hogy kicsoda pócs éva?

Néprajzkutató, egyetemi tanár, az MTA doktora; a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékének professor emeritusa. Kutatásai kiterjednek a magyar- és közép-európai néphit és hiedelmek rendszerének vizsgálatára, a vallásetnológia, a szakrális kommunikáció, a samanizmus, a boszorkányság, az európai mitológiák kérdéskörére. Számos magyar és idegennyelvű könyv és tanulmány szerzője, szerkesztője. Munkásságáért rangos nemzetközi elismerésben, a Herder-díjban részesült 2004-ben.

Amikor a műveit olvasom, amikor azt látom, hogy milyen mélyreható és széleskörű betekintést nyert a különféle európai nemzetek, azon belül is elsősorban a magyarság néphagyományába, babonáiba, misztikus-mágikus hagyatékába, milyen alapos és átfogó ismeretekkel rendelkezik a mitológiáról, szellemlényekről (különös tekintettel a boszorkányra!) - mondhatnám, hogy elfog a sárga irigység, de inkább szégyenkezem. Hogyan is vallhatnám magam boszorkánynak, ha azt sem tudom, a modern értelmezésen túl mit takar ez a fogalom? Azt állítom, hogy kicsiny nemzetünk folklórja közel áll a szívemhez - miközben csak töredékes ismeretekkel rendelkezem mindarról, ami e folklóron belül a hitemhez és élethivatásomhoz a legszorosabban kapcsolódik. Pócs cikkeinek lábjegyzeteiben és irodalomjegyzékében pedig további, tudományos körökben is rangos és mindenfajta ezoterikus túlkapástól mentes (habár épp ezért tán kicsit száraz, lélektelenül tárgyilagos) szakirodalmi források sokasága hemzseg. Milyen fantasztikus volna megismerkedni ezekkel is, beleértve a boszorkányüldözés és démonhisztéria középkori forrásmunkáit és az azokról írt elemzéseket- egyszóval: a legszívesebben elejétől fogva végigjárnék a kutatási ösvényen, amit Pócs hosszú évtizedek alatt bebarangolt. Újra elkapott a néprajztudomány iránti, régen oly heves, majd kissé megkopó, de soha el nem tűnő lelkesedés. Már-már azt fontolgatom, hogy a következő alkalommal a PTE-re felvételizek. :)  

De nem kell etnológusnak lenni ahhoz, hogy a szakirodalommal szorosabb barátságot kössön az ember. Nektek is teljes szívemből ajánlom Pócs Éva műveit, - abban végre szűkebb környezetünk, saját nemzetünk bűvös-bájos emlékeivel ismerkedhetünk meg, egy nagyszerű szakember precíz, részletgazdag, adathű és hiteles tolmácsolásában.

a távolságot, mint üveggolyót...

ha nagy leszek, pócs éva szeretnék lenni:)

" régebb azt beszélték, hogy a sárkány eszi a napot...

... megtámodja és megeszi." (BuP/BM, 1910, Bosnyák Sándor 16 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hitvilága, General Press Kiadó, Budapest).

Valljuk be, a legtöbbünk a sárkányt a tűz elemmel társítaná, s  mint ilyen, aligha falja fel a világra fényt árasztó lángoló égitestet. Ám a gyimesi hagyomány úgy tartja, a sárkány a tengerben él, ahonnan a felhők hátán vitorlázik Erdély hegyei fölé. Ámde: "... az oda fel a felhőkbe nem tud sokat ülni, hanem valahova leesik és ott nagyüdőt csinál". (TP/BM, 1914, Bosnyák Sándor 232 in ...) Nagyüdőt, azaz égszakadást. Más verzió szerint, bár az óceán az igazi hazája, azért a kies Kárpátokban is előfordul, sziklarepedésekben, barlangokban és víznyelőkben rejtőzve. Az esőzéstől megduzzadt patakokban aztán visszaúszik a tengerbe, s közben vékony hangon visít, mert uszadékfának és köveknek ütközik. Külleme egyértelműen hüllőszerű: egy adatközlő, aki elmondása szerint saját szemével látta, így festi le: " Rendesen ulyan a feje [mint egy kígyónak], csak nagyobb s kerekebb, a testye kerekded, a nyaka hosszú, és amikor siklik le a vizen, a fejét igyenesen feltartja. A nyelve négyhasábos, a szájából kitartsa és úgy sivít mind a fűcfasíp." (GyKL/MF, 1929, Salamon Anikó 124 in...)

Azért persze befigyel a népmesék hétfejű sárkánya is, hisz egyik beszámoló erről ad hírt, s a hetes szám megkülönböztetett jelentőségét mutatja, hogy valamely helyi legényt egy sárkány hét évig tartott fogva, majd teljes épségben hazaengedte, habár: "Ulyan vót, mind egy vadember. Mindenki csudálkozott, hogy [a sárkány] nem ette meg. Nem hogy megette vóna, hanem ételt hordott neki s élve visszahozta." (GY/BJÁné, 1899, Bosnyák Sándor 229 in... )

Nos, egyszer azért megnéznék egy ilyen, a felhőszakadással alászálló, sípként fütyülő sárkányt :).

új hold, új király...

A telő Holdat közkeletűen a vagyoni gyarapodással állították párhuzamba. Ha Újhold idején az anyagi javakat jelképező vasdarab vagy pénzérme volt az embernél, a hónap hátralevő részében annak sokasodására számíthatott. Ha viszont üres zsebbel várta a Holdsarlót, akkor szegény maradt. A szóban forgó égitest foltjait a szájhagyomány egy férfi sziluettjének magyarázza, aki mérgében le akarta lőni a Holdat, mire az elragadta. Általános a Holddal kapcsolatos időjóslás: ha udvara van, változik az idő, ha újulatkor lefelé áll a sarló két szarva, esős hónap várható, ha felfelé, száraz, napos lesz a következő pár hét. Az Újholdat szavakkal is szokás köszönteni, eképp:

" Jó napot újhold, új király! Jó [vagy más verzióban szerencsés-...] hónapokat, jó hónapokba jó heteket, jó hetekbe jó napokat, jó napokba jó órákat,  jó órákba jó perceket, jó percekbe jó pillanatokat [adj]!" (TP/AAné, 1934, Bosnyák Sándor 22 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hitvilága, General Press, Budapest) Ismét az egykori szerencse,- és termékenységvarázsló bűbájosság (valamint égitest-totem tisztelet) maradványa mutatkozik.

kegyes nap-atya, kegyes hold-anya...

A gyimesi csángók körében még elevenen élnek (azaz, a gyűjtés idején még elevenen éltek. Az egyházi propaganda, a két világháború és a román sanyargatás sem tudott akkora kárt tenni e kulturális örökségben, mint a nyugati modernizáció.) a hajdani természethit töredékei. Tudnotok kell, hogy olyan népcsoportról beszélünk, amely hosszú évszázadok óta buzgó katolikusnak vallja magát. Ugyanakkor a Gyimes-völgy külvilágtól elzárt katlanjában a régi idők babonái és misztikus hagyományai összeszövődtek a római egyház tanításaival és rituáléival. Utóbbi nyilvánvalóan igyekezett fölénybe kerülni a pogány szokásokkal szemben, s amit nem tudott kiirtani, azt katolicizálta. Ilyen a Nap reggeli köszöntése, amelyről egy adatközlő eképp számol be: " Reggel, régi szokás szerint, mikor  a Nap felkel, a Nap felé fordulunk, a családomat es erre tanyítottam." (BSZ/EI, 1911, Bosnyák Sándor 14 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hitvilága, General Press, Budapest.) Akad, aki kitárt karral vagy szívére tett kézzel imádkozik, más letérdelve köszönti az Ég Urát. S hogy milyen szavakkal? A legegyszerűbben így: "Drága áldott fényes Nap/Segíts meg a mai nap!" (PP/BÁné, 1937 in ...) Valamivel hosszabban és keresztényibben ilyenformán: " Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, ámen./Dícsértessék az Úr Jézusnak szent neve. / Szent péntek (minden nap mondom a napot)/ Köszöntelek téged Istennek szent igéje/ Istennek szent rendelése/ Istennek szent eredménye, fényes világ/ Ki e fényes ez világot megfényesítetted/ Édes áldott Napom/ Adj szerencsét a mai napon/ Boldog munkálatot, értelmes eszet, okosságot és minden jóra menendőséget/ Őröjz meg a mai nap, őröjz meg, őröjz meg, őröjz meg!/ A mai napon szerencsétlenségtől és nagy szomorúságtól./ Írj bé az Úr Jézus könyvibe/ Amelyikbe beírta az egész világ neveit/ Kezdettől végezetig. Ámen. " (GYKL/ MFné, 1931 in...) Milyen szép, tisztelettudó és áhítatteli sorok...

csángáló mendemondák

" Az üdősebbek meséltek a régi dolgokról az asztal mellett, ezt szerettem a legjobban. Hogy mi volt Doberdónál, ki vette el a tejet, ki járt tilón, kinek van pántlikás varasbékája, ki látott késértetet, kit kénoztak a szépasszonyok, kit fermekáltak meg, kihez járt a lüdérc, amelyiknek ló, kecske vagy liba lába van...
Ük úgy mondták, hogy látták. Én csak lüdércet láttam egy éjjel. De hiszem, hogy látták. Csak ma má nem lehet ilyeneket látni. Valahová elhúzódtak... "

( Tankó József Jáni, i.m. 17, 25, 38 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei, Budapest, General Press Kiadó)

A gyimesi csángók a 18.sz folyamán váltak ki a székelységből. Saját eredetmondáik között ugyan előfordul több heroikus származástörténet is, némelyik azonban józanul reális: a határőrezred dezertőreitől, a hatóság elől menekülő szökevényektől vagy a  nyomorból kiutat kereső családoktól eredezteti a Gyimes-völgy lakóit. Amely egyébiránt az akkori Csíkszékhez tartozott, s a szájhagyomány szerint a székelyek azért is aggatták az ott élőkre a "csángáló, csángó" gúnynevet, mert megnehezteltek az  önkényes területfoglalás miatt.

A Gyimes-völgy első települése  az ezeréves határ tőszomszédságában fekvő Gyimesbükk volt. Később ehhez csatlakozott Gyimesközéplok ('lak'), és Gyimesfelsőlok ('lak'), valamint a számos "-pataka", vagyis a völgybe lefutó sekély vízfolyások mentén kialakult kisebb telep, amely általában az ott elsőként megtelepedő családról (Antalok pataka, Tankóék pataka) vagy egyéb sajátosságáról (Bálványos pataka, Áldomás pataka) kapta a nevét.

Gyönyörű a Gyimes-völgy. Nekem kétszer volt szerencsém megfordulni benne; elsőként szikrázó napsütésben, másodjára ködös-borongós időben. Mindegyik alkalommal lenyűgözött a legelőkkel és foltokban tömörülő facsoportokkal borított zöldellő dombok, s a köztük szerteszórt házacskák természetes harmóniája. Az ember e tájon még elevenen érzi a földben rejlő őserőt, s a valóság szövete itt-ott felfeslik, hogy alóla a mágia és misztikum rejtélyes világa táruljon a szemünk elé. E tájon még regék és mondák szunnyadnak a lombok alatt, s a házakban a modern életvitel kellékei épp csak eltakarják, de el még nem tüntették a régmúlt emlékeit. E hiedelemvilágról mesél Antal Mária műve, amely adatközlőktől (többek közt a helyi születésű szerzőtől) származó gyűjtésanyagok segítségével idézi elénk őseink varázslatos és titokzatos hagyományait. Gondoltam, egy-két érdekesebb szemelvényt megosztok a blogon, hiszen a nagynevű európai kultúrák mitológiájának ismerete mellett is szegényes a műveltségünk, ha a saját nemzetünk szellemi hagyatékát elfeledjük...

mabon

Gyönyörű volt a mai nap. Szabadságoltam magam a suliból, gondoltam, a tegnapiak után megérdemlek némi pihenőt, és reggeltől estig a kertben örömködtem. Olyasmit csináltam, amire hónapok óta nem futotta az időmből: egy bögre mentateával felszerelkezve letelepedtem a fűzfa alá és órákhosszat olvasgattam. Persze a macsek is betársult, mindenáron az ölembe akart mászni, később pedig a szél által meg-megemelt lapokra vadászott. Alkonyattájt levittem a gitárom, és -igaz, minimum hangerővel - elpöntyögtem néhány dalt az ünnep tiszteletére. Csodaszép volt az este: a fűzfa leomló ágai között még átsütöttek a napsugarak, s a szélben lágyan integető karcsú levelek táncoló rajzolatot hímeztek az Égi Úr narancsszínben izzó arcára. A környéket szürkületi csend ülte meg, s a gitárhúrok pendülése olyan puhán olvadt bele ebbe az éj-váró némaságba, mintha abból született volna. Mámorítóan, léleksimogatóan meghitt és békés pillanatokkal ajándékozott meg az idei Mabon, s úgy érzem, minden formális hiányosság ellenére is méltóbban töltöttem, mint a tavalyit.  

Áldott ünnepet nektek is!

Eső

"borul az ég mindenfelől, nem derül..."

A mai nap egyetlen pozitívuma, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Képletesen szólva, mert persze valójában lehet, de így vagy úgy: kétségtelenül pocsék egy nap volt. 

Kezdődött azzal, hogy Morla, a mór teknős, akit alig egy hónapja oly lélekszakadva vittem a megyeszékhelyre megoperáltatni, a szemem láttára elhunyt. Épp azon tanakodtunk Kendével, hogy van-e értelme ismét elhurcolni a műtétet végző állatorvoshoz (merthogy székletürítési problémák folytán fellépő fertőzés támadta meg), vagy esetleg szállítsuk egyenest a legközelebbi lódokihoz elaltatni, mikor őnagysága rövidre zárta a problémát: magasra emelt fejjel és kitátott szájjal sóhajtott egy nagyot, aztán kimúlt.

Persze nem álltam meg sírás nélkül, mostanában olyan vagyok, mint egy hisztis kétéves, minden  apróságon elpityeredek. Nem tudom, honnan ez a bőgőmasina-effektus. Nagyon elkeserített a teknőc sorsa, különösen, hogy kizárólag az én hanyagságomnak, patópáli nemtörődömségemnek köszönhetően jutott oda, ahova. Mindezek után úgy érkeztem meg az egyetemre, mint egy náthás panda, kistányérnyi sötét karikákkal a szemem alatt, piros és duzzadt szemhéjjal, meg persze egy rakás gyűrött papírzsepivel.

És a világ legagyapasztóbb (s egyben leghosszabb) előadásait ültem végig: mezőgazdasági géptan és számvitel követte egymást, egybefolyva a kilátástalanság és dögunalom soha véget érni nem akaró fullasztó masszájában. Mivel az indulás zaklatott percei közepette otthon hagytam a telefonom, azt se tudtam, hány óra; teljesen elvesztettem az időérzékem és valami agyzsibbasztó kábulatban hallgattam a trágyaszóró gépek meg a vállalati adóbevallás rejtelmeiről szóló lelketlen dumát.

A napot az agrokémia gyakorlat koronázta meg, ahol nem csak a saját összes számításom bizonyult helytelennek, hanem akaratlanul is tönkretettem egy évfolyamtársam mérését, s persze meg kellett ismételnem helyette. A folyamat mindössze további plusz húsz percet vett igénybe, s megtetézve a csigalassú lepárlókészülékekkel, egy okostóni és tenyérbemászóan flegma kis doktorandusz mitugrásszal meg a működésképtelen spektrofotométerrel kész élvezet volt. 

A mérés eltolódásának köszönhetően elszalasztottam a buszt, amivel a keresztapámhoz utaztam volna, így - édesanyámmal együtt - jó egy óra késéssel estünk be. Közben kiderült, hogy édesapám azért nem tart velünk, mert odahaza a fél házban elszállt az áram - többek között nem működnek a keltetők, a naposcsibék doboza fölé helyezett égők és a kinti csibeketrecet fűtő infralámpa sem. Mire hazaértem, sikerült életet lehelni az infrába, de a keltetők rettenetesen lehűltek, s a fene tudja, mi történt a tojásokkal. A kiscsibék közül ketten eléggé megszenvedték a hideget; visszadugtam őket a bújtatóba, ahol most megfelelő hőmérséklet uralkodik, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemben javulhat az állapotuk.

Mit írhatnék még... így fest egy igazán rémes nap. Egy dolognak tudok örülni: hogy lassan vége, s talán a holnap új lehetőségeket tartogat. Remélem, az istenek legalább a fél szemüket rajta tartják, s előbb vagy utóbb csak kihúznak a pácból... :) Addig is szép éjszakát, ja és áldott Mabont annak, aki ma ünnepli!

Hulló Eső, 2011-09-20

nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?

Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 

Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...

Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.

Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 

Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 

Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)

Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 

Áldott Mabont kívánok!

Hulló Eső, 2011 szeptember 18

confession

Az idő kérlelhetetlenül halad előre, és egyre súlyosabb gondokat, egyre komolyabb felelősséget, egyre több terhet sodor az utunkba. Bármennyire is szeretnék visszatalálni ahhoz a gyermekien kitárulkozó, életörömmel és lelkesedéssel teli hangnemhez, amely a blog első hónapjait jellemezte, az események nem engedik.

Két nappal ezelőtt komoly baleset érte az egyik ismerősömet, egy környékbéli lovászt, nevezzük 'Örkénynek'. Súlyos sérüléseket szenvedett a fején és a mellkasán, mentőhelikopterrel szállították a megyei kórházba és még mindig válságos az állapota.  

Furcsa fintora a sorsnak, hogy mikor utoljára láttam őt, épp összekapott az állatgondozó és éjjeliőr kollégával (akivel régi cimborák), és e szavakkal búcsúzott: „Nem is jövök ide többet!”. Rögtön másnap ezidáig tisztázatlan körülmények között (egyedül volt az istállóban, így senki nem látta a történteket) megrúgta egy csikó, és most kómában fekszik.
Nagyon megrázott az eset. Talán nem csak a sajnálat, hanem a bűntudat is gyötör. Én aznap javarészben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek egy védekező bűbájt a már említett munkatárssal szemben, akinek gyerekes hazugságai és csalárd üzelmei annyi bosszúságot és bánatot okoztak a nyár folyamán. Igyekeztem úgy szőni a szavakat, hogy azokat ne mérgezze rossz szándék: nem kívántam ártani a kollégának, mindössze az volt a célom, hogy eltávolítsam az életemből (ha nem is a személyét, legalább a káros kihatásait). A háromszor három soros kis rigmusban háromszor is nevén neveztem, ily módon remélve, hogy az egzakt megjelölés egyértelműsíti a varázslat alanyát. Ennek ellenére kételyek gyötörnek: mi van, ha valahogy félresiklott a megkötés, s helyette 'Örkényre' ütött vissza? 
Fohászkodtam a Nagy Istennőhöz, hogy segítse 'Örkény' gyógyulását, őrizze és óvja őt, s ha kell, vegyen az én életemből valamit áldozatul az övéért cserébe. Minden este gyertyát gyújtottam érte - most is ég - és nemigen állom meg pityergés nélkül. Nagyon nehezemre esik többet írni erről. 'Örkény' olyan ember, aki megérdemelte volna, hogy jóval előbb megemlítsem, s ne csak egy efféle felkavaróan tragikus esemény kapcsán. Talán később többet és jobbat is mondhatok róla.

Áldás reátok!

Hulló Eső

szeptember

" Így jött hát el az ősz -

Lopakodva, halkan;

Aranyköd-koszorús

Bánatfelhő-hadban..."