rosszul lettem tőle. Ami végképp nem ér, mert eddig a kakaó volt az univerzális gyógyír összes lelki sérelmeimre. Legalább néhány korty erejéig újra ötévesnek érezhettem magam.
Most itt ülök a gép előtt, akkora hassal, mintha várandós volnék, és egy tökéletes csődsorozattal a hátam mögött. És várom, hogy elérkezzen a megváltó fordulat. Mesebeli változásban reménykedem. De persze "segíts magadon, az isten is megsegít" - amíg én magam nem lépek a változás útjára, addig a dolgaim sem fognak javulni. Csak hát olyan nehéz, olyan félelmetes! Nem lehetne mégis inkább visszamenekülni a gyerekkorba?
Hogy ne tűnjek túlontúl önelégültnek, beismerem, nekem is vannak pocsék napjaim. Például ez a mai messze a legrosszabb volt az elmúlt évek távlatában. Überelte azokat az idegőrlő heteket, amikor sorsdöntő vizsgákra készültem, és miközben kétségbeesetten próbáltam memorizálni az anyagot, egyre csak a csúfos bukásról vizionáltam. Túltett magukon a vizsganapokon is, amikor a hányingerig fokozódó rosszulléttel küszködve vártam, hogy sorra kerüljek. Túltett a családommal folytatott összes ostoba és kínos beszélgetésen, amelyek a "kész van már a diplomamunkád?", valamint a "na és mi a helyzet a fiúkkal?" témakört pedzegették. Messze maga mögött hagyta a kulcscsonttörést, lórúgást, azt a februári hétvégét, amikor repedt lábujjal síeltem és falat másztam, ami aztán megbosszulta magát, és azt is, mikor a két évvel ezelőtti gerecsei sólyomfészek-őrzés során úgy összecsíptek a vadrüh-atkák, hogy belázasodtam.
Vannak olyan reggelek, amikor jobb lenne nem fölkelni. Vannak napok, amikor bármibe kezdünk, csakis rosszul sülhet el. Ilyenkor érdemes félrevonulni egy csendes sarokba és kivárni, míg elmúlik a balszerencsénk.
De milyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy közeleg? Én teljesen gyanútlan voltam. Az volt az első hibás lépés, hogy kimásztam az ágyamból. Onnantól kezdve csak romlott a helyzet.
Fél órával az ébredés után már olyan ideges voltam, mint egy felspannolt pulyka. Beugrott a nővérem, és hosszan lamentált azon, hogy miért nincs pontos menetrendünk a délutánt illetőleg, amikoris a legkisebb lányára kell majd felügyelnünk. Még szerencse, hogy meglapultam a szobámban, különben alighanem ordítani kezdtem volna vele. (Szép kis wicca mentalitás, mi?) Elvárja, hogy egyetlen csettintésére ugorjunk, a családunk úgy forog körülötte, mint a bolygók a Nap körül, nélkülünk egy lépést se tudna tenni, és mégis: örökké elégedetlen, soha nem elég neki mindaz a segítség, amit kap. És mielőtt még kegyetlennek vagy egyoldalúnak gondolnátok, nekem van igazam és punktum.
Aztán elment, hála az égieknek, és fellélegeztem, de nem sokáig, jött a következő malőr. Nem tudtam bejelentkezni egy számítógépre, ahonnan adatokat akartam áttölteni a sajátomra, ráadásképp a bénázás közben alighanem tönkretettem egy másik ember munkamenetét.
Azt az Enya-számot körülbelül harmadszori nekifutásra sikerült értelmes formában közzétenni itt a blogban, de már ez sem jelentett sikerélményt, mert az első két próbálkozás kudarca túlságosan kiborított. Utána újfent megkíséreltem kapcsolatba lépni a távoli géppel - ezúttal sikeresen - ám miközben ezen ügyködtem, elnéztem az órát és lekéstem egy buszt.
Elkezdtem másolni a fájlokat, és ebéd után bebuszoztam a városba. A könyvtárban persze nem azokat a köteteket vettem ki, amelyeket szerettem volna. Mire hazaértem, kiderült, hogy a másolás 35%-nál elakadt, mert időközben valaki előzékenyen letörölte a kiválasztott fájlokat. Ráadásképp az internet-kapcsolatom érzékeny lelkivilága is megsínylette a durva beavatkozást, és összeomlott. Gép kikapcs; gép újraindít.
Bevallom, ezen a ponton sírva fakadtam, ami aztán üvöltős bömböléssé fajult. Nem vagyok büszke rá.
Ezt követően chipsbe és narancslébe fojtottam a bánatom, és a Grace klinikán vészeltem át a délutánt. Iskolapéldája voltam a pótcselekvés gyanánt rosszullétig zabáló, magatehetetlen és depressziós fősulisnak.
Persze három csomag krumpliszirom után még vacsoráztam (hadd durranjon szét a gyomrom végképp), aztán, három és fél hónapnyi diéta után ledöntöttem hat deci kakaót. És persze rosszul lettem tőle. Ami végképp nem ér, mert eddig a kakaó volt az univerzális gyógyír összes lelki sérelmeimre. Legalább néhány korty erejéig újra ötévesnek érezhettem magam.
Most itt ülök a gép előtt, akkora hassal, mintha várandós volnék, és egy tökéletes csődsorozattal a hátam mögött. És várom, hogy elérkezzen a megváltó fordulat. Mesebeli változásban reménykedem. De persze "segíts magadon, az isten is megsegít" - amíg én magam nem lépek a változás útjára, addig a dolgaim sem fognak javulni. Csak hát olyan nehéz, olyan félelmetes! Nem lehetne mégis inkább visszamenekülni a gyerekkorba?
Hulló Eső, 2010-04-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése