Cunningham javaslatára - és egyben saját késztetésre - igyekeztem meghatározni a magam Istennő - és Isten-fogalmát. Ahogy már írtam, általában Boldogasszonyként nevezem meg az Istennőt, és ilyen formában többnyire dús, termékeny földanyaként jelenik meg előttem. Kisboldogasszony a fiatal, hamvas és üde szűzleány, Nagyboldogasszony pedig a már középkorú, bölcs mosolyú, érett asszony.
Nem tudom, őseink hitvilágában e három megnevezés valóban három személyt, avagy ugyanazon személy három különböző megjelenési formáját takarta -e, de talán nem szentségtörés eképp felhasználnom.
Mindeközben rá kellett döbbennem, hogy nehéz összeegyeztetnem a 'Földanya' és 'Holdistennő' (mint "prototípusok") alakját. 'Földanyához' nagy általánosságban meleg színek, telt idomok, erős testalkat, mosoly-szarkalábas, vidám pillantású szemek, pirospozsgás arc társul. Ezzel szemben 'Holdistennő' számomra ezüstfehér, hűvös árnyalatokba öltözik, bőre és haja is sápadtabb, termete karcsúb (habát a Hold kerekdedsége éppúgy utal a gömbölyű női formákra), és az éjszaka sötétjében tündököl (szemben Földanyával, aki napsütéses mezőkön kóborol, esőben táncol, stb.).
Miután eljutottam e kettősség megfogalmazásáig, eszembe jutott a 'Vizek Úrnője' (mint prototípus), hiszen az Istennőhöz nem csak a föld, hanem a víz is hozzátartozik. Tengeristennőként ismét újabb alakban lépett elém, s ahogy egy kicsit utánagondoltam a témának, rájöttem, hogy a méltóságteljes, végtelen és nyugodt óceán és a cserfesen csobogó, fehéren habzó kristálytiszta hegyi patakok vagy a szélesen hömpölygő, termékeny árteret tápláló síksági folyók egyenként más és más istennőalakot rajzolnak ki. Egyszóval kezdtem amúgy istenigazából ráérezni a politeizmus mibenlétére, mi több, valóban elfogadni azt a tézist, hogy egy-egy istenség-csoport ugyanazon isteni személy több aspektusát jeleníti meg. Félreértés ne essék: eddig is hittem az igazát, de most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire könnyedén hasad szét egy univerzális Istennő-figura számos kézzelfoghatóbb, hétköznapibb, könnyebben jellemezhető, egy-egy minőséghez kapcsolódó alakra.
Ami az Istent illeti - nos, hát ott is hasonló a helyzet.
Egyfelől minden további nélkül el tudom képzelni őt, mint dicsőséges Napistent, legyen a neve Ré vagy Apolló. Többnyire aranyszínű hajjal és világos bőrrel vizualizálom, hogy színeiben is visszatükrözze a Nap lángolását.
Igen ám, csakhogy ezzel a hódító, előretörő, kiáradó, harcos isten-figurával szöges ellentétet mutat az "Erdők Istene" prototípus. Utóbbi számomra inkább visszahúzódó, csendes, mindig árnyékban van; kevésbé hódító (habár az erdők igenis képesek terjeszkedni, ha hagyják nekik - ám ez egy lassú, kitartó folyamat), de állhatatos, ereje a földben gyökerezik és szétárad az erdőségek minden fájában, bokrában, fűszálában. A vadállatok köréje gyűlnek. Nem az előretörés, hanem a megmaradás a fegyvere (egy erdő akár évtizedekkel a kiirtása után is képes regenerálódni a földben nyugvó magok segítségével, amelyek - fajtól függően - 50-60 évig is megőrizhetik a csírázóképességüket, várva a kedvező körülményekre.), nem támad, hanem védekezik és oltalmaz. Megjelenését tekintve: hosszú, sötétbarna haja van, bőre szintén barna, fején szerteágazó gímszarvas-agancsot visel. Alsósteste folytatódhat emberi lábakban vagy valamiféle patás állatra - kecskére, szarvasra - hasonlítóan.
A Napistent és az Erdők Urát tehát még nehezebb összeegyeztetnem, mint az Istennő különböző aspektusait, hiszen nem csak küllemükben, hanem jellegzetes tulajdonságaikban is erős eltérést mutatnak. Az egyéniségük mélyén lapuló alapvető vonások közösek, hiszen mindketten a termékenység, a férfiasság képviselői, s mindketten életet oltanak a földbe, majd táplálják teremtményeit - de ezen kívül szöges ellentétei egymásnak.
S akkor még nem beszéltem a tűzhöz kapcsolódó, túlfűtötten szenvedélyes Pán-figurákról.
Tegnap este ceruzát ragadtam, hogy lerajzoljam az Erdők Istenét, -hozzám az ő figurája áll a legközelebb - de, mint általában, a kép ezúttal is önálló életet élt. Az eltervezett alak helyett egy kifejezetten indián vonású, fekete hajú és barna bőrű fiatal istenség került a papírra, akinek széles terpesztésű és figyelemreméltóan ágas-bogas (tanultam trófeabírálatot :)) agancsai között fényesen ragyog a nap. Láttam már efféle ábrázolásokat, de soha nem tudtam átérezni az árnyas vadon és a vakító nap képzettársítását - most azonban valahogy helyénvalónak éreztem.
Hát ennyi.
Egyébként a Beltaine - rituálén gondolkodom (túlzás volna azt állítanom, hogy tervezgetem, de szándékomban áll). És mindeközben rádöbbentem, hogy a napokban kitelik a Hold, szóval egy esbat is esedékessé vált. Töredelmesen bevallom, eddig én bizony nem ültem meg a Telihold-ünnepeket, de most, hogy mindinkább elköteleződök a wicca hitélet mellett, időszerű változtatni ezen.
Nem tudom, őseink hitvilágában e három megnevezés valóban három személyt, avagy ugyanazon személy három különböző megjelenési formáját takarta -e, de talán nem szentségtörés eképp felhasználnom.
Mindeközben rá kellett döbbennem, hogy nehéz összeegyeztetnem a 'Földanya' és 'Holdistennő' (mint "prototípusok") alakját. 'Földanyához' nagy általánosságban meleg színek, telt idomok, erős testalkat, mosoly-szarkalábas, vidám pillantású szemek, pirospozsgás arc társul. Ezzel szemben 'Holdistennő' számomra ezüstfehér, hűvös árnyalatokba öltözik, bőre és haja is sápadtabb, termete karcsúb (habát a Hold kerekdedsége éppúgy utal a gömbölyű női formákra), és az éjszaka sötétjében tündököl (szemben Földanyával, aki napsütéses mezőkön kóborol, esőben táncol, stb.).
Miután eljutottam e kettősség megfogalmazásáig, eszembe jutott a 'Vizek Úrnője' (mint prototípus), hiszen az Istennőhöz nem csak a föld, hanem a víz is hozzátartozik. Tengeristennőként ismét újabb alakban lépett elém, s ahogy egy kicsit utánagondoltam a témának, rájöttem, hogy a méltóságteljes, végtelen és nyugodt óceán és a cserfesen csobogó, fehéren habzó kristálytiszta hegyi patakok vagy a szélesen hömpölygő, termékeny árteret tápláló síksági folyók egyenként más és más istennőalakot rajzolnak ki. Egyszóval kezdtem amúgy istenigazából ráérezni a politeizmus mibenlétére, mi több, valóban elfogadni azt a tézist, hogy egy-egy istenség-csoport ugyanazon isteni személy több aspektusát jeleníti meg. Félreértés ne essék: eddig is hittem az igazát, de most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire könnyedén hasad szét egy univerzális Istennő-figura számos kézzelfoghatóbb, hétköznapibb, könnyebben jellemezhető, egy-egy minőséghez kapcsolódó alakra.
Ami az Istent illeti - nos, hát ott is hasonló a helyzet.
Egyfelől minden további nélkül el tudom képzelni őt, mint dicsőséges Napistent, legyen a neve Ré vagy Apolló. Többnyire aranyszínű hajjal és világos bőrrel vizualizálom, hogy színeiben is visszatükrözze a Nap lángolását.
Igen ám, csakhogy ezzel a hódító, előretörő, kiáradó, harcos isten-figurával szöges ellentétet mutat az "Erdők Istene" prototípus. Utóbbi számomra inkább visszahúzódó, csendes, mindig árnyékban van; kevésbé hódító (habár az erdők igenis képesek terjeszkedni, ha hagyják nekik - ám ez egy lassú, kitartó folyamat), de állhatatos, ereje a földben gyökerezik és szétárad az erdőségek minden fájában, bokrában, fűszálában. A vadállatok köréje gyűlnek. Nem az előretörés, hanem a megmaradás a fegyvere (egy erdő akár évtizedekkel a kiirtása után is képes regenerálódni a földben nyugvó magok segítségével, amelyek - fajtól függően - 50-60 évig is megőrizhetik a csírázóképességüket, várva a kedvező körülményekre.), nem támad, hanem védekezik és oltalmaz. Megjelenését tekintve: hosszú, sötétbarna haja van, bőre szintén barna, fején szerteágazó gímszarvas-agancsot visel. Alsósteste folytatódhat emberi lábakban vagy valamiféle patás állatra - kecskére, szarvasra - hasonlítóan.
A Napistent és az Erdők Urát tehát még nehezebb összeegyeztetnem, mint az Istennő különböző aspektusait, hiszen nem csak küllemükben, hanem jellegzetes tulajdonságaikban is erős eltérést mutatnak. Az egyéniségük mélyén lapuló alapvető vonások közösek, hiszen mindketten a termékenység, a férfiasság képviselői, s mindketten életet oltanak a földbe, majd táplálják teremtményeit - de ezen kívül szöges ellentétei egymásnak.
S akkor még nem beszéltem a tűzhöz kapcsolódó, túlfűtötten szenvedélyes Pán-figurákról.
Tegnap este ceruzát ragadtam, hogy lerajzoljam az Erdők Istenét, -hozzám az ő figurája áll a legközelebb - de, mint általában, a kép ezúttal is önálló életet élt. Az eltervezett alak helyett egy kifejezetten indián vonású, fekete hajú és barna bőrű fiatal istenség került a papírra, akinek széles terpesztésű és figyelemreméltóan ágas-bogas (tanultam trófeabírálatot :)) agancsai között fényesen ragyog a nap. Láttam már efféle ábrázolásokat, de soha nem tudtam átérezni az árnyas vadon és a vakító nap képzettársítását - most azonban valahogy helyénvalónak éreztem.
Hát ennyi.
Egyébként a Beltaine - rituálén gondolkodom (túlzás volna azt állítanom, hogy tervezgetem, de szándékomban áll). És mindeközben rádöbbentem, hogy a napokban kitelik a Hold, szóval egy esbat is esedékessé vált. Töredelmesen bevallom, eddig én bizony nem ültem meg a Telihold-ünnepeket, de most, hogy mindinkább elköteleződök a wicca hitélet mellett, időszerű változtatni ezen.
Legyetek Áldottak!
Hulló Eső, 2010-04-27
Hulló Eső, 2010-04-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése