A mai nap egyetlen pozitívuma, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Képletesen szólva, mert persze valójában lehet, de így vagy úgy: kétségtelenül pocsék egy nap volt.
Kezdődött azzal, hogy Morla, a mór teknős, akit alig egy hónapja oly lélekszakadva vittem a megyeszékhelyre megoperáltatni, a szemem láttára elhunyt. Épp azon tanakodtunk Kendével, hogy van-e értelme ismét elhurcolni a műtétet végző állatorvoshoz (merthogy székletürítési problémák folytán fellépő fertőzés támadta meg), vagy esetleg szállítsuk egyenest a legközelebbi lódokihoz elaltatni, mikor őnagysága rövidre zárta a problémát: magasra emelt fejjel és kitátott szájjal sóhajtott egy nagyot, aztán kimúlt.
Persze nem álltam meg sírás nélkül, mostanában olyan vagyok, mint egy hisztis kétéves, minden apróságon elpityeredek. Nem tudom, honnan ez a bőgőmasina-effektus. Nagyon elkeserített a teknőc sorsa, különösen, hogy kizárólag az én hanyagságomnak, patópáli nemtörődömségemnek köszönhetően jutott oda, ahova. Mindezek után úgy érkeztem meg az egyetemre, mint egy náthás panda, kistányérnyi sötét karikákkal a szemem alatt, piros és duzzadt szemhéjjal, meg persze egy rakás gyűrött papírzsepivel.
És a világ legagyapasztóbb (s egyben leghosszabb) előadásait ültem végig: mezőgazdasági géptan és számvitel követte egymást, egybefolyva a kilátástalanság és dögunalom soha véget érni nem akaró fullasztó masszájában. Mivel az indulás zaklatott percei közepette otthon hagytam a telefonom, azt se tudtam, hány óra; teljesen elvesztettem az időérzékem és valami agyzsibbasztó kábulatban hallgattam a trágyaszóró gépek meg a vállalati adóbevallás rejtelmeiről szóló lelketlen dumát.
A napot az agrokémia gyakorlat koronázta meg, ahol nem csak a saját összes számításom bizonyult helytelennek, hanem akaratlanul is tönkretettem egy évfolyamtársam mérését, s persze meg kellett ismételnem helyette. A folyamat mindössze további plusz húsz percet vett igénybe, s megtetézve a csigalassú lepárlókészülékekkel, egy okostóni és tenyérbemászóan flegma kis doktorandusz mitugrásszal meg a működésképtelen spektrofotométerrel kész élvezet volt.
A mérés eltolódásának köszönhetően elszalasztottam a buszt, amivel a keresztapámhoz utaztam volna, így - édesanyámmal együtt - jó egy óra késéssel estünk be. Közben kiderült, hogy édesapám azért nem tart velünk, mert odahaza a fél házban elszállt az áram - többek között nem működnek a keltetők, a naposcsibék doboza fölé helyezett égők és a kinti csibeketrecet fűtő infralámpa sem. Mire hazaértem, sikerült életet lehelni az infrába, de a keltetők rettenetesen lehűltek, s a fene tudja, mi történt a tojásokkal. A kiscsibék közül ketten eléggé megszenvedték a hideget; visszadugtam őket a bújtatóba, ahol most megfelelő hőmérséklet uralkodik, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemben javulhat az állapotuk.
Mit írhatnék még... így fest egy igazán rémes nap. Egy dolognak tudok örülni: hogy lassan vége, s talán a holnap új lehetőségeket tartogat. Remélem, az istenek legalább a fél szemüket rajta tartják, s előbb vagy utóbb csak kihúznak a pácból... :) Addig is szép éjszakát, ja és áldott Mabont annak, aki ma ünnepli!
Hulló Eső, 2011-09-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése