Nem értek mindenben egyet Scott Cunninghammal, ami természetes, hiszen a wicca - szerencsére - elég sok egyéni szabadságot hagy a követőinek.
A véleménykülönbség főképp a technikai kérdéseket illeti - úgymint az egyes napünnepek megfelelései. Cunningham az Ostarához és a Beltaine-hoz a fehér színt rendeli, (persze friss hajtásokkal és idényvirágokkal kiegészítve), méghozzá oly módon nyilatkoztatva ezt ki, mint egyfajta szentírást. Jóformán szó szerint az állítja, hogy aki eltér ezen előírásszerű hagyományoktól, az nem a wicca követője. Nem tudom hova tenni ezt a sarkalatos kijelentést, hiszen az efféle dogmatikus szigor egyáltalán nem jellemző a zöldboszorkányságra, mi több, Cunninghamre sem, aki a legtöbb kérdésben igen nagyvonalú.
Én a fenti tavaszünnepekhez mindig zöldet társítottam, mint az élet, a megújulás és a felébredő természet színét, bár tény, hogy el tudom képzelni a fehér alapon zölddel ékesített oltár helyénvaló voltát is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy szentségtörést követnék el a zöld használatával. Ami az Imbolcot illeti, ahhoz Cunningham szerint fehér, zöld és fehér, vagy kék való, miközben én a legutóbb - az ünnep tüzes jellege miatt (hisz eredete az éltető Nap megerősödéséhez kötődik) pirosat alkalmaztam.
Igazából nem is a dekoráció ilyen vagy olyan jellegén van a hangsúly, hanem azon a kategorikus kijelentésen, miszerint a "wicca így csinálja és punktum". Szerintem is vannak a vallásunknak megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan tézisei, mint az isteni dualitás, a wicca intés vagy a természetbarát, természetvédő szemlélet, de hogy az egyes ünnepekhez rendelendő színek és szokások is ennyire kötöttek volnának, azt kétlem.
Annyira keveset tudunk valójában a wiccáról! Magyarországra csak igen keskeny szeletkéje jut el. Van körülbelül 6 darab könyv, amely úgy-ahogy elénk tárja a vallást, ezeket mindenki elolvassa, aztán vitatkozunk egymással, okoskodunk, fővünk a kis levünkben és belterjes elképzeléseket dajkálunk. Miközben a nyugati társadalomban, különösen angol nyelvterületen, százával jelennek meg forrásművek, és százával alakulnak boszorkánykörök, hemzsegnek a kovenek és ezoterikus boltok sokasága kínálja az eszközök széles választékát, addig idehaza egy kislétszámú egyház, néhány (az egyházba tartozó és attól független) koven és talán pár száz magányos wicca keresi a helyes utat a rendelkezésre álló kétségbeejtően csekély információ segítségével.
Persze aki tud angolul, azelőtt megnyílik a világ, hiszen hozzáférhetővé válik a külföldi szakirodalom és a különféle netes wicca portálok is, úgyhogy én csakis magamra vethetek, amiért úgy érzem, szűkös korlátok között mozgok. Azzal vigasztalom magam, hogy nyilván azok a wicca könyvek jutnak el kis hazánkba is, amelyek a kategória legjavát képezik, a legnépszerűbbek, s talán a legszínvonalasabbak [zárójelben egy megjegyzés két évvel későbbről: fittyfenét. Nos, oké, az igaz, hogy a legolvasottabb, legfelkapottabb irodalmak gyűrűznek be kis hazánk határai közé; de ezek korántsem a leghitelesebbek és legmegbízhatóbbak. Sokkal inkább populáris, könnyen forgatható és könnyen emészthető, mondhatnánk úgy is, "népszerűsítő" kiadványok - egy kivétel talán Buckland műve. Ergo, ha valakit tényleg érdekel a wicca spiritualitás, vallásgyakorlat és mágia, sürgősen tanuljon meg angolul és aztán essen neki az autentikus forrásműveknek. Zárójel bezárva.] Reménykedem benne, hogy ha azok alapján alakítom ki wicca szellemiségemet, akkor nem fogok nagyot tévedni.
A véleménykülönbség főképp a technikai kérdéseket illeti - úgymint az egyes napünnepek megfelelései. Cunningham az Ostarához és a Beltaine-hoz a fehér színt rendeli, (persze friss hajtásokkal és idényvirágokkal kiegészítve), méghozzá oly módon nyilatkoztatva ezt ki, mint egyfajta szentírást. Jóformán szó szerint az állítja, hogy aki eltér ezen előírásszerű hagyományoktól, az nem a wicca követője. Nem tudom hova tenni ezt a sarkalatos kijelentést, hiszen az efféle dogmatikus szigor egyáltalán nem jellemző a zöldboszorkányságra, mi több, Cunninghamre sem, aki a legtöbb kérdésben igen nagyvonalú.
Én a fenti tavaszünnepekhez mindig zöldet társítottam, mint az élet, a megújulás és a felébredő természet színét, bár tény, hogy el tudom képzelni a fehér alapon zölddel ékesített oltár helyénvaló voltát is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy szentségtörést követnék el a zöld használatával. Ami az Imbolcot illeti, ahhoz Cunningham szerint fehér, zöld és fehér, vagy kék való, miközben én a legutóbb - az ünnep tüzes jellege miatt (hisz eredete az éltető Nap megerősödéséhez kötődik) pirosat alkalmaztam.
Igazából nem is a dekoráció ilyen vagy olyan jellegén van a hangsúly, hanem azon a kategorikus kijelentésen, miszerint a "wicca így csinálja és punktum". Szerintem is vannak a vallásunknak megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan tézisei, mint az isteni dualitás, a wicca intés vagy a természetbarát, természetvédő szemlélet, de hogy az egyes ünnepekhez rendelendő színek és szokások is ennyire kötöttek volnának, azt kétlem.
Annyira keveset tudunk valójában a wiccáról! Magyarországra csak igen keskeny szeletkéje jut el. Van körülbelül 6 darab könyv, amely úgy-ahogy elénk tárja a vallást, ezeket mindenki elolvassa, aztán vitatkozunk egymással, okoskodunk, fővünk a kis levünkben és belterjes elképzeléseket dajkálunk. Miközben a nyugati társadalomban, különösen angol nyelvterületen, százával jelennek meg forrásművek, és százával alakulnak boszorkánykörök, hemzsegnek a kovenek és ezoterikus boltok sokasága kínálja az eszközök széles választékát, addig idehaza egy kislétszámú egyház, néhány (az egyházba tartozó és attól független) koven és talán pár száz magányos wicca keresi a helyes utat a rendelkezésre álló kétségbeejtően csekély információ segítségével.
Persze aki tud angolul, azelőtt megnyílik a világ, hiszen hozzáférhetővé válik a külföldi szakirodalom és a különféle netes wicca portálok is, úgyhogy én csakis magamra vethetek, amiért úgy érzem, szűkös korlátok között mozgok. Azzal vigasztalom magam, hogy nyilván azok a wicca könyvek jutnak el kis hazánkba is, amelyek a kategória legjavát képezik, a legnépszerűbbek, s talán a legszínvonalasabbak [zárójelben egy megjegyzés két évvel későbbről: fittyfenét. Nos, oké, az igaz, hogy a legolvasottabb, legfelkapottabb irodalmak gyűrűznek be kis hazánk határai közé; de ezek korántsem a leghitelesebbek és legmegbízhatóbbak. Sokkal inkább populáris, könnyen forgatható és könnyen emészthető, mondhatnánk úgy is, "népszerűsítő" kiadványok - egy kivétel talán Buckland műve. Ergo, ha valakit tényleg érdekel a wicca spiritualitás, vallásgyakorlat és mágia, sürgősen tanuljon meg angolul és aztán essen neki az autentikus forrásműveknek. Zárójel bezárva.] Reménykedem benne, hogy ha azok alapján alakítom ki wicca szellemiségemet, akkor nem fogok nagyot tévedni.
Visszatérve Scott Cunnighamre, mindezeken túl feltűnik, hogy milyen hevesen és keserűen támadja a kereszténységet. Szeretném azt hinni, hogy elég bölcs és érett ember ahhoz, hogy ne a gyermekkori dac szóljon belőle. Sok helyütt valótlan dolgokat állít, legalábbis ahhoz mérten, amit én, mint "tősgyökeres keresztény", megtapasztaltam. Például hogy a keresztény Isten haragvó, kegyetlen és büntető lenne; hogy a hívei nem fordulhatnak hozzá közvetlenül, csak papjain keresztül; hogy a nőknek semmi szerepe nem lehet az egyházban; hogy mindenkit, aki más vallás követője, örök kínszenvedésre kárhoztatna. Nem mondom, egykor (nem is olyan régen) az egyház valóban ilyennek ábrázolta, jellemezte Jahvét - de az utóbbi évtizedek a tekintetben is üdvös változásokat hoztak. A mai keresztény társadalom sokkal nyitottabban gondolkodik. Mai követőinek felfogásában Isten az a szerető, megbocsátó és elfogadó Atya, akit Jézus szavaiban megismerhetünk. Hogy a hívek ne fordulhatnának hozzá eleven, személyes kapcsolat révén, nos, rég túlhaladott gondolat. És ami a nők szerepvállalását illeti, hát mindannyian tudjuk, hogy vannak keresztény egyházak, ahol nő is lehet lelkipásztor, lelki vezető.
Nem szeretem, ha valaki elvakultságból vagy elfogultságból valótlant állít. A kereszténységnek, mint vallásnak és mint egyháznak egyaránt megvan a maga rengeteg hibája. Az egyház esetében nem mondhatok mást, minthogy kétezer éves történelme jóformán egyetlen, soha le nem mosható szégyenfolt, amelyet vallási háborúk, eretneküldözések, erőszakos térítéssel egybekötött népirtások, s az Isten nevében elkövetett válogatott rémtettek láncolata fémjelez. Tény, hogy Róma soha nem viselkedett méltón a hit szelleméhez, talán a kezdeti idők még üldözött keresztény ősközösségeit leszámítva. Mindez azonban nem feltétlenül igaz a krisztusi hit mai követőire és papjaira - legalábbis általánosságban.
Persze Cunningham nyilván a saját környezetében átélt tapasztalatokra alapozva formál véleményt.Míg én a kereszténységet gyerekkoromtól kezdve pozitív, elfogadó, békeszerető vallásként éltem meg - addig meglehet, hogy Cunnigham a krisztusi vallásnak egy sokkal agresszívebb, sokkal fanatikusabb, intoleráns, dogmatikus arculatával találkozott a maga közegében, s épp ezért jogosnak érzi az általa megfogalmazott vádakat és kritikát. Talán ugyanez igaz azokra a hazai wiccákra is, akik fórumokon rendeznek kirohanást a kereszténység ellen. Sokáig azt hittem, csak a lázadók dühe fűti keserű megjegyzéseiket, de aztán rádöbbentem: nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én, hogy a keresztény vallás legjobb oldalával találkozzon.
Mindenesetre okos szerzők és okos boszorkányok sokszor hangsúlyozzák, hogy a wicca nem a kereszténység tagadása vagy ellenpárja, s ehhez képest mégis túl sok szó esik a két vallás szembenállásáról, s arról, hogy "miért jobb a wicca, mint a kereszténység". Nyíltan vagy szépen becsomagolva, de számtalanszor felparázslik a wicca-keresztény ellentét, (ahelyett, hogy a közös vonásokra koncentrálnánk), mintha nekünk mindenáron ellenfélként kéne megküzdenünk a krisztusi hittel. Hiába olvassuk oly sokszor, hogy a wicca -többek között- azért nem egyenlő a sátánizmussal, mert utóbbi a kereszténység ellensúlyozására, tagadására jött létre, míg a wicca létezett a kereszténység előtt, alatt és után is blababla (bocs a szarkazmusért) - mégis úgy harcolunk a kereszténységgel, mintha ezt kéne tennünk. Sokan mondják, hogy a wicca elfogadó és nyitott, s tiszteletben tartja a többi vallást - ám annál kevesebbszer hallani a véleményt, hogy "hagyjuk már a keresztényeket békén, hadd menjenek a maguk útján, mi meg a magunkén." Jóval többször találkozni a "a keresztények micsoda bunkó, szűklátókörű, műveletlen népség, bezzeg mi wiccák" no meg " a keresztény Isten egy rohadék alak, bezzeg a mi Istennőnk és Istenünk, de jó is, hogy wiccák vagyunk, mennyivel értelmesebb vallás, mint a kereszténység" mentalitással. ( Megjegyzem, ezek nem konkrét idézetek, s ilyen formában talán el sem hangzanak sehol, ennek ellenére az általuk kifejezett szemléletmód sokszor hallatja a szavát.)
Nem szeretem, ha valaki elvakultságból vagy elfogultságból valótlant állít. A kereszténységnek, mint vallásnak és mint egyháznak egyaránt megvan a maga rengeteg hibája. Az egyház esetében nem mondhatok mást, minthogy kétezer éves történelme jóformán egyetlen, soha le nem mosható szégyenfolt, amelyet vallási háborúk, eretneküldözések, erőszakos térítéssel egybekötött népirtások, s az Isten nevében elkövetett válogatott rémtettek láncolata fémjelez. Tény, hogy Róma soha nem viselkedett méltón a hit szelleméhez, talán a kezdeti idők még üldözött keresztény ősközösségeit leszámítva. Mindez azonban nem feltétlenül igaz a krisztusi hit mai követőire és papjaira - legalábbis általánosságban.
Persze Cunningham nyilván a saját környezetében átélt tapasztalatokra alapozva formál véleményt.Míg én a kereszténységet gyerekkoromtól kezdve pozitív, elfogadó, békeszerető vallásként éltem meg - addig meglehet, hogy Cunnigham a krisztusi vallásnak egy sokkal agresszívebb, sokkal fanatikusabb, intoleráns, dogmatikus arculatával találkozott a maga közegében, s épp ezért jogosnak érzi az általa megfogalmazott vádakat és kritikát. Talán ugyanez igaz azokra a hazai wiccákra is, akik fórumokon rendeznek kirohanást a kereszténység ellen. Sokáig azt hittem, csak a lázadók dühe fűti keserű megjegyzéseiket, de aztán rádöbbentem: nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én, hogy a keresztény vallás legjobb oldalával találkozzon.
Mindenesetre okos szerzők és okos boszorkányok sokszor hangsúlyozzák, hogy a wicca nem a kereszténység tagadása vagy ellenpárja, s ehhez képest mégis túl sok szó esik a két vallás szembenállásáról, s arról, hogy "miért jobb a wicca, mint a kereszténység". Nyíltan vagy szépen becsomagolva, de számtalanszor felparázslik a wicca-keresztény ellentét, (ahelyett, hogy a közös vonásokra koncentrálnánk), mintha nekünk mindenáron ellenfélként kéne megküzdenünk a krisztusi hittel. Hiába olvassuk oly sokszor, hogy a wicca -többek között- azért nem egyenlő a sátánizmussal, mert utóbbi a kereszténység ellensúlyozására, tagadására jött létre, míg a wicca létezett a kereszténység előtt, alatt és után is blababla (bocs a szarkazmusért) - mégis úgy harcolunk a kereszténységgel, mintha ezt kéne tennünk. Sokan mondják, hogy a wicca elfogadó és nyitott, s tiszteletben tartja a többi vallást - ám annál kevesebbszer hallani a véleményt, hogy "hagyjuk már a keresztényeket békén, hadd menjenek a maguk útján, mi meg a magunkén." Jóval többször találkozni a "a keresztények micsoda bunkó, szűklátókörű, műveletlen népség, bezzeg mi wiccák" no meg " a keresztény Isten egy rohadék alak, bezzeg a mi Istennőnk és Istenünk, de jó is, hogy wiccák vagyunk, mennyivel értelmesebb vallás, mint a kereszténység" mentalitással. ( Megjegyzem, ezek nem konkrét idézetek, s ilyen formában talán el sem hangzanak sehol, ennek ellenére az általuk kifejezett szemléletmód sokszor hallatja a szavát.)
Ha a wicca valóban olyan toleráns, s ha valóban nem feladata, hogy versengjen a kereszténységgel, hogy ellentéteket húzzon maga és a krisztus-követők között, akkor miért nem tudunk végre elszakadni ettől az ostoba berögződéstől?
Persze a múltban a pogányság képviselői ugyancsak sokat szenvedtek a kereszténységtől, s kései utódaik joggal táplálnak némi ellenérzéseket az egyház iránt. Teljes joggal. De mégis, talán jobb volna továbblépni, hagyni , hogy a sebek begyógyuljanak, és nem adni-kapni újabbakat.
Persze a múltban a pogányság képviselői ugyancsak sokat szenvedtek a kereszténységtől, s kései utódaik joggal táplálnak némi ellenérzéseket az egyház iránt. Teljes joggal. De mégis, talán jobb volna továbblépni, hagyni , hogy a sebek begyógyuljanak, és nem adni-kapni újabbakat.
Hulló Eső, 2010-04-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése